Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 20. szám
Világosító állat! Első, ki széttöréd az éjszaka héját,
Mikor az ős-homályból kiköltött a teremtő lehelet melege, -
Csodaszülött! Hogy szálltál hamar-nőtt, tündöklő szárnnyal,
A hallgatag vizek fölött lélekként lebegett fényességed zúgása!
Megtestesült az idő érettünk s te voltál hirdetője,
Bujdosva pusztákon, tengereken keringted az örök mulást,
Hány estén rejtőztél a halál vad ágból rótt, messze fészkén,
S hány reggelen példáztad égre kelve testnek föltámadását!
Hunyoros harcok és buzavirágos béke korát egyforma kedvvel
Fontad, vegyest szaggatva kéket s pirosat, végtelen koszorúba,
Körben-futó fiókák évezredek ezer szinével tollasodtak,
Magad, arany magot hintő anya, maradtál arany egyszerüségben.
Im, hullatod, hullatod, vakító fácáni pelyhed földi szobámba,
S magas röptödben tépi csőröd a hajnal utolsó ködeit.
Térdem meghajlik: ki a semmiség széttört ketrecéből egykor fölbocsátott
Magas utadra s kerget dicső rendjében mindörökké: szent, szent, szent!
Ó, verd föl kelő szárnyaddal a tengert, rázd meg sugár-karmoddal a mennyet,
Zengj, zengj örök madár! mert léted csak kölcsöne annak, ki mindennél örökebb,
Ha szárnyatlan szóval, földönfutó zenével rossz torkom érte dalolhat,
Kigyullad lelkem, arcom a napból elveszett szikra, nap leszek én is!