Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 20. szám · / · Molnár Ferenc: Vörös Malom
(Mima szegényes, piszkos hotelszobája. Vaságy. Egy szék. Semmi más.)
Alfonz (óvatosan, lábujjhegyen jön be és hirtelen elbújik az ágy alá.)
Mima (egy pillanattal ezután jön be): Itt vagy?
Alfonz (az ágy alól): Itt.
Mima: Mindjárt jön. A hátsó traktuson, ablakon mászattam be, hogy ne lássa senki, mikor idejön! Pszt! Vigyázz! Hallom a lépését. Itt van!
János (belép): Itt vagyok szívem. Nem látott senki.
(Mikor Mima beszélni kezd, közben egyszer egy pillanatra elfordul, akkor János az ágy alá les és titokban előveszi revolverét, megvizsgálja és ismét visszateszi kabátja zsebébe.)
Mima: Itt vagy nálam. Az én börtönömben vagy. Most már innét soha többé nem mégy el. Nem mégy vissza soha többé a gyönyörű német úrikisasszonyhoz. (Megöleli) Soha többé. Csókolj meg.
János (szelíden megcsókolja)
Mima: Szeretsz?
János (sírva fakad): Szeretlek.
Mima: Miért sírsz? Csókolj meg jobban. Nagyon. (Csók) Még jobban. Úgy, hogy vérezzen az ajkam. (Csók) Így. És most... ülj le oda az ágy szélére. (Nagyon fájdalmasan): Isten veled!
János: Isten veled, - de nem úgy, ahogy te gondolod. (Előveszi a revolverét, az ágy alá szegzi): Tudom, hogy odabújtál az ágy alá. Meg ne mozdulj. Ha azonnal ki nem dobálod ide a lábam elé a két késedet és a revolveredet, minden golyót beléd eresztek. Egy-kettő!
Alfonz (az ágy alól): Kegyelem! (Kidobja a két kést és a revolvert.)
János (fölveszi ezeket és zsebre teszi. Mimához fordul): Te ne mozdulj. Légy nyugodt, most nem fogsz meghalni. (Alfonzhoz): Gyere elő, gazember.
Alfonz (az ágy alól): Kegyelem.
János: Az életedet ajándékba kapod tőlem. Becsületszavamra. Jöjj elő.
Alfonz (kibújik az ágy alól).
(Most Alfonz és Mima egymás mellett áll oldalt. János a revolverrel sakkban tartja őket.)
János: Nem azért jöttem, szívem, hogy szeresselek. Mindent tudtam, mindent hallottam, mégis eljöttem. Hóhérnak jöttem, szívem, édes, egyetlen szerelmem, szenvedésem, életem nyomorúsága... szép boszorkányom... büntetni jöttem... minden hiába. A kapunál autó áll, tele rendőrrel. Adtál rá időt, te szép, ostoba boszorkány, hogy értesítsem őket. De nem úgy lesz, ahogy gondoljátok. Most kiélem magamat, én, Jánosi János a legnyomorultabb a férfiak között. Most megölöm az én lelkemet és megöletem a te szép testedet, boszorkány. A hóhérral öletem meg. Párizsban vagyunk, boszorkány, elvánszorgok a guillotinehoz, ott leszek, mikor azt a szép fejedet levágják. Isten legyen neked irgalmas és az én szegény lelkemnek. (Alfonzhoz): Te lépj elő.
Alfonz (előlép)
János: Te nem kellesz nekem a bosszúhoz. Te férfi vagy, velem egy a sorsod. (Pénztárcát dob elé a földre.) Nesze itt a pénz, amiért meg akartál ölni. Ezt azért kapod, hogy most szökjél meg a hátsó traktuson, azon az ablakon, amin én bemásztam. Ezért a pénzért és az életedért hagyd cserben ezt az asszonyt. Mert csak ő egyedül menjen a guillotinera.
Mima: Ez nem igazság. A cinkosok együtt fognak menni a guillotinera.
János: Csak te fogsz menni a vérpadra. Ő elszökik és cserbenhagy téged. Az igazság pedig nem érdekel.
Mima: Ha büntetni jössz, bíró vagy.
János: Hóhér vagyok. És szerelmes vagyok. Csak te halsz meg. Ha ketten mentek a bíró elé, te ő rá fogsz mindent és megmenekülsz. Azért követeled most az igazságot, hogy őt vérpadra juttasd. De nem fogod! Én a gyilkost futni engedem... de téged kivégezlek. (Alfonzhoz): Gazember, szedd fel a pénzt és szökjél. Vidd az irhádat!
(Jelzőharang)
Magister (harsányan, büszkén): Felség!... A büszkeségem! Az első igazi ördögi gondolat!
Az udvar: Bravó!
Magister: Vigyázz mindenki! Tovább! (Megmozdít egy emeltyűkart)
Mima (Alfonzhoz): Elhagysz?
Alfonz: Hogyne! (Felszedi a földről a pénzt.)
Mima: Anyja voltam a gyerekednek.
Alfonz: Az meghalt.
Mima: A vérpadra juttatsz?
Alfonz: Inkább te, mint én!
(János már nyitva tartja az ajtót, Alfonz most kirohan.)
János: És most... mi ketten, édes. (Fájdalmas hangon, végig): Nyugodtan és hidegen, ahogy hozzánk illik. Te meg fogsz engem érteni. Hiszen az imént magyaráztad meg, hogyan kell megölni azt, akit szeretünk. Én téged szeretlek. Most statárium van Párizsban. Te gyilkosságra bujtottál fel valakit. Huszonnégy óra múlva a La Roquette téren levágják a fejedet. És majd én leszek az, aki még azután is szeretni foglak. Jó?
Mima (halkan): Ha még egyszer... csak egyszer az ágyamba jönnél.
János: Soha.
Mima: Ha még egyszer, utoljára megcsókolhatnálak.
János: Nem.
Mima: Ha még egyszer... megérinthetném a kezedet.
János: Nem.
Mima: Ha csak még hosszan rám néznél...
János: Nem, boszorkány, nem.
Mima (letérdel): Én egy beteg állat vagyok. Zárass éltem fogytáig börtönbe, de kegyelmezz!
János: Nem.
Mima: Én egyszer betegen és lázban melléd feküdtem, mellhártyagyulladással, lázban, te még örültél, hogy olyan forró vagyok... nem mondtam meg, hogy beteg vagyok, mert láttam, hogy vágyódol rám, kegyelmezz!
János: Nem.
Mima: És ha semmit se tettem, én bűnös vagyok és te keresztény vagy, kegyelmezz!
János: Nem!
Mima (a földön fetrengve, ordítva): A legutolsó szennyes féregnek, a kutyádnak, a rongynak, kegyelmezz!
János: Nem!
Mima (már hisztérikus kiáltozással, akadozva, kapkodva): Én egyszer... ezt soha nem mondtam meg neked... a választásodon... egy ember vasbottal rád akart ütni... meg akart ölni... ezt ma se tudod... együtt mentünk... én felfogtam az ütést az arcommal... az arccsontom megrepedt, akkor azt mondtam, foghártyagyulladás... operáltak... emlékszel? Még csak meg se mondtam... most megmondom... kegyelmezz!
János (kegyetlenül): Nem!
Mima: Én egyszer... mikor férj és feleség voltunk... melletted feküdtem az ágyban... te aludtál... egy félőrült szerelmes éjszaka után... kielégülten aludtál... és én úgy szerettelek, hogy nem tudtam elaludni a zokogástól... és úgy zokogtam, hogy nem akartalak fölkelteni és kimentem... és künn az előszobában állt a sáros csizmád... és én ráborultam a te sáros csizmádra és csakhogy megalázkodjam a nagy szerelmemben... hogy összetörjem a lelkemet... hogy a kutyádnál kutyábban szeresselek... a forró könnyeimmel... lemostam a csizmádat... a piszkos csizmádat tisztára mostam a forró, szerelmes könnyeimmel, csakhogy érezzem, mennyire szeretlek... emlékszel?... másnap nevetve kérdeztem: mitől olyan tiszta a csizmád?... Kegyelmezz!
János: Nem!
Mima (végső izgalomban, lihegve, rémülten): Egy pillanatig még! Te! Én egyszer... ezt nem tudom bizonyítani... én egyszer minden ok nélkül egy szál... egyetlen egy szál száraz ibolyát... amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben... levélben elküldtem az anyádnak... névtelenül... minden ok nélkül... ajánlott levélben... én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz... Kegyelmezz! Megkegyelmezel?
János (igen rövid habozás után): Igen.
Mima (felordít): Oh, te jóságos! (A lábához borul, zokogva)
Magister (harsányan): Állj! Állítsd meg a gépet!
(Hirtelen csönd. Mima és János mozdulatlan.)
Magister (idegesen): Rubicante! Itt valami baj van! Ez igent mondott, pedig megint nemet kellet volna mondania. Nézzetek utána! A horganykapocs?
Rubicante: Rendben!
Magister: A karburátor?
Draghignazzo: Tizenötön!
Magister: Szikrabontó,
Draghignazzo: A maximumon!
Magister: Nem értem, miért bocsátott meg neki! Rubicante! Mindenesetre kapcsold be a pótdinamitot. Meg van?
Rubicante: Meg!
Magister: Akkor időkerék vissza húsz másodperccel! Lássuk még egyszer az utolsó jelenetet! Vigyázz! Előre! (Az emeltyűköz nyúl.)
Mima (pontosan ugyanúgy, mint az imént): ... a forró könnyeimmel lemostam a csizmádat, a piszkos csizmádat tisztára mostam a forró, szerelmes könnyeimmel, csakhogy érezzem, mennyire szeretlek, emlékszel... másnap nevetve kérdeztem: mitől olyan tiszta a csizmád! Kegyelmezz!
János (ugyanúgy, mint az imént): Nem!
Mima (ugyanúgy): Egy pillanatig még! Te! Én egyszer... ezt nem tudom bizonyítani, én egyszer minden ok nélkül egy szál... egyetlen egy szál száraz ibolyát... amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben... levélben elküldtem az anyádnak... névtelenül... minden ok nélkül... ajánlott levélben... én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz. Kegyelmezz! Megkegyelmezel?
János (most határozottabban): Igen!
Mima (felordít): Óh te jóságos! (A lábához borul zokogva, pontosan ugyanúgy, mint az imént.)
Magister: Állj! Állítsd meg. Másodszor is ugyanaz a hiba! (Nagyon izgatottan): Felség, neki megint azt kellett volna felelnie, hogy "nem", - és rá kellett volna kiáltania a nőre, hogy: Hiába minden könyörgés, nincs kegyelem, én téged kivégeztetlek" - és ehelyett kérem, egyszerre ellágyuló igent mond és megbocsát. (Ordítva): Vigyázz! Mindenki maradjon a helyén. Magam nézem meg a szikrabontót, talán ott van a hiba. (A gépmesteri hídról még följebb szalad a gépre.)
(János és Mima mozdulatlan.)
Rubicante (leszalad a jobboldali hídról és átszalad a baloldali híd alá, Malacodához): Adjunktus úrnak jelentem, valami nyugtalanító van a gépben, nem akarom a mestert izgatni...
Malacoda: Na mi az? Mi az?
Rubicante: Amióta ez megbocsátott, a csapágyak egyszerre mind felmelegedtek... valami belső remegés fogja el az egész gépet... a finom vezetékekben az emberi könnyek felforrottak... itt valami nincs rendben.
Malacoda: Vészhűtőket a csapágyakra! A vezetékeket víz alá! Vigyázz a manométerre! Odafönt négyszáz atmoszféra! Csak hidegvér!
Rubicante: Igenis. (Visszarohan a helyére.)
Magister (ezalatt visszaért a helyére): Minden kapcsoló egész fordulat! Minden a maximumra! Rakjatok a tűzre!
Fiókák (gyorsan, némán raknak a tűzre. Ezalatt):
Malacoda: Mester, ez már a legnagyobb kalória.
Magister: Ne fecsegj! Lezárni a tűztorkokat!
Fiókák (hirtelen, egyszerre csukják le a tűztorkokat).
Magister: Még egyszer egy perccel vissza! Csináljuk újra ugyanazt a jelenetet! Lassan indíts! Vigyázz! Előre! (Berregés)
Mima (a mozdulatlanságból lassan emelkedik fel, újra kezdi ugyanúgy, mint az imént): ... én egyszer minden ok nélkül egy szál... egyetlenegy szál száraz ibolyát... amit gyerekkorom óta őriztem egy imakönyvben... levélben elküldtem az anyádnak... névtelenül... minden ok nélkül... ajánlott levélben... én ezt nem tudom bizonyítani, de nem is kell bizonyítani, mert igaz... Kegyelmezz! Megkegyelmezel?
János (felordítva): Igen!
Mima (felordít): Óh, te jóságos! (A lábához borul zokogva.)
Magister (üvöltve): Állj! Állítsd meg!
János (felordítva): Nem állj! Nem mondok mást, - igen, igen és százszor igen és megbocsátok és megkegyelmezek és azért születtem erre a világra, hogy megbocsássak és igen, igen, igen, te szegény, bűnös asszony, megbocsátok neked, igen!!! (Melléje borul sírva.)
Magister (ordítva): Rubicante! Állítsd meg a gépet!
Rubicante (kiáltva): Nem lehet, mester! Eltörte a centrifugát!
Magister: Bedobni a pótszíjat! Nagy dinamó előre!
János (fölkel és magával emeli fel Mimát): Szabadon lélegzem! Nem érzem a forróságot az agyamon! Megbocsátok neked, te szegény, bűnös gyerek...
Mima (zokogva): Rossz vagyok!
János (hatalmasan kiáltva): Nem igaz! Jók vagyunk! Nem vagyunk rosszak! Igenis megbocsátok, mert szeretem az anyámat és szeretem a kis elszáradt virágot és szeretem a szegény együgyű gondolatot és ebben a förtelmes életben, ha meglátom, rá rohanok és sírva csókolom, még ha mind meg is döglötök belé, pokol fajzatja!
Mima (sírva): Te jóságos, te jóságos, te szabadító! (Zokogva csókolja a kezét.)
Magister (harsányan vezényelve, mint hajóskapitány a viharban): Vigyázz! Ki ne bocsásd a sugár hatalmából! Kapcsold be a nagy szikrázót!
János: Kapcsolhatod már!
Rubicante: Nem lehet, mester!
Magister (rettenetes haraggal): Micsoda szó az, hogy: nem lehet?
Rubicante: Amióta azt mondta, hogy szereti az anyját, az asszonyi idegek a nagy ideghárfában mind elszakadtak és most rövidzárlat van az áramfordítónál!
János: Fordíthatod már! Szeretem az anyámat! Igen! Szeretem a kis száraz virágot! Szeretem a bűnöst, mikor sír! (Átöleli és magához szorítja Mimát.) Szeretem, mint a testvéremet!
(A gépből zúgás, dübörgés hallatszik.)
Malacoda: Mester, az embervér felforrt a tartályokban! Kicsordul és ég!
Magister: Oxigénhűtőket!
János: Szeretem, mint a testvéremet! (A gépből recsegés, dübörgés.)
Malacoda: A láncok úgy szakadnak, mintha papírból volnának!
Magister: Acélhevedereket!
Rubicante: Pattognak a szigetelők! A nagy áttétel elszakadt! Mester, valami kárhozat fut végig a gépen!
János: Ne sírj, gyermekem, az élet keserű, de a szeretet édes, mint a virágméz! (Szeretettel simogatja): Nézz rám. Milyen más most a szemed!
Mima: Szabadító!
(Zúgás a gépben)
Rubicante (lerohan a helyéről): Mester!... Attól az egy igentől, amit az ember kimondott, tönkremegy a gépünk. Mint egy éles homokszem úgy fut végig a finom szerkezeteken, végigkarcol és hasít mindent! A sugarak elgörbülnek! A babák valami ismeretlen fájdalomtól remegnek! Valahol hiba volt a számításban!
Magister: Egy homokszem! Ez az átkozott egy kis porszem, gyémánt vagy micsoda, ami mindnyájunkban benne van, ez az, amit nem tudtam megőrölni, megolvasztani, átkozott szem gyémánt!
(Hatalmasan kondul meg a gépben egy harang és szakadatlanul szól.)
Mima (rajongva): Harang! Édes harangszó!
Magister: Mi az?
Malacoda: A harangok maguktól megszólaltak, mester! A vezetékük nem funkcionál!!
Draghignazzo: A kerekek visszafelé forognak, mester!
Calcabrina: A nagy szíj visszafelé fut, mester!
Alachino: Baj van, mester!
Rubicante (rettenetes kiáltással): Vége a gépnek!