Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 19. szám
Most indulunk a két karomba fojtva
most mindenestül itt vagy: az enyém, -
rezgő levél a lombos jegenyén.
Kacag a föld, hogy útnak eredek.
Járatlan út koplaló kövein
lábam alatt gördűl a meredek.
A szél vagyunk! a levegő! az éter!
Jövő élet fája, lombok, levelek!
Uj világ a célnál, hegy magasán,
igy, összeomoltan teveled.
Liheg a föld, hogy fölérünk a hegyre
A testem tüz, a szemem ragyog,
körülnézek és - egyedül vagyok.
Mi az? Boldogság! Élet! - visszanézek,
hová a multam útja elvezet, -
szegény bohóc: a csörgőm elveszett.
Mindegy. Utam szent. Bú hollója károg,
de minden vágyak minden eredője
hozzám vezet. - És várok, várok, várok.
Várok, mig hozzám elzarándokol.
Fergeteg daccal, egyedülvalón
állok a szélben. A hajam lobog.
A szemem mélység. A szivem pokol.