Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 19. szám
Tisztelt közönség,
bevallom a bemutató előtt pár nappal kissé megdöbbentem.
Az történt, hogy az újságok részleteket közöltek abból a tanulmányomból, melyet egy évvel ezelőtt írtam a Nyugatba Fernand Crommelyncknek, a fiatal belga költőnek remekművéről, "A csodaszarvas"-ról. Itt többek közt azt állítottam, hogy ez a vad és titáni bohózat nagyobb, mint Shakespeare tragédiája, az "Othello" és évtizedek óta nem termett különb.
Amint viszontláttam régi szavaimat és elolvastam, tépelődni kezdtem, hogy igazam van-e. Vajon nem vetettem-e el a sulykot az elragadtatás első lázában. Vajon érzésemet, melyet csalhatatlannak hiszek, ki tudnám-e fejezni hidegebb mondatokkal is? Vajon ura maradhatok-e ítéletemnek?
Most, a Renaissance Színház igazgatója gyengéd figyelemmel a színpadi lámpák éles fényébe lök, hogy hitet tegyek amellett, amit vallottam, önök pedig döntsenek.
Ez a dráma a féltékenységről szól, arról a szenvedélyről, melyet színpadon még nem mertek ábrázolni. Lesznek, kik csodálkozva fogadják kijelentésemet. Azt mondják: mi mást látunk estéről-estére a színpadon, mint féltékeny férfiakat, féltékeny nőket. Azt mondják: megfeledkeztem a világirodalom két híres féltékenyéről, Otellóról és Orosmane-ról (Zaire fő alakjáról, Voltaire drámájában), ki szintén féltékenység miatt lesz gyilkos és öngyilkos.
Nem feledkeztem meg róluk. Tisztelettel hajlok meg a velencei mór és a muzulmán herceg előtt. Hitem szerint azonban egyikük sem igazi féltékeny. Mindaketten kissé gyermeteg, kissé felületes megfigyelők, külső körülmények, pletykák, félreértések bolondjai, becsapottjai a féltékenységnek és nem áldozatai. Tragédiájukat a tévedések szomorújátékának lehetne nevezni. Ha Othello és Orsmane jobban utána járnak gyanújuknak, mely nem is bennük ébredt, akkor elkacagják magukat s nem ölik meg Desdemonnát és Zairet. De mellettük egy-egy gonosztevő áll, Othello mellett Jago, Orosmane mellett Corasmin. Ezek a kívülálló erők mozgatják féltékenységüket és nem féltékenységük a drámát. Nélkülük a cselekmény megállna.
A valódi féltékenység azonban más. Az önmagát termékenyíti meg, valami beteges ős-nemzéssel, az nő, a maga erejéből, az végtelenbe burjánzik. Nem talál semmi okot, de azért van. Nem attól fél, ami megtörtént, hanem attól, ami esetleg megtörténhet, mindentől és mindenkitől. Ez hozzátartozik a féltékenység lélektanához. A féltékenységnek soha sincs semmi alapja. Mihelyt legkisebb alapja van, már nem féltékenység, csak okos óvatosság, indokolt féltés, olyan, mint az a vigyázatosság, mellyel aranyóránkra ügyelünk, hogy el ne lopják. Az a férfi, ki a szeretett nőt más karjaiban leli s fölháborodásának kifejezést igyekszik adni, nem féltékeny, hanem szerencsétlen flótás, ki minden részvétünket megérdemli. A féltékenyek női mind ártatlanok. Shakespeare és Voltaire ezt tudta. Desdemonna és Zaire angyal. Ezért kellett melléjük Jago és Corasmin, az ördög.
Crommelyncknek nincs szüksége Jagora és Corasminre. Itt nincs ördög. Az ördög, a gonoszszellem benne lakozik hőse agyvelejében, a vérében. Ezennel bemutatom szegény barátunkat, a csodaszarvast, ki királyi agancsait búsan viseli. Rokonszenves férfi, mindenre született inkább, csak arra nem, hogy megcsalják. Nem feketearcú és nem pogány. Rangjára nézve több, mint akár a velencei mór, akár a muzulmán herceg, amennyiben költő, a szavak művésze, regényes, ifjú szerelmes, ki csak mámorának akar élni. Felesége, az édes, modern tündérke, a hűség kis vértanúja, viharos szoknyájával, baba-mosolyával állandóan férje körül röpköd, nem önfeláldozásból, csak azért, mert más férfi untatná őt. Olyan boldog ezzel a nővel, hogy fuldokol lázában és ismerősnek, ismeretlennek csak róla áradozik. Mintha kissé sokat is beszélne. Különös ember. Úgy rémlik azonban, hogy ismerem. Találkoztam már vele: először az ókori görög regében, a király alakjában, ki a rabszolgát bevezeti meztelen felesége hálószobájába, hogy eldicsekedjék vele, aztán: másutt sokszor is, az utcán, mint fiatal diákkal, ki kedvese arcképét tárcájában hordja és mindenkinek mutogatja, aztán: az éjjeli mulatóban, mint férjjel, ki órák hosszat mesél imádott asszonyáról, kit társaságokba visz, feltűnően öltöztet, barátaival vétet körül. Néha, úgy látszik, a titkos boldogság, kettesben nem elegendő. A csodaszarvas e típus óriása. Sajgó, viszkető boldogságában, melyet nem képes elbírni, már nem éri be szavakkal, föltárja barátjának a felesége meztelen térdét, meztelen mellét, majd egyszerre, váratlanul arcul üti azt, akinek megmutatta. Ez a szerelmes pofon, melyet leendő vetélytársának ad, ez a ravasz "preventív" védekezés, kihívás a harcra, vágy a kudarcra, megindítója tragédiájának. Írnoka, második jobb énje, józan árnyéka, süketnéma mozdulataival próbálja a valóságra figyelmeztetni, sikertelenül. Fél a féltékenységtől és meg akarja előzni, hogy ugyanazzal a féltékenységgel vessze el azt, amit megtartani nem tud. Pályája egyetlen konok, eszelős körfutás, a rögeszme csökönyösségével. Bizonyítékokat hajszol, a megváltó bizonyosságot, mert csak a bizonytalanság a szörnyű. Othello is ezt mondja: "Egészen megcsalatni jobb, mint félig tudni csak". A velencei mór még talált hamis bizonyítékokat. Ő már hamis bizonyítékokat sem találhat. Erre, hogy legyen, odadobja feleségét barátjának, később mindenkinek és végül - demonstratio ad absurdum - álarcosan, parókásan önmagát csalja meg a férjet, a férjjel. Számára már ez sem megoldás. Feleségét egy pásztor ragadja el, az igazi férfi, ki majd elviseli azt is, hogy a nő hű lesz hozzá. Ő pedig itt marad egyedül. Nem öli meg magát: már régen megsemmisült. Kedvesét sem öli meg: már régen bemocskolta angyalszárnyait is s nálánál jobban a halál sem alázhatja meg. Íme a koporsó, egy élőhalottal, farsangi lármában, confettivel teleszórva. Tragédia, bohózatban elbeszélve.
Csak érintettem, az ujjam hegyével, azokat a mélységeket, melyeken önök most át fognak suhanni. Fernand Crommelynck abban a sötét tartományban járt, melyben a titkok titka van és vissza tudott onnan jönni, diadalmasan, kezében oly alkotással, melyet költők és tudósok bámulnak bátor ösztönössége, könyörtelen elemzése miatt. Híre futott annak, hogy ez tulajdonképp freudista dráma. Annyiban az, hogy az igazság gyökeréig hatol és a freudi finom műszerekkel leginkább részeire bontható. De nem tartom kizártnak, hogy a drámaíró nem is hallott a bécsi tudósról s csak úgy igazolja tanát, mint Szofoklesz, ki Krisztuselőtti első században írt. Semmi esetre sem a tudomány ihlette meg, hanem az élet. Fénye nem lombikok és görebek tüzéhez hasonlít, hanem a puszta nagy villámához. Hőse terhelt, mit mindenki, ki csak legcsekélyebb mértékben is féltékeny. Az ő rendkívüli esete azonban jelképesen megvilágítja az egészségeseknek vívódását is, akik nagyon sokan, hozzá hasonlóan szenvednek. Tébolydák és lakóházak, őrület és épelméjűség, komikum és tragikum határai egybeolvadnak.
Hölgyeim és uraim, ne is firtassuk, hogy ez a fiatalember őrült-e azt sem, hogy minden féltékenység föltétlenül őrület-e. Talán kerüljük meg a kérdést és mondjuk:
Hölgyeim, aki féltékeny, az őrült. Uraim. Aki nem féltékeny, az szintén őrült.