Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 19. szám
Wir sind ja hier nur Gäste
Wir wollen bauen fest hinein
Da wir sollten ewig sein.
(Egy dinkelsbühli ház felirata)
A határtalan tenger hullámai, melyek irgalmatlanul távoli időkben ezt a tájékot elborították, mintha itt, a hajdani tengerfenéken mozdulatlanná kövültek volna, felületükön zöld fű sarjadt ki, hepe-hupáikat napfény és árnyék szántotta meg. Azóta hullámzik ez a tájék. A zöld rétek, a sárga rozstáblák, a fenyvek sötét foltjai lágyan ringatják a csónakázó szemet. A harangnak tengere innen rég elvonult, ez itt a béke tengerre.
A hajdani vizek is rég lefolytak. Ma már egy kis folyó zümmögi az öreg kőfalak hajas fülébe ősi danáját. A bővizű Wörnitz kanyarogja körül lustán, el-elszélesedve, tespedt partjain sást és nádat nevelve, sötét medrében hínáros zöld klárisépítményeket csavargatva, acélszín sima vizével, melyet sok mérföldnyivel odább a Duna szomjas szája iszik föl. Minden folyóvíz völgyet jelent, a völgy kaptatók nélkül való utat, simát, biztosságosat, vándoremberek és vándorló tömegek vonulásának kedvezőt. Így lett a kicsiny Wörnitz szelíd völgye még ezer évvel ezelőtt a kalmárkaravánok és a hadak vonuló útja. S így lett a hosszú útnak, amely Augsburgból Nürnbergbe visz, a csöpp Dinkelsbühl a pihenő-állomása, a selymet és a drága szöveteket, a napkeletről hozott ritka fűszerszámokat és egyéb drágaságokat szállító karavánoknak karaván-szerája. A Wörnitz azon a helyen kiszélesedik, vize apró szigetek között oszlik meg ágakra, átgázolásra alkalmasabb mint egyebütt. Nem egy majdani város köszönhette a keletkezését ilyenféle földrajzi föltételeknek. S az idők meghozták a teljesedést. A néhány ember településéből nagyobb település lett, a szaporodó házakat palánkokkal, majd falakkal építették körül, hogy megvédjék kóborállatoktól és kóbor emberektől. A karavánok nyomában pedig egyre nagyobb lett a termékenység. A városka polgárai maguk is gazdagodtak, bőrt csereztek, posztót készítettek, kaszát és sarlót kalapáltak és a környék termékeny lankáin aratták az életet. Zúgott a várkapu előtt a város malmában a bőség. A tizenötödik és a tizenhatodik század lett a kis Dinkelsbühl történetének fényes korszaka. Várkastélyokból portyázó mohó nagyurak ellen a császárok védték meg függetlenségét, "Birodalmi város" lett a címe, ami amolyan köztársaságfélét jelentett, legalább is a város belső életében. A polgármesterek és a városi tanácsosok intézték ügyeit, a császárnak csak kvártély, megvendégelés és kedveskedésül ajándék járt ki. Nem csoda, ha a polgárság önérzete megdagadt. Kijjebb tolta a városka határát, falaival egyre nagyobb területet zárt körül. A bástyafalak is egyre keményebb anyagból épültek, fölfelé megnőttek, harcias képű őrtornyok ugrottak ki belőle.
Majd keserves idők következtek. A harmincéves háborúban is a vonuló ellenséges hadak útjába esett Dinkelsbühl. S hogy ez mit jelent, azt a mi nemzedékünk is megtanulta. Birodalmi hadak és svéd csapatok váltogatták föl benne egymást. A kis város egyforma megadással nyitotta meg nekik kapuit és rótta le a sarcokat és a megszállás költségeit. Harcias falainak és tornyainak bizony nem nagy hasznát látta. Meg vagyon írva, hogy egy ízben három század svéd gyalogos, meg egy lovas szakasz elég volt ahhoz, megadásra kényszerítse Dinkelsbühlt. 1634-Ben svédek tanyáztak a városban, mikor egyszer csak megjelentek falai alatt a császáriak és mint akkoriban ünnepélyesen mondták, bombázni kezdték a várost. Egy-két bomba elpukkant és Dinkelsbühl falai tornyostul megijedtek a város kényre-kegyre megadta magát. Ilyen megadások hosszú sorával van tele a harcias képű városka története.
És mégis félelmetes ábrázatúak azok a falak. Aki körüljárja őket, a századévek nehéz lélegzését érzi tövükben. Szinte látja, mint sétáltak belső védőfolyosóin nyársos és alabárdos polgárai és lestek ki aggodalmasan a lőréseken, hogyan hangzott föl időnként a rémes kiáltás: "Jaj! Ellenség!" és riadt föl álmából a Szent György templom vészharangja, hogy megfagyassza hangjával az alvó emberek vérét. Valami véres harcokat ugyan nem igen láttak azok a falak, de arra elég jók voltak, hogy portyázó rablók, kóborgó martalócok rajtaütései ellen megóvják a várost. Ami nem ártalmas, annak nincsen is ádáz ellensége. Ez a magyarázata annak, hogy Dinkelsbühl falait a harcos évszázadok meghagyták épen. Olyan készségesen nyíltak meg kapui jó barátnak, ellenségnek, hogy senkinek sem lett oka ádáz haraggal gondolnia rájuk. Senkinek sem jutott eszébe, hogy a "földdel tegye egyenlővé" őket.
De nem csak a falai maradtak illetetlenül Dinkelsbühlnek, hanem az egész belső terültet: utcái, templomai, házai. Az ellenség nem dúlt bennük, s mikor a harcok századai elvonultak és a napóleoni háborúk szörnyű elszállásolásait és sarcait is szerencsésen megállotta Dinkelsbühl, földrajzi helyzete, amely naggyá tette, az új idők átalakító hatásából is kivonta: meghagyta kisvárosnak. Az első vasutak messze elkerülték Dinkelsbühlt, mert a vasparipa nem a völgyek sima vonulatait keresi, hanem hegyen, vízen keresztül a legrövidebb utat. Ennek köszönhette Dinkelsbühl, hogy évtizedekig mozdonyok hortyogását és acélkerekek kattogását nem kellett hallgatnia. De karavánok sem vonultak meg falai között és császárok, királyok sem pihengettek többé benne. A hajdani kalmárzsivaj és harci zaj helyére a béke csöndje ereszkedett. És a nagy csöndesség, mint a mesebeli nagy álom, beburkolta a kis várost, megóvta az idők rombolásától és építkezésétől. A kis város népe élt békén, szaporodott és meghalt, de mind a kettőt módjával úgy, hogy végezetül akkorának maradt, mint amekkora volt. Annyi ember számára a falak között akadt hely elég, nem volt szükség se toldásra, sem új házak építésére. Röviden ez a magyarázata annak, hogy az a kis darab középkor, amit Dinkelsbühl jelent, szinte módosítatlanul, szinte őseredeti mivoltában maradt meg a mi korunkra.
Ívben meghajló utca vonul végig a város hosszában. Valamikor ezen hajtottak végig a sátoros szekerek, mikor a Nördlingennek néző városkapun befordultak. Az út vége egy másik városkapuhoz visz: az csukódott rá a kivonuló csapatokra. Néhány kisebb párhuzamos utca és a belőlük kisugárzó mellékutcák alkotják a város utcarendszerét. Hepehupás kövezetű utcák, cipőrontók, lábfájdítók, olyanfélék, mint a mi kisebb vidéki városainké, éppen csak hogy nagyobb a múltjuk: kövezetük kövén is századévek fegyverei csattogtak. És az utcákban kedves házak. Régiek - olykor időtlenül régi - legtöbbjük festői favázas szerkezetű, hajdani állapotától alig különböző. Kedvesek, de nem éppen jelentékenyek. Látszik, hogy Dinkelsbühl kispolgárok városa volt, úri nemzetségek, nagyot képzelők és hatalmasat akarók nem éltek benne. Becsületes és jámbor posztócsinálók, tímárok, takácsok, kékfestők, kovácsok városa, kik szabad idejükben földecskéjüket művelik a falakon túl, almát és szőlőt szüretelnek és ünnep napján dicsérik az Urat. Az Úr az egyetlen, akit hatalmas hajlékkal tiszteltek meg. Az ő dicsőségére építették Szent György templomát, amely lényege szerint olyan mint akármelyik dinkelsbühli polgárház: hosszúkás négyszög alapján emelkedő négy fal, amelyet magas és meredek tető föd be. Igazi hombár, csak nagy és hatalmas oldalsó falait csúcsívesre hegyezett pillérek támogatják meg, a keskeny elejét négyszögletű kőtorony, melynek kapunyílása még román köríves, keskeny ablakai már csúcsíves nyílásúak. Igazán templomformája csak az épület hátuljának van, mely a kórus alakjának megfelelően legömbölyített, a tetővel együtt, amely befedi. A belseje egyetlen hajó, csillagboltozatú: olyan mint az egyetlen lélegzetre megnyílt lélek, amelyben verdesve röpköd a hit és a segítségért esenkedő jaj. Dísze azonban kevés van. A képrombolók, a megszálló hadak martalócai sok drágaságot elhordhattak, képeit, szobrait, hajdani színes ablakait, drága templomi kincseit. Amije van, az jobbára későbbi időkben került beléje. A tizennyolcadik században Szent Aurelius teteme, amely most a Sebestyén oltár alatt üvegablak mögött nyugszik. Drága aranyhímes selyemruhába öltöztetve, ékszerrel, drágakővel kirakva alussza álmát messze idegenben a gyermekivé összetöpörödött csontú ó-keresztény vértanú.
A templom előtt a nagypiac, a város két főutcájának találkozó helye. Itt vannak Dinkelsbühl díszépületei, a fafaragással ékes Deutsches Haus és társai, megannyi drága emléke a városnak. V. Károlyt, Maximiliánus császárt látták vendégül, valamikor a diadalmas Gusztáv Adolf, svédek nagyszívű királya költötte el bennük vacsoráját, minekelőtte szembekerült a dicsőséges halállal. Feliratos kőtáblák beszélnek ezekről az emlékekről a házak talán, szűkszavúan, méltóságosan, mint az olyan emlékekről szokás, melyek mindenki tudatában benne élnek.
Milyen emberek élnek vajon az ilyen félig elátkozott városkában? Néhányuk itt ül a szomszédságomban, a cukrászda utcai teraszán. Két idősebb asszonyság kötögetve, horgolgatva szolgálatkészen és szemmel látható tisztelettel ontja a híreket egy betegesen csinos, kissé hűvös, kissé fagyos soványkás fiatal asszony elé. Fehér vászon ruhájában leereszkedő figyelemmel hallgatja őket és közben buzgón hímez fehér fonállal fehér vásznat. Három időskés férfi is ül az asztal körül, nyílván a városka honorátorai közül valók. Ők is beszélnek és én fél füllel hallgatom őket. Nagy esetek: a drága sör, az utazás bajai, ezen meg azon a vasúti állomáson kitűnő borocskát mérnek, nem is nagyon drágán... Egészen szelídeknek látszanak. Csak mi lakozik bennök?
Hívja, húzza az embert a Szent György templom harangtornya. Csigalépcső visz föl belé, kőből való, fában folytatódó, odáig, hol a torony négyszegű része végződik és rajta a nyolcszegű része kezdődik. A világ négy tája felé ellátni innen. Aránylag nem is magas a toronynak ez a pontja, alig magasabb, mint a templom tetejének élben összefutó két lejtője, még is nagyszerűen kirajzolódik elébe a város képe. Beszélő térkép. Olyan Dinkelsbühl fölülről nézve, mintha piros tetejű játékházakból volna összerakva. Összerakva szabályosan, takarosan, csinosan. Ami alulról nézve olyan éktelenül magas méretű bennük, a tetejük is, innen fölülről inkább játékos hatású. Míg a modern városképek (és például a régi olasz városoké is) összefüggő tömböket mutatnak felülről utcánként, itt minden ház külön egyénnek hat azzal, hogy nem a hosszával fordul ki az utcára, hanem oromban kihegyesedő jóval keskenyebb mélységével. Meredek tetejük le-föl cikázó mozgásával minden házat elkülönböztet a másiktól. Ezért olyan keresztül látszó felülről nézve Dinkelsbühl is, Rothenburg is. Pedig szorosan egymáshoz tapadnak mélyen benyúló oldalukkal a házak. Sűrű tömbjükben udvar nem nyit utat se világosságnak, se levegőnek. Udvarok - félénk kis zugok - legföljebb ott alakulnak, ahol a szomszédos házak kevésbé szorosan simulnak egymáshoz. Azokban a csenevész kis udvarokban is a néhány szál élőfa felülről amolyan játékfának hat, játékkertben sárga kacsalábon állongó, zöldre festett faforgácsból készült lombú gyermekjátéknak.
Milyen szép az ilyen egy korszakban, egységes ízlés szerint épült város! Semmi se zavarja benne a látást, tolakodóan vagy vetélkedve nem építették el egymás elől a szomszédok az eget és a levegőt. Az utcákban nincsenek szertelen kiugrások, sem zűrzavart okozó tömegek. Mintha a polgárok békésen megegyeztek volna egymással, hogy ki hová, ki mekkora és milyen képűre építse a házát. S az emberek művét a természet is megszépítette. Mint bölcsőjében a gyermek, úgy ring a kis város a dajkálva himbálózó zöld lejtők és halk völgyek ölében. Messze, a szemhatár szélén föltüremkedő magaslatokon szinte fenyegető feketeségű erdők. És kéken nyílik rájuk az égnek nefelejcsszeme. Olyan édes, olyan vigasztaló kéken, hogy az ember minden rossz gondolata mosolyogni kezd tőle.
Alkonyeste, hat óra elmúlt, a meleg már elhúzódik, a nyári nap még süt fényesen, de már inkább csak világít. Az árnyék már hűvös. A torony tövében nyújtózkodik a városka, mint az est elé készülő ember a napi munka után. Mintha gyenge ásítását is hallanám. Körötte a várfalak békésen pihennek. Vonalukat minduntalan egy-egy őrtorony töri meg, szögletes vagy gömbölyű testű, kerek süveges vagy lépcsős oromzatú építmény. A magasból óriási silbakoknak nézné őket az ember, amint vigyázz-állásban várják az éjszakát. Most mintha fénysugár érné egyenruhájuk gombját: kivilágosodnak az ablakaik. Szegény emberek laknak bennük, költői lelkek, kik zöld borostyánnal futtatják be a fekete falakat, álmodozó-zöld füvet nevelnek a vár árkában és tarka virágok között gazdag ígéretű gyümölcsfákat. Édes csöndesség. Ember, madár, bogár mind elhallgatóban. De ekkor bűvös hangok szüremlenek föl. Ráhajtom fülemet a torony kőfalára és a szive zengését hallom. Megtört, lágy angyalhangok oldódnak ki köveiből, mint estenden az illat a virágokból. Alul a templomban az orgona szól és hangjai dagadoznak, nem férnek el a templom hatalmas öblében, átjárják a köveket, úgy kéredzkednek föl az égi magasságok felé.
Milyen szép lenne most madárnak lenni, alkonyszínű albatrosznak és szárnyra kapva olyan éneket ujjongani az ég felé, hogy az álmos kisváros fölrezzenjen belé és szemét dörgölve kérdje: talán bizony újra fölkelt már a nap?