Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 19. szám · / · Ignotus: Rákosi Viktor
Az persze való s nem kegyeletsértés megmondani: lehet az átmeneti idő átka, lehet saját fogyatkozása: a Rákosi Viktor mondanivalójánál becsesebb, íróibb, maradandóbb, jogcímesebb a mód, ahogy ír, s a lélek, amely áthatja. Tóth Béla és Ambrus Zoltán mellett Rákosi Viktor az ő nemzedékének legjobb mondatírója, s amellett nem kacérkodik az írással, mint Tóth Béla, s mondata nem olyan mindig templomi, mint az Ambrus Zoltáné. Rákosi Viktor valóban úgy ír, mint írna egy francia író, ha magyarnak születik, ebben az utána bekövetkezett nemzedékből csak Heltai Jenő hág nyomában és néha Molnár Ferenc. A lélek pedig, mely belengi minden írását, még azt is hol tárgya általános és hangja mókás, s amely ott, hol mondanivalója vallomásos, mintegy túlorgonálja a törékenységet: valóban a bús magyar lélek. Mai magyar szemmel olvasva olyasmi látszik írásain, mintha a mának árnyéka már akkor rálehelődött volna zománcukra, s mintha azokban a legboldogabb magyar időkben öntudatlan féltette volna e boldogságot, hogy az istenek rossznéven találják venni. Van benne szimbólum, hogy a bukás esztendejét Rákosi Viktor már betegágyából kísérte végig, afféle matrácsirból, amelyben ő is, mint a csúfondáros Heine, krisztusivá nemesedett rendületlenséggel dolgozott, küzdött és utolsó lélegzetéig nem hagyta magát. Dolgozni, küzdeni, nem hagyni magunkat: ez a Rákosi Viktor végrendelete.