Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 19. szám · / · Ignotus: Rákosi Viktor

Ignotus: Rákosi Viktor
3.

De egy baj volt, az álom mágiája sem mindenható. Azt elhittük Rákosi Jenőnek, s jó, hogy elhittük, hogy Magyarország a világ közepe s magyarnak lenni elhivatás. De azt már nem tudtuk elhinni - pedig hozzátartozott volna s Rákosi Jenő logikus volt, mikor hozzámondta - hogy Kupa Árpád asztalos mester, ki ha jól emlékszem történelmi regényeket csirizelt volt akkor össze, van olyan regényíró, mint Zola vagy Knut Hamsun, kiknek akkor állt a nagyvilág. Nem hitte ezt, bár illett volna hinnie, Rákosi Viktor sem, kit pedig minden törékeny porcikájában áthatott robosztusabb bátyjának magyar evangéliuma. Ő a maga számára, tovább tudott járni egy nagyjában Jókai folytató magyar elbeszélőnek álomútján, de írói eszével - mert ő csakugyan író volt, született író, minden lélegzetével író - írói eszével átértette, hogy az a városi nemzedék, mely már itt született s nőtt e nagyvárosi Budapesten, nem folytathatja azt az urambátyámos olvasóköri költészetet, mely természetes volt a Budapestre felkerült vidékieknél. A harminc év alatt, mely Rákosi Jenő legkezdetei, a schmerlingi idők óta eltelt, Magyarországon belül kialakult Budapestország - s ezen napokban, a kilencvenes években még más összetételűen, mint maga az anyaország. Akkor egészséges folyamat indult meg: a vidék kezdett elbudapestesedni, de kezdte magyarságát visszavetni Budapestre, s egy fél nemzedék múlva Ady, Babits, Móricz már maguknak való magyar nagyvárosba érkezhetnek fel vidékről Budapestre. De a kilencvenes évek Budapestje még csak úgy volt magyar, mint azok a francia tárcanovellák, miket a pedáns magyarságú Fáy J. Béla fordításában loptak át a budapesti lapok a párizsi lapokból s az írókra, egész akkori nemzedékükre: Bródy Sándorra, Ambrus Zoltánra, Herczeg Ferencre, Sebők Zsigmondra, Gárdonyi Gézára, Szomaházy Istvánra és köztük Rákosi Viktorra ránehezedett a legbénítóbb átok a: már nem és még nem, az átmenetnek végzete. Az új idő, az új levegő, az új nagyváros, az új közönség új művészetet kívánt, de az agrárius és vidéki magyar irodalomban ezt nem volt hova bekapcsolni, s ami példa: Knut Hamsum, Turgenyev, Chrbuliez, Zola, Maupassant, Mark Twain idegenből integetett, az a maga hazájában igen is otthoni gyökerű volt, s nem volt utánozható, mert utánzása csak utánzat marad. Herczeg Ferenc - mint később Fedák Sári - felfedezte a gentryt, Gárdonyi Géza a parasztot, ám kis (de jó) dolgaikban nem tudtak erősebbek lenni a genre-nál, regényeik és drámáik pedig, kivált a történetiek, megmerevedtek bizonyos olajnyomatos pilótyságban. Mikor mi, náluknál tíz évvel fiatalabb kócosok kezdtünk bekukkanni az irodalomba, a harminc évesek majd mind valami fájdalmasan jóságos apáskodással fogadtak, kényeztettek, támogattak bennünket, mint a rosszul férjhez ment asszony a felcseperedő bakfist. Öntudatlan tőlünk várták s nem sajnálták volna azt a még budapestibb irodalmat, mely oly természetes legyen magyarnak, mint a párizsi franciának. További fejezet, melyet egyszer meg kell még írni - de becsületesen és értelemmel, nem pedig mint ahogy az újabb hivatalosság feszegeti - hogy e még szintén átmeneti nemzedékből ki mit váltott vagy nem váltott be e várakozások közül. Ám mint magam is ezen nemzedékbeli, megmondtam, hogy soha a tíz évvel idősebbek jobbak nem voltak a tíz évvel fiatalabbakhoz, mint a kilencvenes évek beérkezettjei voltak az akkori bekívánkozókhoz. Köztük legelöl Rákosi Viktor, kinek számára azok voltunk, ami ő volt Jenő bátyja számára, sipulusok, vagyis discipulusok, süvölvények, növendékek, kiknek feje búbjára barack jár.