Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 17-18. szám
Minden műformák közt a líra legközvetlenebb és érzékenyebb az idők változásaira. Vélnéd: hajlékonyságának, leheletszerűségének, rebbenékenységének, mindenre fogékonyságának, vulgáris értelemben vett "közvetlenségének", a lírai költő sokat emlegetett "szubjektivizmusának" okán, talán, mert a lírai vers kurtább s ezért könnyebb, mint a más, akármilyen szellő föllibbenti, mint a port vagy falevelet, mert csupa "hangulat" és "érzelem" vagy "megérzés" és "sejtelem". De mindez csak látszat és külsőség, sőt csapnivalóan rossz terminológia, legalább is a nagy líránál. Az időszaki lírának lehet, hogy lényege, de ennek érzékenysége és közvetlensége csak az évszakok változásáig ér tavasztól a télig, vagy az egyénéig a pubertástól a szenilitásig. A nagy lírának, mely épp oly ritka, mint a nagy tragédia, érzékenysége és közvetlensége egészen más. (A tragédia az életnek végletig ellendülése centrumától, a léleknek ki és elszakadása az ősközösségből és önmagán megállása, s a léleknek csak azután visszazuhanása a mindent kiengesztelő és megváltó ősközösségbe, mikor magánvaló egész pályáját végigfutotta és nincs tovább.) A nagy líra a centrum közelében ered és marad, ott, honnan nem az empirikus Én-nek, hanem az intelligibilis, metafizikai Én-nek mozdulatai indulnak, hol a mindenség élete fakad és Isten lelke lebeg a vizek fölött a teremtés pillanata előtt. Minden más műforma a teremtett világ chaosát formálja és benne Isten és ember "cselekszik", az empírián a másik világ átvilágít, esetleg olyan intenzitással, melyben az empíria merő jelképpé ritkul vagy nagy kerülővel visszavezet a másik világba, honnan emanált. A líra maga az ős, a teremtés előtti állapot: nem "cselekvés", nem "végbemenés", nem "fejlődés", hanem: mindennek az ős lehetősége, megmozdulása, indulása, de a lehetőség, a megmozdulás, az indulás stádiumában megmaradva, a mozdulatlan végső lényeg és a nyüzsgő világ közt elterülő és átvezető világ, melyen mindennek keresztül kell mennie, hogy lehetőségből tetté legyen: a lehetőség, a potencia momentuma, mely megelőzi az aktusét. Sokrétű, hatalmas és gazdag világ, gazdagabb az empíriánál, aminthogy a lehetőségek száma meghaladja a valósulásokét. A lírában a lélek nem "tér vissza" ebbe a világba, hanem visszaállítja ezt a teremtés előtti világot. S a különbség líra és líra közt nem a szavakban, nem a terminológiában van: mert itt is van tavasz és tél, itt is van élet és elmúlás, szerelem, "hangulat", "érzelem", "gondolat" és miegymás - de mindez csak az empiria nyelve, melyen a nagy líra is beszélni kénytelen, míg állandóan és közvetlenül valami másról beszél. A lélekről, mielőtt az empiriába kilép, mely még csak ezután fog irányt, amerre röpüljön, - a lélekről, mielőtt cselekszik, mikor még csak tervez, akar és elgondol, - vagy mindent, amit már tett, újra és újra visszaállítva a cselekvés előtti állapotba, - a léleknek első szenvedéséről és szenvedélyéről
Innen a líra érzékenysége és közvetlensége az idők változásai iránt. Ott fészkel, hol az idők változásának és megújulásának lehetőségei. Mielőtt megtörténnék, ő már tudja, mi készül a Világ szívében, megérzi annak a szívnek első rebbenését, a föld rengését, mikor még az emberek nyugodtan járnak hátán, népek megmozdulását, csatáit és bukását, különösen a szabadságért. Jézus remek szavai a farizeusokhoz - a kis praktikusokhoz, reálpolitikusokhoz, "hazafiakhoz" - a szép időről, melyet a piros alkonyból és a zivatarról, mit a borús-veres egű reggelen jósolnak meg: "képmutatók, az ég ábrázatját megtudjátok ítélni, az idők jeleit pedig nem tudjátok?" (micsoda remek egészséges jóízű pofon néhány szóval, ahogy csak ő tudott, a mindenkinek megbocsátó, csak a képmutatóknak nem): - rá nem ostoroznak alá, mert nem megy el Tőle az ököl távolságáig, hanem ott simul meg a karja alatt, szíve táján, s mikor az a kar sújt, őt azzal is annál szorosabban szorítja magához, bár ez a szorítás néha jobban fáj, mint a legnagyobb ütés. A Logos nemcsak bölcsesség, de indulat, szenvedély, harag és szeretet is s ezért lehetséges a Líra egyáltalán, mert a Logosszal együtt ő is ott van a világ fundálásánál, ott rejtőzik Isten szívében s a Logosszal együtt ő is elmondhatja, hogy "kezdettől és az idők előtt teremttettem és mind az örökkévalóságig meg nem szűnök és a szent lakhelyen szolgáltam előtte". Innen van, hogy a próféták mind lírikusok, sőt a világ legnagyobb líráját ott találod meg az Ó-testamentum prófétáinak lapjain, annál, ki azt énekelte, hogy "inogva meginog a föld, miként a részeg és meglódul, mint a kaliba és reá nehezedik bűne és elesik, és nem kel fel többé!" - és annál, ki azt énekelte, hogy "mintha égő tűz volna szívemben, az én csontjaimba reszketve és erőlködöm, hogy elviseljem azt, de nem tehetem" - és annál, ki azt énekelte, hogy "semmit sem cselekszik az én Uram, az Úr, míg meg nem jelenti titkát az ő szolgáinak, a prófétáknak". És innen van, hogy a nagy lírikusok mind próféták, a zsoltárírótól, ki így prófétált: "a hegyek szöknek vala, mint a kosok, s a halmok, mint a juhoknak bárányai", - el tegnapi Petőfiig, ki így prófétált: "Sejtek, sejtek én valamit, A jó Isten tudja, hogy mit, De elég, hogy szól sejtésem..." - el egészen mai Adyig, ki azon a nevezetes nyáron így prófétált: "Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomorú földre..." S a próféták lírája beteljesült és a lírikusok próféciája beteljesült.
Teljesült, és teljesül ma egyre, az Ady lírája és próféciája. A kis politikusok, úgynevezett reális emberek, reálpolitikusok, kis okosok, kik azt látják, ami az orruk előtt van, megtapogatják ujjukkal és ujjukat megszimatolván, szagából ítélnek, - azt hiszik, ők keverik a világ sorsát, mert ők a hozzáértők, míg a maguk kotyvalékában kotorásznak, - ma is, mikor az igazi világ mozdult egy hatalmasat és szíve dobbant egyet, - azt hiszik, a költő az idegen a világtól, nem ők, mert a költő álomból és ábrándokból él, köd-evő, felhőkben lakik, - és jelt kívánnak, mint hajdan, mert nekik csak az a jel, amit ők látnak s íme, már itt a jel, már mutatkozik: oh, rövid pórázra kötött rágcsálói és szaglászói a világ bőrének, a költő az igazi realista, mert ő a realitás leglelkében lakik, hol nem jár vakondok és giliszta, - szívében lakik, melynek szenvedéséből és szenvedélyéből megszületik az új világ is, íme már jön is, - a megszülető új ember már mutatja arcának vonásait, - ma még csak a költő látja, mert belülről látja s az új embert csak a költőben látod meg, mert az ő szeme a tervelő és teremtő Isten tükre, melyben önmagát szemléli, az ő lelke most-most ott libeg Vele, ajkán most formálódnak már az új szavak és új nevek, melyekkel szólítsa az új világ teremtményeit mint legelőször Ádám, az ős, mielőtt elszakadt Istentől. Ma még csak a vágy állapotában leledzik az új ember, a vágyéban valami jobb és igazabb után, az igazabb ember után, - idegenül az ál-civilizáció kívül cifra, belül pondrós síremlékei közt, - a sírlakóknak különösség és rém gyanánt, mint valami spiritiszta matériáció, pedig ő a jövendő élet, - a vágyéban a jóság és a mindent átfogó szeretet után, mely nélkül csak zengő érc és pengő cimbalom az egész világ, - a lélek után, mely elveszett - az Isten után, akit elvesztettünk, - a vágyéban a teljesség után, mert az Isten kiköpte szájából a langyosat, világ okosát, félig és negyedig és semmiig-embert: a vágyéban - lírai világ-szituáció, a teremtő Isten lírai stádiuma. Oh, világ végét kukorékoló fő-kakasok és sötét ketrecekben utánuk kukorékoló kappanok és vartyogó tyúkok, az az éjszak csak a ti éjszakátok - a Föld már újra a Nap felé fordul, más irányba, mint ti forogtok. Nem kell a Napnak feljönnie, mi megyünk feléje, mert már meguntunk titeket látni és a ti kanócotokat tisztelni a Nap helyett - az igazi világosság kell nekünk és az egész s már látjuk is. Akik még tegnap hadban álltak, nem, még ma is: német, francia - már jár-kel köztük az új ember, úgy jön-megy és beszél, mint a többi, a lélegző néhaiak, de másra gondol, mást vár, mást akar, mint az a többi. A Lélekre, mely egy és sok, a szeretetre, jóságra, hitre gondol - nehezen forgó nyelvvel szól róla, mert íme, minden formula elveszett s itt a valóság, az egyedüli valóság, - mert megjelent a világ sok apró és alázatos dolga mögött, az emberek mögött, de legfőként az új ember lelke mögött a Valóságos: a Vagyok-aki-vagyok.
Német, francia - és magyar: a varázsigét, a Szezám-tárulj-t magyar költő mondja ki, ő hozza a legtisztább üzenetet a másik világból. Magyarul szól, ki hallja meg? Ha németül, franciául szólna, világ-esemény volna - így véletlenre bízva a sorsa, az is, hogy mi tudunk-e róla. De mélyebb sorsa - nem véletlenszerű. Az, hogy minek kell lennie. Már előbb elhatározódott s látszottak jelei. Most itt van, készen és sohase készen, mint maga a világ: a világ újra altualissá lett lírai stádiumában lírának kellett lennie. Íme: a nagy líra, mely ritkán jelenik meg, melyben maga a világ szólal meg, a világnak szíve - nem a kis lírizálás erről, vagy arról, a költő "szubjektivizmusa", a hangulatok, érzelmek és szép gondolatok. Itt maga az anyag, mely megszólal, líra, nem kell egyéb, mint hogy megjelenjen és szóljon a maga nyelvén: nem finom "Einfühlung" a dolgokba (ahol külön van a lélek és a tárgy s egyik a másikat "áthatja", a civilizált ember érzelgős és romantikus epekedése, enyelgése, játéka a dolgokkal és a világgal, "természettel", "Istennel", mik idegenek lettek tőle. Nem "mély" és nem "elmerülés": mert csak a felületről, kívülről nézve van mélység. Itt - minden Egy és egy síkon van. Itt - minden találkozik. Itt - mindennek csak a neve más, valója közös. Itt - mindennek csak a ritmusa, zenéje más, értelme ugyanaz. Az örökké más az örökké azonosból. Az örökké új és az örökké ó. Új "világ-érzés", mely régi, mint maga a világ - és mégis reveláció. Nem jöhet akármikor, csak amikor órája ütött. Most újra aktuális.
A dolgok lírája tehát, nem az emberé, a kis empirikus lényé a sok között: a dolgoké, amint magukat tudják Istentől származásukban, Benne létükben és Hozzá megtérésükben. És az emberé, ki újra találkozik a dolgokkal a maguk valójában és Istennel a maga valójában. A most formálódó új emberé - kinek formálódása a léleknek a Minden felé szeretetben, jóságban, alázatban és odaadásban. A kitárulás, egymásra találás, ölelkezés, egybefonódás pillanata. Az ölelésben a jövő ígérete - prófécia.
Ős India Védáinak himnuszaiban cseng a párja és még régebben, ahova már nem érünk el. Régi varázsénekekben és regős énekekben, miknek csak foszlányai jutottak el hozzánk s már értjük. Mert nem értjük azt a világot, melyről szólnak: a másikat, mely most is jelen van, de száműzettünk belőle. Az Egy-világ - nem kettészakított. És clairvauxi Bernát ujjongó nászában a megváltó szeretettel - magdeburgi Mechtild emésztő szerelem-tüzének minden határt, különbséget elsodró lángjában. (Írástudók, eunochok átkozott feszélyben: mai emberek számára megoperálni, szimbolikusan "értelmezni" a hivatalos és nem-hivatalos szent "erotikus kifejezéseit".) Hol vannak tőle a "finom", "artisztikus", "misztikus" R. M. Rilkék? Rokon hang szól Goethében. És Shelleyben - "The Cloud és "Prometheus" költőjében. Ember- és világ-szolidaritás költőiben. Az ő mindenségét varázsló énekük chórusa most megszaporodott egy új hanggal, új nyelven (s hol vannak tőle a Werfelek?) Nem az ember énekel itt az Ős-Lélekről, hanem maga a lélek szólal meg útján az ember felé: míg átszületik az embert megelőző inkarnációkon (hol van tőle M.Arnold világhírű "Forsaken Merman-je? - artisztikus játék és ballada), - nem az ember énekel itt, hanem az emberhez
Ember, tudd meg:
Vak szemmel néztem véred
Süket füllel lestem veszett csatád.
De hallom a fű növését lesznai dombon
Jövendő kelyhek csillogó ködét
Meglátom meztelen fák karjain.
Szemed mért sir?
Sejtem mért sir a harmat
Mért sóhajt szél sebén bogas bozót
De fájva fűzöm kerek könnyek gyöngyét:
Zárt ékkövek magányos gördülésén
Véled nem sirhatok.
Ajkad kacag!
Kacajod kése széttépi a dolgok
Végtelen, derűs békélt szőnyegét.
De szirmot úgy bont hajnalló barack
Ha messzi mennyek zengő utain
Szent csillagok virítását dalolják.
Ember felej!
Mért öleltél magadhoz
Ha kérdeni kell ölelés miértjét?
Mert bús gyökérért felel a virág
Mély forrásért játszódó hab felel
S van messziség, mert vadludak vonúlnak.
Kedves bocsáss!
Csókodba, szóba kéjbe mért temettél
Ha két karodból van fölépülés?
Mert dús magháznak tudtam a halált
A gubó selymét lepke tépi szét
De tőled térve, mindig én maradtam.
Ne tarts, ne tarts!
Mért nem leltél reám
Mikor kezedbe kulcsoltam kezem?
De dobbanó test vagyok önmagamnak
Lehelletem a léggel elvegyűl
S a rög lesüpped lépteim alatt.
Kínnal se köss!
Hozzád csak csókra értem,
Koccintó kelyhek halk csengése voltam
Venyigeillat bugyborékos borban
Ime, a csókok leválnak az ágról,
El kell távoznom bús embervilágból.
Szóval se hívj!
Veszejtő széllel surran
Hívásod nyila köd szívem felé,
Mert egy irányt ösmer a nyíl csupán
De ím öledből ezer útra nyiltam
S regős talizmán, lelkem rejtve már.
Hej, sejtő szél!
Rőt alma tüzel túlnan hét határon
Felette repül fekete rigó
Rigó szárnyán elszállott szűz szemem
Szemem szálára lelkemet bogoztam
Felleg felkapta óperencián.
Ember keress!
Mert túl a hűvös őszön
A zűrös szókon, letarolt mezőkön
Mert túl csatákon, könnyön, csókon és téren
Idegen testvér:
Érünk egy gyökéren.
És szól Istenhez
Meluzina alázatos imája
Isten, tudom:
Üdvösségért nem szállhat énekem
Megváltásod fennen repül felettem
Biztos sas útja öblös ég tején...
De engem csacsogó csalitba csuktál.
Vad fürjed vagyok zúgó rozs között
Feledt tarlón is félénk fészkelő
Vadász lépte közt fürgén futkosó
Ki kevés nesszel halhat tág halálba.
Isten, tudom:
Emberi sors példás Grál-serlegébe
Sohasem öntöd életem borát:
Kavicsos medrű friss patak vagyok
Már kergetődznek tarka partjaim.
Medrem jelölted: lejtőbe símuljon
Célom jelölted: folyóba omoljon
Párám jelölted: fellegekbe vesszen
Minden hívjon és minden eleresszen.
Isten, tudom:
Nincs halhatatlan lelkem énnekem
De híven hordom ujjaid nyomát
Mint hűs anyag cserepesnek kezét
S hálásan hullok halk porrá, ha szólsz.
Lám, játékodul kínálkozva állok
Türelmes testem mindenkor eléred:
Asszonyalak, ha férfikarba kulcsolsz
Gyeped ölén békélt virággá válok,
Szomjas kancsód, várlak, ha kedved méred.
Isten, tudom:
Szent, erőszakos szerelmed, szegénytől
Éntőlem, szűz szigorral megtagadtad,
Mohó jóságnak véres tenyerével
Nem téphetem le formáid ruháját
Hogy meztelen igyam lelked ízét.
Megállítanak kegyed leplei
És elalélok ittas áhítattal
Élő világod ékes köntösén.
Ó áldott édes, áradó gyönyör
Nem érdemlem dicsőséged uszályát
Hogy mernék nyúlni nyilt szíved után.
Isten, tudom:
Midőn menteni őt a földre küldted
Nem hozzám szólott az Ember Fia.
Én eljövését mégis köszönöm.
Galileai derült lakomán
Én forrottam az esküvői borban
S a házasságtörő asszony erében
Kit elbocsátott, kinek megbocsátott.
Szamária kútjából engem merített
Illatos olaj voltam fürtjein
És szőke sátor, lábára terített.
Legvégső búcsú örökös torán
Buzaszem voltam az áldott kenyérben
És vércsöpp voltam az áldott tenyéren
A vesztőhelyen, hol kereszt mered...
Ó Lélek, Lélek, Élet, Isten, Lélek,
Néma tesvéred úgyse megösméred?
Nem ejted el alázott testedet.
Szintézisük - ember és Istené - a Tökéletes, aki meggyőzte a világot, mert átlátott rajta, a Magasztos, aki lehunyta szemét a világra, mert magában megtalálta, a Békességes, akiben egymásba szökellik a menny és föld útja, még járatlanul. Benne újra visszatért a világ eredetéhez, s ő átölelve tartja szunnyadón. Benne elsimult és elpihent minden ellentét, szendereg minden mozgás, terv, gondolat. Rajta keresztül vezet az út mindenfelé, ő a mindenség kapuja. S a bírni, teremni, szülni, szaporodni vágyó Asszonyiság, a mindenre vágyó Asszonyiság, az ős-Asszonyiság, az ős-Anya - sötét, vak, termékeny Akarat - érzi benne az új élet, új világok magvát - s feléje árad, nem mint a sósvizű óceán a Hold felé, hanem mint a megtáruló tavaszi Föld a delelő Nap felé. A vágy állapota, mely életet hoz - cselekvés, tevés, élet-élés, ezernyi akarások előtt - az ős-potencia, maga az ős lírai állapot - a vágy szól
A mozdulatlan Rajpoothoz
Királyfi, illetetlen ülsz ívelt mosolylyal
Keresztbe kulcsolt karcsú bokád píhen
Lekonyult orcád lótusz szívedbe les...
Méhe hiába zümmög, kolomp hiába zöng,
Nem emeled fel arany homlokod
Nem számlálod előtted ballagó
Tejszín űszőid lomha tomporát,
Nem hunyorít pillesátras szemed
Ha feléd döfnek hegyes szarvaikkal
Játékoskedvű, göndör gödölyék.
Néma királyfi, bőrödön csillog a por
Válladra pippal-fának arany árnyéka hull
Aranyszín tarkód tükrén nevet a nap,
Nézz rám, kedves vezeklő, arany szemeddel
Nézz rám, válassz engem az asszonyok közül.
Mert szép nem vagyok, de arany szemed bizonnyal
Hajnalba borítja vállam hűs éjszakáját
Bizony holdfénnyel hintí tele a csókod
Szomjas mennyboltját homlokomnak.
Bizony, mondom néked, ha rámhajolsz
Ölem tavában csillag tükröződik.
Mert minek a nappal kacagó fáklyafénynek?
Sötét fürtömben fürösszed szőke fejed
Aranyszín lángod marja bársonyos árnyam,
Nézz rám, engem válassz az asszonyok közül.
Mert nem vagyok bölcs: de látod lebegni számon
Színes pilleszavaknak szivárvány-raját
Reszketnek szegények, kutató szellő lengeti őket
Gyüjtsed biztos köpüdbe a rebbent könnyű hadat.
Te mozdulatlan ülsz, mély béke redői körülted
S kertemnek könnyű lebegő lakói mind
Bölcs mosolyod illatos hímporába fúlnak.
Bolyongó kéjek teljesedésed kasába térnek
S fullánkját feledve rajzik rajtad a csók.
Kaptár, ki tévelygő lelket mind hazagyüjtesz
Nézz énrám, engem válassz az asszonyok közül.
Mert nem vagyok jó, de néked fátyol a jóság:
Mennyei harmatot ölve, ég földig a déli verő
S a csillogó ekevas nem keres-e kemény, durva rögöt?
Mért szántanál erős, tiszta, biztos szíveddel
Puha, szétfoszló párás fellegeket?
Fűszeres magvad sem hintheted síma, játszó homokba,
De lépted nyomát is megőrzi formálón a hálás agyag.
Nézz énrám s engem válassz az asszonyok közül.
Te nem markolod kapzsi kincsét a tarka világnak,
De lássad, mily mohó, tudós, hogy él a kezem
Köntösöm telve, édes, rablott gyönyörrel
Kifosztott kertednek íze ajkamon
Szívemben feltörött héjú kókuszdió
Örömök tejét ontja kemény szerelem.
Kié légy isteni itcében kimért betellés,
Ha nem az utadon éberen epedő vágyé?
Te rejtős királyfi, nyílott csodákra zártan tekintő
Kié légy, tiltott kincstár, ha nem enyém?
Mert koldus-kezemmel erősen fogom Indra uszályát
És Shíva fülébe szüntelen zeng-zsong kérő dalom
Brahma ölébe borostyán-inda kívánást kerítek
Vishnu hajába vágyam fészket rakott.
Lám, imám láncára fűzöm az isteneket
Hódolva álljanak nincstelen trónod előtt.
Mártsad szomjumba betelten született királyi szádat
Hűsajku ivó: tudd meg, vágyam az ittas kehely,
Italunk: bennem borrá erjedt világbor
Nedve szent, áldott súlyu világ-gerezdnek.
Mert a nap, meg a hold, meg a föld is
Egy-egy szem csupán a mámoros fürtön
S mindenik szemnek tavában istenek szeme nevet.
De szemed tavából te visszatekintesz rájuk
S mulandó álomként siklik benned a kép:
Egy világ képe ezer álom közül.
Királyfi láss meg, láss egy álmot reám.
"Királyfi láss meg, láss egy álmot reám." Álmot: mely maga a világ. Mája fátyla: istennek álom, valósága halandó embernek. Szétfoszló, elfolyó, előtörő, meg visszatérő szamszára-világ: örök körforgás. Átlátni rajta, az igazi valóságba, abba, Aki az álmot álmodja: az a szabadulás, Nirvána, Szerencsétlen, nyomorult, szenvedő, véres világ - és mégis kell ez is! A tökéletesedés, szabadulás, istenülés iskolája. A körforgásnak - istenbe-visszaforgásnak útja. Azért hát: még egyszer és újra még egyszer! Daccapo! Most lebeg a lélek a vizek fölött: alakot keresve, melyben éljen, most ölti föl test-ruháját, melyben járjon, cselekedjen, szenvedjen, vezekeljen. Most szól a próféta, a pythia, a lírikus. Már zeng a szó a születendőről. A világ méhéből, hol fogantatik. Legtisztábban az Asszony ajkáról, mert benne leghatalmasabb a vágy. Ő maga a világnak méhe, a megtestesült vágy. A teremni, szülni, szaporodni akarás - az örök daccapo. Termékeny chaos, mindent rejtő, rengető, ölelő, mint a Föld öle tavaszi újuláskor. "Láss egy álmot reám!" Egy világ-korszak lejárt - új kezdődik. Ma még csak a vágyban - most van a pillanat a világvég és világ-kezdet között. A világ nagy lírai pillanata. Utána majd:incipit tragoedia.