Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 17-18. szám · / · Móricz Zsigmond: Shakespeare

Móricz Zsigmond: Shakespeare [+]
VIII. Julius Caesar.

A forradalom tragédiája.

Shakespeare legnagyobb koncepciójú színműve. Egyetlen darabja, melyben messze túlnő az élet tragédiájának arányain.

Igaz ugyan, hogy még egyéni sorsokban lejátszódó munkái is valami nagy emberi problémát érintenek, a Lear: a szülő s gyermek problémát, Hamlet: a tehetetlen, energiátlan ember sorsa az életben, a Machbeth, a III. Richárd, az egyéni akaratnak szembeszállása a természeti erőkkel, a Misanthrop az anyagi kapocs semmisége az emberi viszonylatokban:

a Julius Caesar mindezeken túlnő, mert ennek nem egy egyén akarása, nem egy egyén sorsába koncentrált nagy életprobléma van: ebben a társadalom szerepel mint egység, tragikai hősül.

*

És ennél a darabnál úgy el is tűnik a színpad a figyelem elől mintha a vízió élővé testesül a fantázia segítségével. (Ahol megáll a figyelem s azt mondja: ez ez színpad! ott biztos, hogy a rendező együgyű ceruzája dolgozott bele pl. a mai előadásban hogy egyetlen színen, egyfolytában játszották végig az egész felvonást, változások jelzése nélkül s így az ismert színpadi abszurdum jött ki, hogy percek alatt lett ragyogó délelőtti napfényből esti ború, sötétség, vihar. Ez Shakespearenél nincs, nála a főtér három szinén folyik le az actio, napszakok távolságában.)

Soha még nem éreztem ily tágasnak, ily ország-szélességűnek a shakespearei színpad világát. Érzi az ember a római birodalom világszéles határait, érzi a távolról jött hadvezért, aki kevés időt tölt a Városban, mert útja át meg átszeli a határokat. Érzi a város kőfalain messze túlról jövő hangokat. Octavius seregeit a vészteli közlekedésben, a kimenekült forradalmárok mezei táborozását, egy valóságos államélet lehet az egész darabon át. Érzi a földrajzi szélességben lejátszódó jelenéseken kívül a társadalmi mélységeket s méreteket, a nép rétegződését, politikai s nemzetgazdasági viszonylatait, s amellett minden lüktetésében a gazdag shakespearei egyéni létezés őszinte s igaz valóságát.

Úgy tűnik fel, mintha sok esztendei gyakorlás után ebben a darabban jutott volna el Shakespeare legmagasabbra a színpad fölötti uralkodásban: itt már valóban élet az élet s azzá játszható.

*

Éppen azért szerkezetileg valami más is, mint a többi darab. Naiv nézőnek nem oly koncentrált, úgy tűnik fel, mintha ketté esne a derekán. Az Antonius beszédével oly hatásbeli magaslatra ér, hogy a darab következő fele semmivé porlik a sziklákon, mint egy hullám.

Szándékos vagy szándéktalan: de ez külön csodálatos, a Shakespeare zsenijének lelkemben ez a legnagyobb áldomása.

*

Mert ez a forradalom tragédiája.

A forradalom, mint a tűz, villámgyorsan s egyre tömörebb akcióval rohan föl, föl, míg egy látszólagos célpontot elér: aztán visszazuhan az ár s nincs hatalom, mely teremtőre fordítsa a romboló erők munkáját.

Ami úgy kezdődött s nőtt fel, mint mennydörgő robbanás, elporzik, széthull, semmivé válik s csak vészes emléke marad az élet síkján.

Brutus, Cassius, Casca s a névtelenek, mint valami Akarók és Cselekvők robbannak ki a színre s pont a Megtevés előtti pillanatban önmaguk előtt lelepleződnek, mint második klasszis a számbavehetők sorában. Ebben a pillanatban, míg Caesar él, ő itt első és barátai: Caesar, s Antonius és a reménységes Octavius s háttérben egy Cicero... Milyen alsóbb réteggé válik e férfiak jelentőségéhez képest a kerti tanácskozásban a fondor Casca, a fonnyadt Cassius, s maga bika Brutus, ökör becsületességével s korlátolt hiúságával... Milyen szánalmas, hőstelen, rossz szájízt hagyó maga a gyilkosság mikéntje: az első orv döféssel megbukott a forradalom: a gesztus nélküli gyilok, egyszerűen a véletlen lezuhanó trónkárpittá válik, mely agyonüti a fejedelmi embert, de nem áll a zsarnoki eszme útjába, nem töri meg annak vonalát, inkább tovább lendíti, elkerülhetetlenné teszi a császárság bekövetkeztét, s még vergődőbbé a szembeszegülés lehetőségét.

- Te is fiam Brutus!... mennyire kétségbeejtő ez a kicsinyek által kezdett orvtámadás szentesítése, magára vállalása a Brutus részéről. Neki kellett volna kezdeni! Előállni, neki kellett volna felülről adni a lesújtó csapást s ráállva áldozata tetemére, annak hullájáról feljebb lendülni az élet horizontján...

De éppen hogy nem ez történt: a kicsinyek lázadása a nagy ellen. Nemcsak hogy át nem veszik a Caesar jelentette gesztus erejét, hogy tovább lendítsék az Igazság felé, de éppen belehalnak az ellenfél nagy jelentőségébe, amely helyett mit sem hoztak.

Brutus e döféssel elesett, a császári elv győzött, a brutusi lázongás hiábavalósága nyílvánvalóvá lett s a szégyenletes vég méltóan fejezi le a forradalmi akciót: a vezérek civakodó egymásrautaltsága, pénz, a sárba tiport zászló, a mámorba fojtott buta végső leszerelése s a törpévé lett nagy legények dicstelen, ötlettelen elmúlása, ez a fura római harakiri, hogy mindegyik a szolgájának a kardjába veti magát...

*

Shakespeare megölte a forradalmat.

Azzal, hogy leszállította nívóját, elvette nimbuszát, jelentéktelenné tette eszmei tartalmát.

S a darab, amely oly hű és igaz életet ad, itt bukik alá a színpadi remekek, a kevésbé igaz, de az ő szemében sokkal nagyobb eszmei súlyt jelentő shakespearei problémák között.

Shakespeare a társadalmi világrendet nem látta még oly magas filozófiai érettséggel, mint az egyéni sorsot.

Nála az egyéni létezés problémái világosak s mint fényforrások, oly magasra hatnak, hogy azon ma sem nőttünk túl: ellenben a társadalom filozófiai látása korának, a feudalizmus világszemléletének nívóján fut körül.

*

Shakespeare a mi szemünkben arisztokrata, aki kasztokat ismer, s aszerint bírálja el az egyéneket, mily kasztba tartoznak. Nála csak a király, a hős, csak az él egyéni életet s a tömeg állati sötétségben van, erkölcstelen, tudatlan, ingatag, mint egy sártenger.

De ha belehelyezkedünk korának valóságos társadalmi életébe s az életről akkor élő általános felfogásba, akkor Shakespeare nemcsak liberálisnak, de az egyén felszabadítása úttörőjének kell elismernünk.

Ebben a feudális korban szabad ember, szabad vélemény, szabad szó nincs. Már felfigyeltem egyszer Hamlet előadása alatt, hogy Claudius király udvarában hogy érezhette volna magát egy modern ember. Kétségbeejtő élet volna az: szó nélkül hallgatni a Polonius bölcsességét, alázatos meghajlással: kegyelmes uram. Hát még Rosenkrantz úr ő született méltóságának birtokán élni s az ifjú méltóságos úr kegyeit lesni!

És hova lehetett elbújni e hatalmasok elől? Az övék volt az egész ország, fel volt osztva néhány család közt minden birodalom, mindenkinek volt gazdája s a gazdák gazdája a király. E vazallusi viszony a felsőbbségnek nemcsak vagyoni érvényesülést adott, de ráfeküdt az agyvelőkre s ki lehetett maga ura, maga gondolatainak egyetlen elbírálója?

A Guildenstern grófságban annak a fiatal úriembernek a véleménye számított a legöregebb polgármesterek számára is, akit Hamlet királyfi mint egy kiskutyát kezelt.

Ja, Hamlet királyfi! Persze a királyfi. Az megengedhette magának, hogy szeszélyes legyen, eredeti legyen, bolond legyen, hogy olyan legyen, amilyen.

Ebben a világban csak a király lehetett ember.

*

Mi ez a római világ, amelyben forradalom zajlik le?

A tömeg életszintje fölött, a vagyon hatalmában élő kis csoport belső ügye.

A barna és földszínű ruhákban tolongó tömegnek e forradalom semmit sem hozott, akár egyik úr győz, akár a másik. Sőt neki a 75 drachmát hagyományozó Caesar inkább jelentett valamit, mint a kemény Brutus, aki oligarcha gőzében oly mély megvetéssel nézett rá, hogy még csak azt sem tartja szükségesnek, hogy ellenőriztesse az Antonius szónoklatát e kritikus pillanatban: az ő számára csak Antonius számít, a rangbeli, a társaságbeli férfiú, akit e nemes gesztussal lekötelezni vél. Arról leghalványabb sejtelme sincs, hogy a római nép is tényező az ő házi, kasztbeli, belső ügyüknek e robbanó csatájában.

*

De maga Shakespeare sem tudja, csak mint a fénykép, - mely híven örökíti meg a képet minden részletével, tendencia nélkül, - lett bizonysága a néperő megnyilatkozásának. Mert hiába a gúny, hiába a megvetés, a római népnek ítélete döntötte el a harcot. Az a csőcselék, amely egyik percben ezt kiáltja, másik percben a másikat kiáltja: nagyon helyesen ítélt: az ő fejlődési ívét Caesar szolgálta s nem Brutus. Lehet komikus. Jó komikus színészekkel beállítva a nép hangadóinak ez a gyors és naiv pálfordulása: de itt a félelmes igazság győzött, a nép ítélete mindkét esetben helyes volt, akkor is, mikor az első zavarban, fejvesztetten, az események belső indítékaival szemben vakon meghódolnak a győztesnek látszó s imponáló módon fellépő Brutus előtt, aki néhány pillanatig mintha az Erő útját jelezné: s akkor is, mikor mint félrevezetett s csalódott egység kidobja magából e pillanatnyi hatását az idegen zsarnoknak, aki róla, nélküle akar dönteni, őt semmibe véve, ezerszerte inkább semmibe véve, mint a ledöfött császárjelölt.

Shakespeare itt akaratán kívül lett dokumentálója valami igazságnak, amely szinte tudatalatti módon döbben föl rajzában.

*

A nap világossága ez az életem.

S legmagasabb fény a nap.

A nap megvilágítja az életet. Ha a megvilágított képben nem tetszik valami: az élet nem tetszik, ami meg vagyon világítva.

Shakespeare ez a barbár óriás, bírt a napnak ezzel a mindent fénybe fürdető csodálatos erejével.

(Folytatjuk.)

 

[+] Első közlemény a Nyugat július 1-i számában.