Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 17-18. szám · / · Móricz Zsigmond: Shakespeare
Förtelmes gazember, akit egész este tombolva ünnepel a becsületes közönség.
Azt hiszem, Shakespearenek legtitokzatosabb vállalkozása. Többi tragédiája is tele van ugyan olyan alakokkal, akik a keresztény erkölcs szempontjából a legsúlyosabb kifogás alá esnek s így szinte érthetetlen, hogy a cenzúra életre engedte őket, de ebben a darabban magát a bűnt, a társadalmi szokás, a papi morál, a szemforgató kegyesség által undorítóvá tanított bűnök forgatagos sorozatát glorifikálja.
Ez a protestantizmus diadala: ki van zárva, hogy katolikus államban Shakespeare megtermett volna s hogy pláne ilyen darab, mint a III. Richard oly dicsőséges szerepre juthatott volna.
A természet igazságai nem egyek az emberiség által koronként megállapított igazságokkal. Az életben, mely sejtek viaskodó feltörése: alaptörvény az érvényesülés parancsa. A sejt, az Ego, az egyén legbelsőbb vágya, az első helyre, a csúcsra, a mindent bírásra való féktelen feltörekvés. Ezzel szemben áll a többi egyénnek, a többi Egónak, a többi miriádnyi sejtnek, amely közt él az ember, pontosan ugyanez a törekvése: a színpad, amely a katedrától annyiban különbözik, hogy lelki erőinket nem elnyomja, hanem felszabadítja: magával sodor a hősnek ezzel a fő érzésével: a célra, a győzelemre, minden áron: most én vagyok a színpadon: Machbeth, én vagyok, a gyáva s tehetetlen lélek, Hamlet s én vagyok a tiszta, egyenes vonalú, komplikálatlan, mindenen felül álló, nagyszerű III. Richárd. Én a néző, aki a magam életében, elrontott kis gyáva életében, iskolától, papoktól, elcsenevészedett gondolkodású szülőktől gúzsba kötött, letiport, pincefenekén növelt kis társadalmi egyed: most mintha a századok óta várt napfényt üdvözölném, tombolva tapsolom ezt a gazembert, aki ferdén, bevégzetlen s idétlenül jött e világra, oly sántán s félszegül, hogy "az eb megugat, ha elbicegni lát" aki elvégezé, hogy "gazember leszek"...
Minden mesterségesen emelt gát papírkorlátnak tűnik fel, a természet elementális felzuhogásában. Az első monológon túl, amint megindul a cselekmény, nem is jut többé soha senki fiának eszébe sem, hogy gazember, nem gazember. Egy szívvel s odaadással veszünk részt a mindennél bátrabb s hősibb szembeszállásban, az emberiség kényszerű berendezkedésének e félszeg világával szemben.
Mert az emberi élet törvényeket s rendszert épített, nyomorult s ingó rendet, a kicsinyek, betegek és erőtlenek számára, amelyet a hős, mint bika a silány kötelet, szétszaggatja s felforgatja: az egyén e harcot boldogan nézi, érti, mintha helyette folyna, az ő legtitkosabb vágyait teljesítve: de megnyugvással veszi, hogy elmúlik a világról a szembeszálló gaz, mert mi lenne az ő börtönszokott kis éltével?
Bámulatos: ez a darab, amelyből sugárzik, mint egy égő fényforrásból az élet izzó fénye: ez a legszínpadszerűbb, e színpadi munkák között. Ha ugyan itt már van fokozat.
Harminc éves korában írta.
Nagy darabja addig csak egy volt még, a Rómeó és Júlia. S egy évvel később írta a Velencei kalmárt.
Mind a három darab egy fokán van a színpadi tökéletességnek: de alapgondolatában a III. Richard van legmagasabban: itt egy embernek, az egész darabon uralkodó egyetlen figurának szinte gigászi kiépítése a darab. Az első szótól az utolsóig, minden erre az egy szerepre van koncentrálva, s csak tíz év múlva tért megint vissza ehhez az abszorbeáló módhoz, mikor a Hamletet, az Othellot, Machbetet, Leart, Timont, Coriolanust ugyanezzel a végtelenségig koncentráló módszerrel csinálta meg. Ha igaz, a shakespearei daraboknak ez a kronologikus sorrendje: akkor a III. Richard ifjúságát az Othellóval, Machbethel szemben az energiának valami szaggatottabb, nyersebb sárosabb fölrohanásában látom. Ez a barbár óriás, Shakespeare, itt mint egy féktelen s fékezhetetlen, az élet nyomorúságaiból a sors ellen magát marcangolva kitépő fickó lobban elő.
Isteni szerep ez mind s pompás volt az előadás.
Odry, akinek Hamlet vállalkozása még hidegen hagyott, mert belőle hiányzik, sok kiváló s becses kvalitás mellett a láz, a lélek köde, a megtorpanás: józan, eszes, tüzes színész, kiből a Hamlet tehetetlensége, testi-lelki fogyatékossága, az energiátlanságnak a titkos, magános bűn adta magáramaradottsága hiányzik. Hamlet az önfertőző, maga szerelmese, aki felriadva az életre, szakadatlan fáradt kábulatából, kínban érzi a beleavatkozás kényszerét... Ellenben III. Richard a testi-lelki a társadalmi okok által eddig lekötött, lenyűgözött, póknak, varangynak minden gátat lehányt előre rohanása... Odry igaz volt, s félelmes e szerepben.
Már a maszkja pompás volt. Ez a színész, aki világéletében mindig a hódítót, a szerelmes lovagot játszotta s frakkban, modern változatokban él folyton a színpadon, itt a groteszk lovagkornak egy váratlan s kitűnő figuráját hozta: nem is rubensi, rembrandti figura. Én mindig fekete ruhában láttam játszani ezt az alakot: ez a darab volt 18 éves koromtól úgy a harmincas évekig legkedvesebb darabom s Pesten s vidéken minden előadását megnéztem, amihez csak hozzáfértem. Rendszerint érett emberek játszották, Gyenes, Ivánfi, s most, mikor egy fiatalabb, vörös bársonyruhás, szinte kissé nyugtalanul tarka, magát kicsit szépítő, vékony bajszát hegyesre húzó s kis kacérsággal magát illegető, nem is túlságosan nyomorék figurát láttam, egész új szempontból villant fel a figura tragédiája: az elnyomott ember, most jutott el a cselekvéshez ifjú erejének teljében. Huszonnyolc-harminc éves: eddig öreg királyok uralkodtak, népes udvar, ahol mindenki előtte van, ahol neki bele kellett helyezkedni a közerkölcsbe, hogy fokozatosan, szívósan, bizonyos pozíciót harcoljon ki magának: csak lelke mélyén lappongatva a vészes elszántságot: ez az alak eddig egész életében leplezte testi nyomorékságát, hogy bekösse az attól iszonyodó közvéleményt, csak most, csak ma buggyan ki belőle legelőször a cinizmusnak ez az áradata: csak ma meri önmagának legelőbb nyíltan kimondani, hízelegve önhiúságának, hogy "három hava ledöftem rossz kedvből Tewskburyben"... Az ő rossz kedve... mintha annyi volna az egész... mintha nem arról volna szó, hogy az a bizonyos ledöfés, ami első s legkockázatosabb tette volt: immár sikerré érett s az új sor küszöbén, magát bíztatva, magát becézve kicsinyli el...
Az Odry III. Richardja sánta volt s félszeg vállú, de mindenkinél magasabb s egyáltalán nem egy pohos varangy, aminek Margit királynő nevezi: magas férfi volt s nyomorék, félelmes tudott lenni s úgy viselte rangját, mint az új ruhát... Mikor végre trónra kerül, úgy ült azon a trónon, minden porcikájával beleült, elfeküdt benne, s mégis idegen volt, rabló, ki ideiglenesen ül rajta... hideg csapott meg, ahogy láttam ott ülni, éreztem a halált, a rút halált, mely le fogja tépni onnan e férges gyümölcsöt.
Oly nagy pillanatok voltak ez alak jelenség érdekében... különösen, ahogy eltávolodott, bicékelt lépésével, amit álló helyzetekben leplezni igyekezett, s ami teljesen kijött a színről való kisiklásaiban, mintha mindig szökött s repült s szárnyakkal vitte volna magát félelmes, ismeretlen világok s célok felé...
Az első perctől kezdve nagyobb volt az összes többi jelenlevőknél de mikor a darab folyamán magára marad, mikor kezd az emberek végzete az ő vállára nehezedni, mikor a forradalmárból s a rablóból törzsfővé, állam atyjává lesz, egyre nagyszerűbb volt: érezni lehetett vállalatának reménytelenségét, egyre súlyosabb magára maradottságát, érezni, hogy sporadikus esetlegességgé vált a sorsa... Van egy pillanat, mikor ellenképét adja Edvárd királynak híveit békítő végső jelenésével. Mily nyugodtan ül Edvárd (a nemes ősz Mihályfi Károly) a trónon. Nem tölti be, agg s kisded lélek, de ott élt, ott megszokott, ott lett gyermekké s kenetes szóval halálos politikai ellenségeket ölelkeztet össze.... Mikor Richard ül ugyan e trónra, az országnagyok a szélrózsa minden irányába menekülnek, mintha egy centrifugális erő szórná széjjel őket... S Richard, aki görcsös karmokkal nyújtja ki utánuk vágya s akarata csápjait, mintha fehér kísértetkezeket dobna ki szájából a távolba, hogy torkon ragadja s idehúzza őket, oly hiábavalóan küzd s hallja s maga is mohón, de hitetlenül és semmibe vevően hallja a szeretett király" szólításokat.
S végül, mikor hős lesz... Mikor ferde vállával s ijedt arccal, a sötétben bujkálóknak a napfényen való rémületével egész lényében kitör a harcra, elgázolva az átkozódó királynék hosszú sorát, mintha hínár függene minden tagján s mégis felszáll s kizuhog kinyújtott karddal, ferde vállakkal, torzan s hősien...
Odry ilyen nagy sose volt életében, egyetlen szerepében sem: most megdöbbentő volt. Minden hangja élet s minden mozdulata több mint ábrázoló élet, összekötötte a pillanatot a végtelennel.
S az egész előadás gyönge volt a Shakespeare-sorozatnak. Ha egy darabot sokszor játszottak már a színészek, elveszti az első lobbanás varázsát. Kihullanak a részletszínek, az apró játékok, fakóbb, keményebb s zörgőbb lesz az előadás. Ezt sokszor éreztem ezeken a Shakespeare-estéken. Ma azonban új szereposztásban, új rendezésben jött e darab s olyan kitűnő szereposztásban, amint csak lehetett.
S ott volt mindnyájuk fölött Jászai Mari. Mikor megjelent, moraj futott át a nézőtéren, mintha a várt déli szél meglendíti a tikkadt vitorlát. Ércből s aranyból van e művésznő, a patetikus hangok mint a lélek orgonája zendül meg benne. Shakespeare nála nélkül adni még száz év múlva sem lehet: e lélek fogja magasba emelni a szíveket.
Márkus Emma a Lady Annában ért el művészetének csúcsára: ebben az izzó s jelentéktelen, ebben a gyönyörű s semmis, ebben a gyűlölettől házasságba átcsapó erotikus lényben...
Ennek a két nőnek, Jászainak s Márkus Emmának lényében mint tradíció él a shakespearei romantika: a túlzottan, emberfölöttien izzó, a játék felé kihajszolt, de életből s igazságból nemzett színpadi jelenség.
A mai este feledhetetlen: csak a Pethes Lear királya áll mellette a ciklus során.
Ez a két szerep: Odry Richardja s Pethes Learje egyúttal valami perspektívát ad Shakespeare jövőjére: mind a két művész modern ember, a természetes beszédmód úttörője s mindegyik rendkívülit tudott alakítani. Ahogy Odry feloldotta a régi színpad puffadt, fekete, sötét gazemberét, emberi, valóságos, élő s szenvedő s kínlódó, hősi s elbukó életté: úgy hámozta ki Pethes Lear királyt a tüdő szakadj prédikálás bozótjából, egy idegeiben megbomlott szegény, szenvedő, roncsaiban is hatalmas öreg királlyá.
Milyen kár, hogy a harmadik, akitől talán még nagyobb s több figurát lehetne egy csodálatos Velencei kalmárt, Falstaffot, Coriolanust: Somlay, nincs most a színház kötelékében.
És még csodálatosabb, hogy az itt levők közül sokan nincsenek a helyükön. Kürti József Machbethje hol van? Nem is kell eljátszania, látom s gazdagabb vagyok vele. Kürti, a legtömörebb, legércesebb shakespearei színész, mellékszerepekben jelent meg egy párszor, ellenben handabandázó mesteremberek tartják kézben a nagy szerepeket. De hát ez az élet.
[+]