Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám
Hallgasd a fát, most nincs idő és nincsen semmi tér.
Te is fa vagy, virággal és gyümölccsel megrakott fa,
a földbe nyúlsz, mint csattogó galamb, a csillagokba
röpül szemed s a végtelenbe megpihenni tér.
Örvény az ég, sodrában egy színes füzérbe font
kristályt, virágot, férget, csillagot s embert az élet.
Meging a kék fodor, fa ring, vihar, szellő ha ébred,
levél tapsol, mint lánytenyér s hozzád beszél a lomb.
Gombák virulnak, nézd amott egy kristály bontja szét
pompáját s cifra hímpor rajza nő a pilleszárnyra.
Egy nő habos keblével földre dől és így csodálja
forrás vizébe hullt egekből égő kék szemét.
Füvek között hószín bárány legel, az égen is
bárányfelhő s az ég kopár sarkába dobva, hátul
a délutáni hold kiélt, borostás arca bámul,
téged figyel, rád néz a csöndes űrből holtan is.
Lásd most egész világ beléd kering és benned él.
Mint rím ölel a sok szépség körül, kacagva játszol
s nem sírsz, ha látod önmagad, midőn az őszi fáról
holtan bukik meleg avar fölé a falevél...