Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám · / · Havas András Károly: Szeretet

Havas András Károly: Szeretet
II.

A nyikorgó falépcsőkön szokása ellenére kettesével ugrált felfelé. A tavaszi napsütés a lépcsőházat is megostromolta és a pókhálós udvari ablakon halvány sárgán világított egy napsütötte csík.

Halkan nyitotta ki a csörömpölő konyhaajtót és megállt a küszöbön. Az öregasszony tépett szélű zsákdarabon térdelt és a konyha kőpadlóját mosta. Szennyesszürke víz borította a töredezett, sárga és vörös kőkockákat és a konyha megtelt a mosogatóvíz émelyítő bűzével. Az öregasszony egészen elmerült a sikálásban és nem vette észre, hogy kinyitották a konyhaajtót. Csak néhány másodperc múlva, mikor letette a súrolókefét és vizes kezeivel elsimította az ősz hajszálakat homlokából, nézett fel csodálkozva:

- Édes fiam, már itthon vagy? Nem is hallottalak...

Hirtelen elhallgatott, mert megrémült Illés úr komor tekintetétől. Illés úr mozdulatlanul állt az ajtóban, ajka keserű ráncba húzódott, Dühösen becsapta az ajtót:

- Maga is máskor súrolhatná a konyhát, - mondta köszönés helyett.

Az öregasszony ijedten, szolgálatkészen tápászkodott fel a földről és a vizesvödörhöz tipegett kezet mosni.

- Mindjárt édes fiam, rögtön beadom az ételt, hiszen rég készen van, - motyogta sietősen.

Illés úr még jobban elkomorult. Nagyon fájt neki, hogy a tiszta öregasszonyt így találja a konyhasúrolás közben... Az ügyvédnét... a szép asszonyt... a szentet... És ilyen alázatosan, félően felel neki, ahelyett, hogy megszidná, mert nem köszönt.

- Hát csak siessen - mondta durván - tudja, hogy vissza kell mennem a hivatalba.

Az öregasszony megtörölgette a konyharuhában lúgtól kiázott, töredezett körmű ujjait és bevitte az ételt.

Illés úr szótlanul ült az asztalhoz és nyakába gyűrte az asztalkendőt. Egyszerre ezerszer nyomasztóbbnak és kínzóbbnak érezte a szegénységet. Mindent újra látott meg: a vakudvarra nyíló homályos ablakokat, a színes rongyból készült szőnyeget, az ócska puhafabútort.

- Miért van ilyen sötét? - morogta.

- Csak úgy van, mint máskor édes fiam! - mondta félénk szeretettel az öregasszony.

- Fenét van úgy! - csapott le rá Illés úr. - És ne dédelgessen folyton...Édes fiam! Nem vagyok már pólyás...

- Jó édes fiam, - mondta remegve, alig hallhatóan az öreg asszony.

Reszkető kézzel merte ki a levest, a fiának teli tányérral, magának alig egy kanállal.

Illés úr szótlanul kanalazta a levest, s mikor végzett, felnézett az öregasszonyra.

- Maga nem eszik semmit?

- Nem vagyok éhes fiam!... Sokat ettem délelőtt, - mondta majdnem sírva az öregasszony.

Illés úrnak torkát szorongatta a fájdalom. Az öregasszony egy ideig némán figyelte Illés urat, akinek gyér bajusza felborzolódott a belső indulattól, aztán mégis bátorságra kapott:

- Valami bajod van édes fiam? - kérdezte.

Illés úr dühösen felkapta a fejét:

- Nem elég bajom van magával?...

Megint hallgattak egy darabig. A nyitott konyhaajtón behallatszott az udvaron játszó gyerekek lármája és még nyomasztóbbá tette a szoba csendjét. Végre felállt az öregasszony, hogy kivigye az edényt, de remegő, ügyetlen mozdulatával feldöntötte a kályhaellenzőt, a régi lakás egyetlen darabját, mely most az apró vaskályha előtt állt, mint a szoba egyetlen dísze. A rokonok és ismerősök belétűzdelt képei szanaszét hullottak a földön. Az öregasszony sietve hajolt le, hogy felszedje, de Illés úr is ott volt már és félretolta az útból. Az asszonynál csak egy fénykép maradt, azt simogatta és becézte, ráncos, fáradt kezével:

- Igaz is... Írt a lányom! - mondta egyszerre az asszony közönyös, hangot erőltetve és újból megsimogatta a fényképet.

- Így mondta: a lányom, mert Illés úr megtiltotta, hogy a húgának nevezze. Megtagadta a húgát, amint mondta azért, mert szégyent hozott a családra, valóban pedig az volt az oka, mert Karolinka vidéken nevelőnősködött, mégpedig főként özvegy földbirtokosoknál a Illés úrnak fájt a saját tehetetlensége. Nagyon jól tudta, hogy Karolinka nem hibás, s csak az életét okolhatja a sok rosszért, de Illés úr filozófus volt és menekült minden kellemetlen elől. Most is úgy tett, mintha nem hallaná mit mondott az anyja.

Az öregasszony újból kezdte:

- Írt a lányom... a Karolinka...

Illés urat újból elfogta a méreg:

- Mondtam már hagyjon békét nekem ezzel a lánnyal, semmi közöm hozzá, nekem ne beszéljen róla!

Az öregasszonyból kibuggyant a sírás. A ráncok élénk mozgásba kezdtek arcán, megjelent az első könnycsepp és utat keresett a ráncok között, aztán egyre több és több bukkant elő szünet nélkül s az öregasszony falnak támaszkodva sírt, hangosan, jólesően, ahogy csak azok tudnak sírni, akikben a fájdalom már ritkán talál könnyekre:

- Hát kinek meséljek róla, ha nem neked... Kinek?... - szipogta. - Az is az én gyermekem és nem tagadhatom meg, hogy az enyém. Az Isten megbüntetne...

Erőt vett magán és félszemmel fiára pislantva igyekezett könnyeit felszárítani, mert újra megijedt Illés úr komor nézésétől.

- Hát kinek meséljek róla?... - kérdezte most már sírás nélkül, sokkal halkabban és félénkebben.

Illés úr megfeledkezett filozófiájáról és öklével csapkodta az asztalt, hogy a poharak nagyokat ugorva ijedeztek:

- Kinek meséljen?... Nekem ne!... Annyit mondok... Nekem hagyjon békét azzal a lánnyal! Úgy is maga nevelte ilyennek, tartsa is meg... Nekem nem kell...

Szünet nélkül ordított és belevörösödve verte az asztalt. Értelem nélkül újra, meg újra kezdte:

- Nekem ne mesélje, a maga lánya!...

- De édes fiam!... - csitította remegve az öregasszony.

Lábujjhegyre állt és iparkodott a haragosan csapkodó öklöt megfékezni:

- Most aztán hiába mondja édes fiam!... - ordította Illés úr...- A maga nevelése az a lány, az a kódorgó, urak rongya!...

- Elég!... - sikította az öregasszony. Remegve kiegyenesedett és fia elé állt. Illés úr egészen megmerevedett a váratlan hangtól, ökle egy pillanatra ütésre készen a levegőben maradt, aztán lesújtott az öregasszonyra. Az öregasszony megtántorodott és hang nélkül lerogyott a földre. Úgy kuporgott, mint egy apró élettelen rongycsomó, körülötte a rokonok és ismerősök megfakult arcképei néztek merev mosollyal. Illés úr egy pillanatig dermedten bámult anyjára, aztán felbődült, a konyhába rohant és keményen bevágta maga után az ajtót.

Lezuhant a vizes csöbör mellé a konyhaszékre és maga elé bámult. A tavaszi nap a felhők mögött bujkált, a kis, émelyítő levegőjű konyhában egészen sötét volt. Az udvaron is csend volt.

Egyszerre mindent feloldó, jajgató zokogás hangzott fel a szobából. Illés úr megrázkódott és nagy fájdalmat érzett magában felszakadni.

Leborult a félig felmosott konyha vizes kövére és csendesen, hang nélkül jött ki belőle a sírás.