Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám · / · Havas András Károly: Szeretet

Havas András Károly: Szeretet
I.

Illés úr kilépett az adóhivatal fülledt levegőjű boltozatos kapualjából és csendesen megindult a völgynek futó meredek utcán. Szokása szerint a Piac téren keresztül ment ebédelni, ámbár egy kis kerülőt tett. Körülbelül öt perceset... Régen, mikor a város szolgálatába lépett, tíz esztendeje?... nem, már tizenegy múlt tavaly augusztusában, akkor kiszámította, hogy mennyivel hosszabb útja van a Piac téren, mint a Fűrész utcán. Illés úr tehát a Piac téren át ment haza, már tizenegy év óta, egészségi okokból, mert a sok üléstől fáradt és hajlott volt a háta. Csöndesen, meggondoltan lépkedett a menedékes utca hepehupás kövezetén, mert Illés úr mindig csendes és meggondolt volt és életéből egyáltalán hiányoztak a nagy nekilendülések és szilaj nekirugaszkodások. Csendesen ment el napjai mellett is, s néha úgy érezte, hogy ő megy mindig, a napok nem változnak, ugyanaz a nap ismétlődik egyre.

Illés úr szkeptikus volt és még fiatalsága forrongó éveiben - ámbár ezek is szelíden, események nélkül peregtek le, - megállapította magában, hogy minden hazugság: a szerelem, a barátság, a harag, a gyűlölet, sőt maga a hazugság is. Mindezekből a fogalmakból azonban meg kell mentenünk néhányat, azokat amelyeket szép érzéseknek mondunk, hogy az életet elviselhetővé tegyük.

Ilyeneket gondolt néhány évvel ezelőtt Illés úr, amikor még egyenesebben járt és mindent tagadott, mert ez nagy, és titkolt hatalmat adott neki. Forradalmi eszméiből senkinek nem árult el egy szót sem. Barátai nem voltak, s öreg anyját, akivel együtt lakott, nem akarta ilyesmivel ijesztgetni ámbár ő megértette volna.

Mióta kissé megszürkült és megöregedett Illés úr, azóta az ilyen napsütéses tavaszi napokon a halálról szokott elmélkedni. Valószínűleg azért, hogy önmagát is megtagadja, azért, hogy ne örüljön a tavasznak és napsütésnek. A halált úgy képzelte el, mint egy ilyen völgynek futó szűk kis utca végcélját. Az emberek ostobaságukban azt hiszik, hogy az élet útja egy darabig hegynek vezet, ezért mindenáron jó helyet iparkodnak szerezni, hogy minél magasabbról indulhassanak el, ha majd az út völgynek indul. Talán azt gondolják, hogy akkor hosszabb lesz útjuk. Illés úr azonban már tudta, hogy ez csak önámítás és a halál felé vezető út szelíd lejtéssel mindig egyformán völgynek megy és napról-napra szívesebben megyünk a völgy felé. Illés úr tavaszi időben - egyszerű lelkek szokásaként - szívesen kacérkodott a halállal, azzal a halállal melyhez az ábrándozók szerint legalább annyi tartozik, hogy saját halálhírüket olvassák a helyi lapban.

Ma különösen jó napja volt Illés úrnak. Egymást kergették a gondolatok fejében. Lehajtott fejjel járt, kikerülte a porban fürdő verebeket és lassan elérzékenyült. Csak a Kossuth szoborhoz érve vette észre, hogy a kövezet kockái között fű zöldül. Megállt és végignézett a kisvárosi előrelátással óriásivá szabott Piac téren. Fent a tér végén szénás-szekerek álltak és a vásáros sátrak az aszfaltos Templom térig húzódtak le. A Kossuth szobrot is alaposan szemügyre vette, körüljárta, mintha ma látná először. A napsütés jólesően borzongatta hátát.

- Tavasz van... Még minden jóra fordulhat... - gondolta.

Gondolatai eltávolodtak a haláltól, de elérzékenyült hangulata továbbra is megmaradt.

- Szegény Henrietta - mondta félhangon.

Édesanyját nevezte így gondolatban, azon a néven, ahogy apjától hallotta, vagy alig hallhatta, hiszen hat esztendős korában már egyedül hagyta anyját és kis húgát a macskabajuszú, boros kedvű ügyvéd.

Akármennyire megbarátkozott a maga halálával, abba nem tudott belenyugodni, hogy mások élete is elmúlik, azoké is, akiket szeretünk. Ezért félt a szeretettől, tudta, hogy mennyi fájdalmas, kellemetlen érzés jár vele, aggódás... félelem... ha beteg lesz ... ha valami baja esik... Talán ezért is nem nősült és nem fog nősülni soha. Asszonyt félteni, apró gyermek szenvedését látni és nem segíthetni rajta... Félt minden érzéstől, ami életét megzavarhatná, tehát kegyetlen volt, mint minden lágyszívű ember. Ragaszkodott csendjéhez, nyugalmához és ezért inkább a nihilista, minden érzést megtagadó eszméihez menekült.

Gyermekkorából is csak a félelemre emlékezett vissza. Félt a hatalmas, duzzadó dunyháktól, hogy álmában közéjük keveredik és segélykiáltását sem hallja meg senki és ez a félelme minden este beleszövődött álmába is. Elalvás előtt is rémképek ijesztgették. Csupa fájdalmas gondolata volt esténként. Számolgatta, mennyi idős lesz apja, anyja, ha ő felnő, egészen furcsa számításokat eszelt ki a maga megnyugtatására és végül azzal aludt el, hogy szülei és öreg dajkája örökké fognak élni, mint a tündérmesékben.

Most újból visszaemlékezett ezekre a gyermekkori számlálgatásokra és csak hivatalfőnökének gyors, kínlódó szuszogása térítette magához. Az asztmás, örökké siető főjegyző loholt el mellette és Illés úrnak alig maradt ideje kalapot emelni, már a templomnál nyargalt a kövér emberke.

Illés úr mosolyogva nézett utána, megint a tavasz jutott eszébe. A papírüzlet előtt a Kolozsi utca sarkán ibolyát árultak.

Illés úr merészet gondolt és rövid alkudozás után megvett egy apró csokor ibolyát. Gyöngéden, óvatos ujjakkal fogta meg a nedves zöld szárakat és már előre érezte a harmatos levelek üde szagát.

- Mennyire örül majd szegény Henrietta, ha virágot viszek neki, mint régen a boldogult Jenő - gondolta és úgy érezte, hogy ez nagyon szép lesz. Maga elé képzelte a tiszta kis öregasszonyt, elnyűttségében is finom mosolygású arcát, okos szemét, törékeny alakját. Már biztosan az asztalnál ül és várja őt.

Jókedvűen fordult be a Kolozsi utcán és óvatosan eltartotta magától a virágokat.