Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám
Mulatságos bolhacirkusz az egész világtörténet korunk monumentális és heroikus erőfeszítésekben háborgó sorstragédiája mellett. Az evolúció összekuszált és szétkevert sodrának hullámzó örvényeiben hányódik minden: az egyéni és tömegsors, a múlt bukott formáinak töredékei, a szerteszét feszülő romboló és építő erők, a jelenben lüktető napok véres tétovasága és a jövendő alaktalan ködképei. Egy halódó és egy vajúdó világ összetalálkozásának és mindenütt kirobbanó egybecsapásának roppant emóciói őrölnek mindent, mozgatják a szemberohanó erőket és foszlatják ártatlanná a horizontot vesztett életet. A harc és küzdelem látszólag az elvi eszmék céljaiban folyik, pedig sokkal nagyobb erővel lendíti azt a tömegeknek a tudat felszínére igyekvő ösztönös életkereső energiája. Ez az energia titkos törvényekkel árad és apad, mert a lanyhulást fokozza az áradás és áradásra izgat a lanyhulás.
Mulatságos bolhacirkusz az egész világtörténet korunkhoz és csak magukat naggyá mímelő tehetetlen törpe lelkek hazudják éveinket törpe időknek. Nem látják időkből kiesettségüket és csak azt érzik, hogy kis játékos formáikat, amelyekkel hamis életszintézist játszanak, úgy szétomlasztja ennek a hatalmas kornak eleven életvalósága, mint a gyerek homokból gyúrt formáit. Nem tudják, hogy ennek a kornak monumentális és heroikus nagysága éppen a végsőkre feloldott formátlanságban rejlik és ez a formátlanság a belőle sarjadt formakereséssel a milliók tragédiáját mozgatja. Önmaguktól felmagasztalt "teremtő" egyének tragédiája ma is bolhajáték, a monumentalitás a tömegekben, a mérhetetlen dimenziókban van ma.
És ez a dimenzióiban, részes emberezermillióiban monumentális tragédia, mivel a formátlanság a lényege, nem jelenik meg és nem is jelenhetik meg absztrakt formában. Ha formálódni tudna, lényegét tagadná meg és nem élhetne ezerszínű ellentmondásaiban. Nem fejezheti ki rendszer és nem filozófia éveink életét, mert rendszer és filozófia valamilyen egységen épülhet csak és korunkban nincs egység. Nem fejezheti ki rendszer és filozófia, mert nem épülhet ez a kettő korunk lényegén, a paradokszián. Formátlan és anarchikus kornak nincs világnézete és nincs művészete. Hiszen ez a kettő egy kor formájának legtökéletesebb és legteljesebb megnyilvánulása: az egyik az etikai eszmekör és a dolgok közötti határozott és egyértelmű orientációnak ideológiai rendszere, a másik ennek fantázián keresztül alakuló életteljes megvalósulása. Nincsen formátlan korunknak művészete és nincsen világnézete de vannak tömegével művészeti irányai és van ezernyi világnézete, amelyek mindegyike kifejez egy részt az egész háborgó káoszából.
De hogy melyek adják az igazságot és korunk valóságát e részszemléletek, teóriák, filozófiák, életmegoldási kísérletek körül - gondoljunk csak hamarjában, ha a komolyat és komolyság nélkül valót össze is keverjük, a neochristianizmusra, gnoszticizmusra, ujkantianizmusra, relativizmusra, a demokráciára, a liberális ideológiára, nacionalizmusra, georgeizmusra, fasizmusra - azt ma nem az izmusok mellett felhozható gondolatmenetek ereje és érvek sokasága dönti el, hanem az és csakis az, hogy melyik mögött, melyik mélyén nyilvánulnak meg legszélesebb erővel az élet és a tömegek ösztönösen formát kereső győzhetetlen szándékai. Ezek az ösztönös szándékok pedig két elementális érzésállapotban lengenek: az előretörés optimizmusában és a megtorpanás letargiájában. Csak aminek mélyén e két érzésállapot valamelyike rejtőzik, mint mozgató erő, csak az lehet ma korszerű és döntőjelentőségű, a többi áltató toldozás-foldozás, gyáva áthidalás, teóriákba tévedt mellékvágány és tragikomédia. Két akarat van ma, amely döntően uralkodó: tespedt korunk hatalmas optimizmusa, a forradalmi szocializmus és a másik minden, ami ezzel a hatalmas optimizmussal szemben mozog: kultúr ernyedtség, fáradt dekadencia, hittelenség, pesszimizmus. Egy alapérzés két iránya ez tulajdonképpen, a pozitívum és a negatívum, az akció és a reakció. De míg az optimizmus aktivitása egyirányú, egyenes vonalú és egyetlen, oszthatatlan tömeg kívánságból táplálkozó, addig a pesszimista reakció negatív energiája többféle forrásból fakad egybe. A benne szereplő idegen, a múltat regenerálni akaró tendenciák ereje csak látszólagos és csak a félbemaradt forradalmi lendületek után beálló ernyedések passzív gyengesége engedi őket ideig-óráig újra a felszínre lökődni. A pesszimista reakció igazi többrétűségét azonban mégsem az okozza, hogy benne ellenható, régi formát ujjá éleszteni akaró törekvések szerepelnek, hanem az, hogy két egészen különböző okból születő ernyedtség találkozik benne. Az egyik ok az individualizmus csődje, a polgári kultúra vonagló dekadenciája, öncélú céltalanság, szeparált egyéneinek minden közös életérzésből, világnézetből, hitből való kiszakadottsága. Ez az individualizmus bukásából eredő csüggedtség és célt tagadó céltalanság természetesen legerősebben és leghatározottabban azokban mutatta meg magát, akikben ez legvilágosabb öntudatra jutott. Azokban a gondolkodókban, művészekben, akik korunk színes és külsőre káprázatos kutúrájának mélyén megérezték a semminek ízét. Az ernyedtség másik oka az egyéneken túl, a néptömegekben rejlik, akiket időleges letargiába omlasztott a forradalmi optimizmus első lendületeinek látszólagos eredménytelensége.
A tömegek kiábrándulásaihoz hozzájárultak azoknak csalódásai, akik az individualista kultúra mind határozottabban megmutatkozó csődje elől menekülve új szintézist, új élet és művészeti formát kerestek. Kísérleteik hiábavalóságának sok okozója volt. A problémát stílus és formakérdésnek látták elsősorban és nem érezték, hogy egy mindent gyökeresen megújító életérzés válthatja csak meg a sorsdöntőbe került helyzetet. Új stílusért való harcaikban a kollektivitás, az új közösség szüksége puszta elv maradt, mert amit alkottak az végső lemérésben éppen olyan önmagáért való, individuális tartalmú és formájú maradt, mint a mögöttük hagyott kultúra stílusa. Aktivizmust hirdettek és közben megalkották a kiátkozott önmagáért való művészet lehető legújabb és lehető legfantasztikusabb stílusvariációt. Elutasították a régi művészetet, mert az pusztán csak megmutat, de nem akar semmit és végeredményben ők sem tettek egyebet, mint megmutattak, új formában ugyan, de még csak nem is döntően újat. Forrongó vitalitásban és lüktetésben tartották a kiszikkadt művészetet, stílusforradalmaikkal önkéntelenül is folyton fölvetették és aktuálissá tették a művészet társadalmi vonatkozásait, éppen ellentmondásaikban korszerű művészetet teremtettek: mindezek kétségtelen nagy érdemek, igazi eredményt azonban nem tudtak felmutatni, mert végül mindig felülkerekedett bennük az individualista művészetteremtés és az egész kispolgári életszemlélet. Röviden szólva: életérzésük nem tudta utolérni előrenyargalt ideológiájukat. Ez volt a kátyúbajutás oka. Ha nem is tudták a csőd igazi okát, érezték annak lesújtó bekövetkezését, látták, hogy a megtagadott régi művészetbálvány helyére újat nem sikerült állítani, minden fölépített szintézis lassan szétfolyt ujjaikból vagy törékennyé merevülve darabokra hullott. De mivel nem tudták csődjük okát, nem azt mondták: bennünk van a hiba, mert nem lehet őszintén új, aktív szociális életérzés nélkül új formát találni, hanem azt hitték, eljutottak a teremtett dolgok végére és végső szemlélet igazságaihoz és szólnak: nincsen rend és nincsen forma.
És megszületett a dadaizmus, véres tragédiákban hánykódó korunk tragikomikus filozófiája. A tagadás filozófiája, a pesszimizmusé és a nihilizmusé. Jött, hogy rombolja, ami még rontható, jött, hogy végső pontot tegyen hirdetve az egykor oly diadalmas keresztény-feudális kultúra végső feloszlását és jött, hogy ledöntsön minden templomot, de nem hogy három nap alatt újra felépítse azokat, hanem, hogy groteszk táncban rikoltozzon a romok fölött. Jött Antikrisztusként, hogy egy nagy, egyetemes tagadásban eszmélhessen önmaga végromlására egy kultúrformát.
Ha csak arra gondolunk, hogy a dadaista mozgalom korunk hatalmas tömegmegmozdulásaihoz képest milyen szűk kis körre szorítkozott, gyorsan, epidemikus módon futott szét az új világnézet forradalmárjai között, hogy néhány év alatt kidühöngve magát, látszólag újra semmivé zsugorodjon, hacsak ezekre gondolunk, akkor túlzott jelentőségűnek találhatjuk a dadaizmusnak ezt a kultúrahatárt mutató beállítását. Teljesen megtartja azonban ez a beállítás egész igazságát és súlyát, ha a dadaista életfilozófiát úgy tekintjük, mint végsőkig vitt, furcsa és originális megfogalmazását korunk egyik mélyen és széles erővel nyilatkozó életérzésének. A dadaista világszemlélet kifejezésben és formában különös, de nagyon korszerű paradoxon, amilyent elmúlt korok aligha produkáltak. Tömegérzés, amely azonban a lehető legegyénibb megnyilvánulásban, a tömegektől áthidalhatatlan kifejezési távolságban jelenik meg látszólag mint néhány bolond extravaganciát kereső lármája. Ebben a kifejezési paradoxiában - kollektív érzés individuális kifejezésben - egészen egy testvér a dadaizmus azzal a két mozgalommal, amely az expresszionizmusban és a kubizmusban akart új világképet teremteni. Mindkettő mögött széles erejű tömegérzések lappangtak: az egyik a formát vesztett élet ösztönös, formátlan, tudatalatti, expanzív és szertelen lendületű érzelmi tartalmának korláttalan kiélését akarta, narkózist a szintézis helyett, a másik a formátlan élet helyére elvont logikai úton keresett új konstrukciót, szintézisillúziót a szintézis helyett. Ez a két tömegből születő vágy azonban olyan absztrakt, a tömegek számára olyan megközelíthetetlen kifejezési formában jelent meg, amely minden kollektivitásnak ellentmondva, az individualizmus frenézisét mutatta. A dadaizmusnál a helyzet tökéletesen ugyanez.
Pesszimizmust és nihilizmust fejez ki a dadaista világnézet, ha tanításait kívülről, a szociális szellem szempontjaiból, az emberiségnek organikus rendbe való összekovácsolásának követelményszerű szempontjából ítéljük meg. Pesszimizmust jelent akkor is, ha keletkezésének okaiban vizsgáljuk. Éppen ellenkező érzelmi attitüdnek, a leghevesebb optimizmusnak látszik azonban, ha belülről, a saját szempontjaiból tekintjük. Mert a dadaizmus tagadja a rendnek, az organizációnak úgy a lehetőségét, mint szükségességét, merev és életrontó absztrakciónak tart minden kísérletet, amely az egyes emberegyedek közötti életviszonylatokat határozott normákkal igyekszik leszögezni. Nem tagadja azonban az életet az egyén számára, hanem ellenkezőleg legnagyobb intenzitását és teljességét követeli. A dadaizmus igazában és lényegében anarchisztikus világszemlélet, az ideális anarchizmus minden elvi perspektívái nélkül. Az ideális anarchista naiv és önámító, mert azt hiszi, hogy a szabad embertípus egy további fejlődésében önként, egyéni szabadsága teljes megtartásával, minden kényszerítő külső törvény vagy belső etikai norma nélkül tökéletesebb társadalommá szerveződik. A dadaista nem ilyen értelemben anarchista, ő csak a tagadó és cinikus, aki az egyén akcióteljességét követeli magának. Másra és a jövőre nem gondol. Így gondolkodik legalább is akkor, ha nem hipokrita és nem ellentmondóbb önmagának annál, amennyire ellentmondónak egy dadaistának okvetlenül lenni illi. Mert ha hipokrita és következetlen akkor hajlandó még minden anarchizmus ellenlábasához a kommunizmushoz is csatlakozni.
A dadaista tehát igenli az egyéni életet, de határozottan tagadja az élet formákba köthetőségét. Nemcsak a múlt formáját tagadja, hanem tagad minden formát. Ez a formatagadás a dadaista fundamentális életszemléletből ered. A dadaista az életet formálhatatlan, megállíthatatlan és absztrahálhatatlan káosznak nézi, amelyet érzékeltetni legfeljebb csak egyetlen pillanatának kiragadott keresztmetszetében, annak szúfolt, ellentmondó és ellenható zűrzavarában lehet. A földgömb milliárdnyi ember, állat és növényéletének szempillantásra összekapott, szimultán egymásmellé idézett mozgás és életmotívumainak felörvénylése: ez az egyetlen kép, amelyet az élet adhat. Pillanatok után pillanatokat élni, kihasználni minden életlehetőséget, lehetőleg mindent anarchikus és kaotikus ősállapotban, de annál elevenebb és spontánabb gesztusokban élni ki: ez a dadaista életelv. A dadaista a kozmikus életet, kaotikus annak ellenszegülhetetlen sodrását érzi hatalmas egyedülvalóságnak, de ugyanakkor az egyéni élet legkorlátlanabb és legteljesebb élését akarja. Ez látszólag ellentmond egymásnak és a dadaizmus újabb paradoxonjára vezetne, mert egyszerre tételez fel kérlelhetetlen fátumot és emberi akaratot. Nem áll fenn azonban az a paradoxon vagy legalább csak egészen kis fokban. Mert a dadaista nem akar semmit tenni az élet tehetetlenül rohanó ereje ellen, nem akar egyebet, mint úszni az árral, de ficánkolni benne a lehető legelevenebb életenergiával. Hiszen, éppen azért mond le eleve minden életalakítás, szociális formálás lehetőségéről, mert elfogadja az élet változtathatatlanságát. Életorganizálás életcsonkítással egyenlő, tehát inkább minél több életet, feladott szabad akarattal, de maximális életmennyiség reményével: ez következik a dadaista lelkiállapotból. Van valami belső hasonlóság a dadaizmus és a buddhizmus között. Különösen eredményes köztük az összehasonlítás, ha nem mint világképet, hanem mint lelkiállapotokat, alapérzéseket tekintjük. "Dada a buddhizmus amerikai oldala" írja Richard Huelsenbeck, a dadaizmus vezére és legfőbb agitátora. A buddhistát a megismerés a tökéletességbe semmisülés vágyához, cselekvésről való lemondáshoz, a legigazibb és legteljesebb passzivitáshoz viszi. A dadaista ellenben igyekszik a lehető legaktívabb lenni és a cselekvések és az élet minden, akármilyen formájának maximumát akarja. Az egyik az önmagáért való passzivitást, a másik az önmagáért való aktivitást tűzi ki végső célul. A buddhista harmóniát és nyugalmat keres, a dadaista hasonló életérzésből elindulva, a diszharmóniát, az örök változást és nyugtalanságot. És mégis: a dadaistának minden aktivitása hazug ámítás és megtévesztő önáltatás, a passzivitásnak leplezett formája. Mert hiszen a dadaista tagadja az életnek, mint egyetemes és kollektív megjelenésnek célját is, értelmét is. Következésképpen az egyén minden aktivitása önmagába hull vissza, önmagáért van. A dadaisták frenézisekben rángó aktivitása, programszerűen forszírozott cselekvéskeresése semmi egyéb, mint narkózis és az ernyedtség, a céltalanság passzivitásának takargatása.
Nem lehet a dadaizmus felé közeledni anélkül, hogy ne bukkannánk mindig a legnagyobb ellentmondásokra. És ez természetes is, mert a dadaizmus kéjelgés a paradoxonokban. A dadaizmus eszméltetés arra, hogy a logika és a jelenségek összefüggőnek látása semmi egyéb, mint önkényes látási kategória, emberi illúzió, amelynek nézőpontjából minden valódi élet ellentmondások tömege. Az élet egyetlen ellentmondás és mégis oszthatatlan valóság. Az első nagy ellentmondása a dadaizmusnak ott van, hogy tagadja a szociális és kollektív lehetőségeket, viszont hirdeti és propagálja az önmagáért való életet és önmagáért való cselekvést. Azt mondhatná valaki erre, hogy ez a két elv, ez a tagadás és ez a hirdetés következetesen egészíti ki egymást. Az ellentmondás ott rejtőzik, hogy a dadaista, miután a dada fogalmában, az élet értelmében, szimultáns káoszában felismerte az élet értelmét és ennek következményeképpen mindent egyéni életkiélésnek tekint, ezt hirdeti és agitál is ennek a szemléletnek a többi emberegyed által való elfogadtatásáért. Ezzel azonban már valamit szociálissá, kollektívvé akar tenni és valami, az önmagáért való akción túleső céljának is kell lenni, ha azt akarja, hogy én vagy te is elfogadjuk az ő életlátását. A dadaista, azáltal, hogy hitetlen hitét terjeszti, közössé akar tenni egy eszmét, amely ellentmond minden közösnek.
A dada az elemeire hullott élet önfelismerése és éppen azért "nekimegy mindennek, ami előtte leszögezettnek tűnik fel", harcol minden elv, minden vallás, minden dogma ellen, hogy végül ebből a luciferi tagadásból csináljon elvet és dogmát. A dada előtt ellenszenves minden világnézet, mert az szintézis a formátlanságból, mert az határozott és biztonságot adó szisztéma a dolgok zűrzavarában. "A dada a világnézeteket átfolyatta kisujja körmén", gyűlöli az orientációt de helyette megalkotja a tagadásoknak, a negatívumoknak a világnézetét. Így végeredményben a dada is fixíroz, orientál, a negatívumokban is megszabja az egyén szerepét, életnormát ad, a különbség csak az, hogy mindez nem ad rendet, hanem csak sokszorozza a tünemények fejetlenségét. A dada antiszociális, minden társadalmi teremtés ellensége, egyetlen formája a destrukció. Nem immorális, hanem csak amorális és ezért hatóereje szociális szempontból csak annyi, amennyi minden negatívumnak. A dada a legkényelmesebb lelkiállapot, a legfelelőtlenebb álláspont, amely minden fölött olcsó fölényeskedésre kapatja magát: "dada a földkerekség moráljai fölött a táncoló szellem."
A dadaisták maguk is erősen érzik, hogy ha ők bármit apodiktikusan leszögeznek, az ellene van a dada lényegének, amely minden megállapíthatót megsemmisít. A dadaista éppen ezért kijelentéseiben sohasem lehet következetes és amint a dada lényege a paradoxon, a dadaista kijelentéseinek is mindig ellentmondásokban kell maradnia. A dadaista csak úgy maradhat - nem is a dada elvében - hanem a dada lelkiállapotában következetes, ha következetlen. Ez a megállapítás nem játék a szavakkal, hanem a legkomolyabb igazság. A dadaista ezért mindig igyekszik egyik szavával agyonütni a másikat, hírtelen változtatni hangnemeket, a komolyat a komikussal szétszedhetetlenül összekeverni. Az ellentmondásokat érzelmileg is hajszolja és nagyon kedveli a cinikus fordulatokat "a dada a békét és háborút tógájában tartja, de a cherry brandy flip mellé határozza el magát." Mindezekhez az ellentmondó és cinikus fordulatokhoz hozzájárul a dadaista módszer, amely az eszmék és művészi ideálok destruálására és lejáratására elsősorban a nevetségest, a fejtetőre állított paródiákat és a legképtelenebb szatírát használja fel. Ez a módszer okozza azután, hogy a dadaizmust kevés kivétellel senki sem érti, agitátorait rosszhiszemű csalóknak vagy csörgősapkás bolondoknak tartja.
Nem a dadaisták, hanem a szociális fejlődés szempontjából éppen ez a szerencse, a dadaista módszernek ez a túlhajtott elhibázottsága, amely az embereket elriasztotta ettől a luciferi vallástól. Mert igaz ugyan, hogy az a tagadás és pesszimizmus, amelynek egy groteszk és paradox kifejeződését a dadaizmus jelentette, anélkül is megvolt és meg van, mint a tömegek csalódottsága és fáradtsága, mégis nagyon jó, ha azok nem válnak öntudatossá. A tudatossá vált életelv absztrakció lesz, amelybe túlontúl sokáig kapaszkodhatnak és ezzel elöntheti a reakció a világot, míg így a tömegekben tudat alatt maradva csak gyengítheti ellen mozgó erejével a folyton szélesedő és hatalmasodó optimista életérzést.
A dadaizmus jött és megtette a magáét és eltűnt, mert "olyan, mint a tiszavirág és mégis vannak testvérei a Nílus-völgy halhatatlan kolosszusai között". Ősrégi, mert az örök tagadás szelleme dolgozik benne, a tagadásé, amely szükséges mozgató része az igenlő evolúciónak. Jött és ment, hogy még a romokat is porrá omlassza, hogy végsőkig bukottságokra eszméltessen, utat tisztítson és ellentétében egyetlen útnak hagyjon és mutasson lehetőséget. Ez a dadaizmus érdeme, tanulsága és perspektívája.