Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám
Zola a Termékenységben harsogó melódiákkal zengi a küzdelmes, tevékeny élet nagyszerűségét, a szaporodás testi-lelki gyötrelmeit. Remek házaspárja, Matthieu Froment és felesége, évről-évre nagyobbítja földjét s egy-egy újabb életerős ivadékot hoz világra. És minden születés után, mint valami hatalmas lírai költemény refrénjét, ujjongva kiáltja: "Ez volt ám a nagy mű, a jó mű, a termékenység műve stb." A diadalmas élet himnusza ez, a munka és a szaporodás érdekében.
Le Bon erre azt felei: "Biztos ösztön hajtja Franciaországot, hogy ne vigye túlzásba népessége számát és hogy megvesse a statisztikusok idevágó jajgatását."
Mind a kettőnek kitűnő érvei vannak tételük bebizonyítására. Kétely nélkül hirdetik igazukat. Zola a terméketlenségben, Le Bon a szaporodásban látja az ország vesztét.
Az ellenmondó igazságok nagy összecsapásában az emberiség pedig halad a maga ismeretlen útján, az ösztönök bágyadt fáklyafénye mellett, bizonytalan éjszakában. Irigylésre méltó öntudatlansággal lendül át azokon a mélységeken, melyeket az elméletek vakító világossága tár fel előtte.
A hosszú bolyongó karaván megy a sötétségben. A próféták üvölthetik átkaikat, kijelölhetik az utak irányát: ki hallgat rájuk?
Az egymást fölemésztő igazságok közt a szellemóriások is vagy az egyikhez vagy a másikhoz csatlakoznak. Okoskodásuk elszalad az emberek füle mellett. Érveik fölsorakoztatásában csak egy a fontos: hitük annak igazában, amit állítanak. Ez a legjobb érv. De a probléma megoldva még sincs, a kérdés nyitott seb marad. Ma már nincsenek minden kétséget kizáró igazságok. Csak szakadékok, ösvények vannak. A fanatizmus is csak annak jó, aki fanatikus. Tény, hogy nem abban hisznek, ami az igazság, hanem az az igazság, amiben hisznek.
Le Bon a problémák olyan sorából állítja föl teóriáját, melyekről midennap vitatkoznak, mindenhol hallani és olvasni, különféle pártállással és felfogással. Esküszünk olyan érvek éltető erejére, amiben mások a halál csíráját látják. Az olvasó akinek szintén megvan már a maga meggyőződése, szegényes, megtépázott, félénk hitecskéje, jogosan csóválhatja fejét s kérdezheti: vajon komolyan kell-e venni mások meggyőződését vagy talán mint szükséges rosszat, pártatlanul tudomásul venni. Vagy pedig mulatni rajta, mint szórakoztató ügyeskedésen, mint cirkuszi mutatványon, vagy sírni az emberi ész tökéletlenségén, esetleg meghatottan szívére csókolni azt, aki gyötrelmesen, vére hullásával kereste, kutatta az Igazságot, együtt érezni vele a gyarlóságunkból való kiemelkedésért folytatott tusakodásban.
A szociológia rideg mulatság, csúf komédia. Bebizonyítják itt az embernek, hogy ő csak porszem vagy egy nem feltétlenül szükséges szögecs a világ gépezetében. Megfosztják szabad akaratától, egyéniségétől, önállóságától s midőn a nagy Összesség törvényei és paragrafusai értelmében már teljességgel jelentéktelenné csupaszítják, azt fogja érezni és kiáltani: "Mégsem igaz!" Mert az ember valaki, valami nagy, valami végtelen, még ha sok tökéletlenséggel megterhelve is, aki tiltakozik leigázása ellen. Sietve fog olyan tanokhoz menekülni, melyek istenben gyökereznek.
Az anyag és a szellem szakadéka között kiáltozva rohanunk ide-oda. Megalkuvástól, egyezkedő meghunyászkodástól irtózó lélekkel csak saját tengelye körül forog az ember.
Minden küzdelem végéül megmarad az egyén harca a többséggel: a szabadságért, a testtel és az anyaggal: a lélekért.
A francia szociológusok tekintélyes része az egyéniség pártjára áll a szocializmussal szemben. Azok, akik a kommunizmust átélték, igazolva láthatják e tudósoknak a szocialisztikus törekvések iránt viseltetett ellenszenvét, noha ők is oly túlzásba esnek, ami nem kevésbé kétségbeejtő a szocialistákénál.
A szocializmus, az abszolút tömeguralom, elnyomja az egyént. A francia antiszocializmusa az abszolút fajuralom, egész fajokat üt agyon. De nem bántja az egyéni értéket s ez vigasztaló, mert az egyén áttörhet a fajon is. Ebben legalább is megvan az a lelki szabadság, mely legsúlyosabb eleme az ember méltóságának.
Le Bon elmélete fővonásokban: a szocializmust úgy fogja föl, mint a vallást. Tisztán érzelmi és semmi köze az észszerűséghez. Érvekkel megdönteni nem lehet, mert erre a területre racionális erő nem törhet be. Gondolatmenetének másik pontja, hogy ez az új vallás elveszti egyetemességét, mihelyt különféle fajok szellemében gyökeret ver. Minden faj átformálja a maga jelleme szerint s így csak bizonyos fajok szolgálnak neki melegágyul, mások viszont nem tudják bevenni. Harmadik pontja az, hogy nemcsak faji ellentétek teszik lehetetlenné az emberek uniformizálását szocialisztikus alapon, hanem olyan ellentétek is vannak (s az emberek annyira változatlanok), hogy e törekvések sikerébe helyezett remény is egyszer s mindenkorra lehetetlenné válik. Kimutatja, hogy gazdasági érdekek örök harcba sorakoztatják a keleti és nyugati fajokat, de folytatódik ez a harc magának a Nyugatnak különféle fajai, sőt népek, osztályok s egyének között is, csakhogy különféle alakulatot ölt. Negyedik pontja a társadalmi szervezkedések formáira vonatkozik s itt tárgyalja a gazdaság, az intelligencia, a tőke és a munka kérdését, a szakszervezetek, melyek az érdek szilárd bázisán keletkeztek, a trustöket és kartelleket, valamint a fogyasztási szövetkezeteket. - A jövőt illetőleg: tart a szocialista uralom elérkezésétől. Érveléséből adódik, hogy ennek be kell következni. Hiszi azonban, hogy miután ez az új majd lerombolt és tönkretett mindent, önmagát is el fogja pusztítani. A kereszténység a földöntúli életben ígéri a boldogságot és az üdvösséget, a szocializmus viszont itt a földön. Minthogy megadni valóban lehetetlen, meg fog semmisülni. Tanácsokat ad, mily módon lehetne elejét venni a munkások uralmi vágyának, de nem türelmetlenül, hanem megértően, a mérsékelt, ugrás nélküli fejlődés elveinek megfelelő módon.
A szocializmus lélektana így foglalható össze: az egyén elveszti kezdeményező képességét és tehetetlenségbe süllyed, legjobbnak véli átengedni az államnak a sorsa és megélhetése felett való rendelkezést. Minél inkább elgyengül az egyén, annál erősebb lesz az állam. Apránként bekövetkezik az az állapot, ami a szocializmus legfőbb vágyai: az állam mindenható, az egyén rabszolga lesz. Csakhogy: nem minden faj egyénei vesztik el initiatív képességüket, ezért azokban az államokban, melyekben az egyének elerőtlenednek, a szocializmus uralomra jut. Ahol erősek, ott az állami hatalom korlátolt s a szocializmus hiába döngeti a falakat. A latin népek hanyatlóban vannak, az élet utolsó szikrái legfeljebb már csak a franciákban sziporkáznak, a spanyolok kimerültek, az olaszok dögrováson vannak stb., stb.: a szocializmus trónralépte a közel jövőben bekövetkezik náluk. A germán eredetűek (németek, angolok stb.) erős egyéniségek: munkásosztályai egyre gazdagodnak s mindjobban a polgárok nívójára emelkednek.
Ezt a gondolatot színezi, ismétli, sokféleképpen kiélezi a németek ellen úgy, hogy ez a könyv is besorozható azok közé a művek közé, melyek Franciaországot a revanche-ra bőszítették.
Le Bon úgy gyűlöli a szocializmust, mintha német elmélet volna. A németekről olyan dicséretet zeng, amilyennel a zsidók némely életképes tulajdonságát szokás magasztalni az objektív megvetés szemszögéből. Sokkal inkább ebben van a könyv éle, mint a szocializmus lélektani fejtegetésében. Ez az elmélet csak takarója a francia chauvinismusnak, harci riadó, utolsó szózat a nemzethez, figyelmeztetés, memento mori. Nem is a szocializmus fontos már benne, nem is általános érvényű igazságok felfedezése és hírül adása az emberiségnek: ízig-vérig francia könyv ez, főleg francia használatra. Objektív hanghordozással csépeli a franciákat, dorgálja, szemrehányásokkal illeti, elpusztulással fenyegeti - a németeket pedig égig emeli. Olyan példákkal támasztja alá megállapításait, melyek még a haldoklók vérét is gyorsabb keringésre izgatják, a francia öklöket és a fogak haragos sorát összeszorítják. Harcra lázítja honfitársait, az új idők új harcára, a gazdasági harcra. Utánozzuk a németeket, tanuljuk el fogásaikat, dolgozzunk halálos kitartással és szorítsuk vissza, verjük ki Franciaországból gazdasági eszközökkel, ágyúknál is halált hozóbb fegyverekkel a világot meghódító németeket.
A franciák annyira nacionalisták, hogy se filozófiát, se szociológiát nem tudnak teremteni faji kérdés nélkül. Ez a specialitásuk. A faji tudat tölti meg agyuk minden sejtjét s ahogy regényíróiknak főtémája faji mivoltuk, a szocializmusból is faji kérdést csinálnak. Szélsőséges, dogmatikus zsarnoksággal teszik ezt, mely hovatovább a keleti fatalizmussal vetekedik.
Mit mond a faji gondolat? Azt, hogy: ananké! A faj: az adottságok precíz összessége. A beletartozó nép nem változtathatja meg sajátosságait. E sajátosságok ősi eredetűek és értelmünktől függetlenek. "Azok az erők, melyek öntudatlan akartainkat alkotják, ellenállhatatlanok. Az ész nem ismeri azokat, sőt ha ismerné, se tehetne semmit ellenük". Ez a megállapítás azok közé az igazságok közé tartozik, amelyek inkább ölnek és kétségbeejtenek, semmint éltetnek. Le Bon, aki az ész megvetője és egyike ama ritka franciáknak, akik mernek nem hízelegni Franciaországnak, rossz szolgálatot tett vele a könyv nemzetfelrázó hatásának. Mert ha igaz ez, akkor hiába mossa honfitársai fejét - ők olyanok, amivé őseik titokzatos akarata tette. Hiába prédikál nekik és hiába látják be igazát, elmúlásukat a világ küzdő porondjáról ölbe tett kézzel kell nézniük, - mert senkiben sincs több, mint amennyit fajtabeli ősei hagytak rá. Ezek azok a "beszélő holtak", akikről már Vogüé is írt regényt. Le Bon csaknem szóról-szóra ismétli Vogüét, amikor azt mondja: "Ha többen vitatkoznak politikai, vallási vagy erkölcsi kérdésről, nem is annyira élők, mint inkább holtak vitatkoznak. Őseik lelke beszél szájukon keresztül".
Az ilyen gondolat gyilkos, mert a lejtőn elinduló népet, emilyennek ő a franciát mutatta, nem hogy visszatartaná, hanem taszítja. Ti úgyis csak azt tehetitek, amit rajtatok kívül már eleve elhatároztak! Az antik végzet-istenek trónjára meghaltak sorsdöntő hatalmát ülteti. Az egész élet eszerint a csillagjósok ideológiájába roskad s a jövő attól függ, mily csillagzat alatt, mily órában születtünk. Bábok vagyunk, dróton rángatnak.
Le Bon, aki a nevelés reformjában látja a megerősödés egyetlen lehetőségét, nyilvánvalóan ellenmondásba kerül önmagával: ami az ő szemében nem nagy baj, hiszen a fajban való hívését ő is az őseitől kapta. Csak belehajtotta a faji eszmét a szocializmus tárgyalásába, ami egyáltalán nem tartozik oda. Ezáltal egész más színezettel vonja be objektívnek képzelt munkáját s azért üt el könyve minden más szociológiai műtől.
Nem nagyon emelkedett lélek ez a szociológus-filozófus. Pesszimista megnyugvása kegyetlen hidegséggel emeli uralkodó törvényerőre az élet igazságtalanságait. Evolutionista, aki helyesli a gyöngék agyonveretését. Az embert javíthatatlannak tartja és az már említett gondolataiból adódik, hogy az egyénnek önmaga felett való úrrálevésében nem hisz.
Az új világrend alapja az érdek. Ez a legnagyobb úr, az emberek ura, ez előtt hajolnak meg csupán és csak az a rendszer maradandó, amely rajta épül. E szerint a szociológia az erős emberek kátéja. A világ és az élet az erősek sportja, mulatsága. A társadalom legerősebb csoportja a bokszbajnokok nemzeti kaszinója.
Vigasz nélkül való felfogás, hiszen az emberek túlnyomó többsége a gyöngék osztályába tartozik. Vagy a szocializmus vallásos álmának törekedjünk valóságos, teherbíró alapokat adni vagy térjünk vissza a bibliához. De azzal, hogy a szocializmus őrültségét kiélezi s megnyugtat, hogy az ököljog korát éljük ma és fogjuk élni mindörökké, csak szítja a zűrzavart, mely szívünket elborítja. Világosság helyett szöges kancsukával vigasztalja az ismeretlen jövő felé vánszorgó éjszakai karavánt.
Ha már elveszi a szocialisztikus álmot, adott volna helyette mást.
A faji problémával nem sokat segített.
Sokat torzított az igazságon - a világháború után így látszik - s hogy gondolatokban gazdag, szellemes francia, mutatja az, hogy a szocializmust is fel tudta használni a háború előkészítésére. A háborút természetesnek tartja.
De jóslatai még a levegőben lebegnek. Franciaország még nem menekült meg Domokles kardjától.