Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám · / · Kosztolányi Dezső: Pacsirta
(melyben a regény 1899. év szeptember 8-án, pénteken véget ér, de nem fejeződik be.)
Benn viharosan megölelte az anyja.
- Most pedig - szólt - össze-vissza csókolom az én lányomat.
Cipp-cupp, cuppogtak a csókok.
- Állj elém - parancsolt anya, bizonyos öregasszonyos katonaregulával, - egyenesen. Hadd nézzelek meg. Kitűnő színben vagy.
Pacsirta levette esősipkáját, esőköpenyét.
Csakugyan meghízott a sok tejtől, tejföltől, vajtól. Szája tejszagú volt, haja tejföl szagú, ruhája vajszagú.
De a hízás nem használt neki. Vastag, duzzadt hurkák rakodtak mellére, orrán pörsenést kapott, nyaka mégis hosszú volt. Hosszú és sovány.
- Isten hozott lányom - mondta apa, ki szerette a szertartásosságot és megvárta, míg Pacsirta kényelembe helyezi magát. Isten vezérelt vissza mihozzánk.
Ő is megcsókolta mindakét orcáját.
Csitt-csatt megint csattogtak a csókok.
- Ó - kiáltott Pacsirta, - kinn felejtettem.
- Micsodát?
Hozta a kalitkát.
- Nézzétek, milyen aranyos. Tubi, Tubi, Tubica. Aranyos kis Tubica. Nem cukros?
A galamb meglátva a villanyfényt kaparászni kezdett kacska, körmös lábaival, félrefordítva szelíd, buta fejét s feketeborsszerű szemével rákacsintott új úrnőjére.
- Szelíd - szólt Pacsirta kinyitva a kalitka ajtaját, - ráül a vállamra. Ide száll mindig.
Nem volt szép galamb. Kopott, borzas kis galamb volt.
- Búzamagot is hoztam ám neki. Hol a poggyászom?
Apa már nyitotta a barna vászonbőröndöt, meg a kosarat, melybe Pacsirta példásan becsomagolt mindent, úgy ahogy ő: ugyanabba a selyempapírba a fogkefét, sűrűfésűt, ugyanabba az újságpapírba a cipőket. Rendszeretetét tőle örökölte.
Újságpapír tölcsérben, a Sárszegi Közlöny vasárnapi számában, - az első oldalban, melyen különben Ijas Miklós verse is olvasható - zsugorodott a búzamag. Abból etetgették a galambot jó sokáig, majd drótos börtönében oda állították Pacsirta asztalára.
- Mást is hoztam - mondta Pacsirta.
A rokonok ezenkívül két üveg málnalekvárt, egy üveg ringlóbefőttet küldtek, egy egész disznósajtot, meg egy tortát, melyet Pacsirta és Etelka néni együtt remekelt.
Ez a torta, mely piskótatésztából készült s kávékrémmel volt töltve - és maguk közt családi tortának, vagy Bozsó tortának nevezték - az úton kissé összenyomódott a ruhák közt s oldalt egy csöppet kifolyt a tölteléke, elmaszatolódott a fehér papírra. Sajnálták ezt mindhárman, sokáig nézték, csóválták fejüket. De késsel le lehetett kaparni a tölteléket s így is igen jó volt.
Az ingek közül a csomagolásnál kivett egy fényképet.
- Itt vagyok, ragyogok - szólt nevetve és anyának nyújtotta.
Béla bácsi, ki szenvedélyes műkedvelő fényképész volt, levette őket. A fényképen mindenki rajta látható, még Tigris is, ki fülét hegyezve ült ott, a vadászkutyák hivatalos fontoskodásával és úri gőgjével, lógatva emlős hasát, melybe a vadászaton éveken át annyi sörétet kapott, hogy az csörgött tőle és Béla bácsi szellemes megjegyzése szerint valóságos "vaskutya" lett már.
A fénykép különben csoportot ábrázolt, a tarkövi nyaralókból alakítva.
Elől egymásba karolva a két Thurzó-lány fűző nélkül, szecessziós hajviselettel, teniszverővel kezükben: Zelma és Klári. Zelma mellett a jómódú, határozatlan tekintetű Olcsvay Feri, ki szegény, nem tudja, hogy a kisvárdai, vagy a nagyvárdai ághoz tartozik-e.
Klári mellett Bercsi térdel, a regényes szerelmesek pózát gúnyolva, amin a két lány láthatóan vihog, alig tudja elnyelni kipukkadó kacaját.
Háttérben szintén egymásba karolva Etelka néni és Pacsirta.
- Nagyon jó kép - mondta anya. - Ezek itt a Thurzó-lányok?
- Igen.
- A nagyobbik nekem nem rokonszenves. A kisebbik csinos fruska, de nincs az arcán semmi kifejezés.
Ákos elkérte a képet. Ő csak leányát nézte.
Ott áll a pajtánál, melynek nyitott ajtajához fagereben volt támasztva, egyik kezével Etelka nénibe, másik kezével a falba fogózva, mintegy védelmet keresve valami ellen, amitől fél. Milyen egyedül tengett-lengett ebben a társaságban, az ő rokonai, az ő vérei között is. Csak ez a mozdulata látszott, ez a kétségbeesett menekülés mozdulata, mely szép volt. Arca alig tűnt elő, mert fejét, amint szokta, lehajtotta és haját tartotta a lencse felé.
- No milyen?
- Aranyos vagy, - felelte apa - nagyszerű vagy.
Pacsirta már minden ruháját fölakasztott szekrényébe. Mikor becsukta a szekrény ajtaját, megszólalt.
- Igaz, megkaptátok a levelem?
- Meg, meg - sietett nyugtázni apa.
- Sokat fájt szegénykém a fogad? - kérdezte anya.
- Dehogy. Azonnal elmúlt. Semmi az egész.
- Melyik
- A villanycsillár alá állt, száját kitátotta, hogy anyja belenézhessen a mutatóujját kíméletesen hátrafelé tolva egy odvas, barnás fogra mutatott, melynek fele hiányzott. A többiek elől apró rizskása-fogacskák voltak, kissé távolállók, de épek, fehérek.
- Ejnye, - mondta anya, ki kicsit fölágaskodott, mert lánya magasabb volt nála, - majd fogorvoshoz kell járnod. Ne hanyagold el.
Ákos nem tekintett oda.
Ő semmiféle testi szenvedést, betegséget, sebet nem bírt megnézni.
Csak a leánya arcára meredt, amint száját kinyitotta és látta a csillár alatt, a gyenge villanyfényben, - élesebben, mint amikor elment a napfényben, - hogy valami hamuszín köd borult rá, gyengéden, de el nem téphetőn, valami alig látható, vékony, de erős pókháló, az öregség, a közönyös, jóvátehetetlen vénség, mely már nem is fájt neki úgy, mint azelőtt, hanem alázatosan, összetörten elfogadta, a leánya nevében. Amint álltak egymás mellett, hárman, már hasonlítottak egymáshoz.
- Különben mi újság? - kérdezte anya.
- Köszönöm, jól vannak.
- Etelka nénéd?
- Jól van.
- Béla bátyád?
- Az is.
- Szóval jól vannak.
Ott is ezt kérdezték:
- Különben, mi újság?
- Köszönöm, jól vannak.
- Édesanyád?
- Jól van.
- Édesapád?
- Az is.
- Szóval, jól vannak, - mondták.
De ezt nem vallotta be, csak így szólt:
- Tiszteltetnek benneteket - és kapcsolva blúzát, vetkőzni kezdett.
- Hát jól mulattál - szólalt meg anya, megállapítva a tényt.
- Pompásan.
- El sem lehet azt mondani ma, - tette hozzá. Majd holnap. Egy hétig beszélek róla nektek.
- Legalább most kipihented magad.
- Igen.
- És ti, - kezdte Pacsirta meleg önváddal emelve hangját - ti, szegények? Képzelem, milyen rosszul mulattatok ti. A Magyar Király kosztja.
- Rettenetes - felelt Ákos, legyintve kezével.
Wednesday Kérlek - mondta anya, tréfás büszkeséggel - apa egyszer a főispánhoz volt hivatalos. Úgy ám. Nagykanállal evett.
- Igazán?
És Pacsirta az édesapjára nézett élesen.
- De nekem apa nem tetszik. Gyere csak ide, édes. Hadd nézzelek meg.
Apa engedelmesen odament. És nem mert Pacsirta szemébe nézni. Félt.
- Milyen halvány - szólt Pacsirta, halkítva hangját. Milyen sovány. A kezecskéje is milyen sovány.
Pacsirta csontos, de mégis kedves és női kezét rátette apja kezére, simogatta öreg csuklóját, mint valami gyermekét. Aztán megcsókolta, szeretettel.
- No, majd én a kezembe veszlek - szólt most szinte férfiasan. Apus, meg kell híznod. Értetted? Majd én főzök neked.
- Igaz, mit főzünk holnap? - töprengett anya.
- Valami könnyűt. A sok zsíros pusztai ételből ép elég volt. Talán köményleves, rizses hús. Meg egy kis darásmetélt. Torta is van.
- Jövő héten pedig nagymosás - dünnyögte anya.
Apa elbúcsúzkodott, a hálószobába ment, betéve a fehér ajtót, mely a hálószobát a leányszobától elválasztotta. Hallotta, amint anya a háztartás csip-csup gondjairól beszélt leányával, ki már lefeküdt, majd a mosónőről és Szílkuthy Biriről, ki elválik az urától.
Ákos meggyújtotta a mécsest. De amint vaksi fénye végigcikázott a tálcán, elsápadt, hátrahőkölt, mint az, ki rémet lát.
Ott, a tálca szélén, hevert egy papírlap, melyet valahogy nem tüntettek el a sok zűrzavarban, a rózsaszín színházjegy, a földszint kettős páholy fél szelvénye, melyet tévedésből haza hoztak, megőriztek. Az ajtóra nézett, majd markába gyűrve a vádló okmányt apró darabokra szaggatta s a fehér cserépkályhához ment, csöndesen kinyitotta ajtaját és bedobta. Ha majd meggyújtják az első tüzet, ősszel, szeptember végén, vagy októberben, nemsokára, ez is elég, rőzsékkel, hasábfákkal és azzal a lim-lommal együtt, melyet nyár idején belehajigáltak.
Aztán levetkőzött. Anya is bejött, lábujjhegyen, vigyázatosan behúzva maga mögött a leányszoba ajtaját, mely elkülönítette tőlük Pacsirtát.
Suttogva beszéltek.
- Most már nyugodtabb vagy? - szólt anya apához, ki az ágyban vízszintesen feküdt alacsony párnáján.
- Alszik? - kérdezte apa.
- Igen.
- Szegényke, elfáradt az úttól.
Anya a leányszoba ajtajára pillantott. De az ő nőszíve tudta, hogy leánya nem alszik.
Pacsirta ép ekkor kattantotta el a villanylámpa kallantyúját és sötétben maradt. Mélyet sóhajtott, mint annyiszor, minden nap és behunyta szemét. Azt érezte, vége, mindennek vége.
Semmi sem történt, ismét semmi. Csak hazudott, mosolygott, kedveskedett, mindig, mindenkivel, de ezen a héten, távol szüleitől oly átalakuláson ment át, melyre csak most ocsúdott, hogy nem látta többé a tarkövi embereket, nem hallotta a vonat zakatolását.
- Én - gondolkodott, úgy, mint mindenki, aki magára gondol.
De az az én ő volt és ő ezt teljesen átélte. Ő volt ez az én, testben, lélekben, egy a húsával és emlékeivel, múltjával, jelenével, jövendőjével, melyet mind összefogunk, mint sorsot, mikor magunkra eszmélünk s kimondjuk a változhatatlan szót: én.
Béla bácsi, Etelka néni valóban szívesen fogadta, de ő hamar megértette, hogy felesleges, terhükre van, igyekezett eltávolodni tőlük, olyan kicsinyre zsugorodni, amilyenre csak tudott. Aludni is ezért ment át a díványra. Még sem sikerült egészen, amit akart.
A Thurzó-lányoknak folyton útjában volt, akármit tett, akármit mondott. Bercinek is olykor és Etelka nénit, egyszer vacsora alatt - észrevette - fárasztotta.
Őket látták szülei fényképen. Ezen a fényképen azonban nem volt ott valaki.
Ő nem volt ott Szabó Jóska, az ispán, az, a negyvennégy éves, durva félparaszt, az a kajlabajszú, zömök özvegyember, ki első nap beszélgetett még vele, hazakísérte, a majorból, majd elmaradt, nem jött oda, kerülte társaságát és mikor ránézett, lesütötte szemét.
Három árvája volt pedig, két fia s egy hatéves leánykája. Mancika, kit ő nagyon szeretett simogatni. Mancikának elmenet odaajándékozta a nyakán lógó érmet, a vékony ezüstlánccal, melyet Záhoczkynétól kapott, bérmaajándékul. Micsoda ostobaság és ízléstelenség. Szégyen, szégyen. Nem is említi majd szüleinek, azt mondja, hogy elvesztette.
Jövő nyárra is meghívták. Megígérte, hogy elmegy. Nem megy el többé. Minek is?
Esztendőre harminchat éves lesz. Tíz év múlva mennyi? És aztán tíz év múlva ismét mennyi? Apa most ötvenkilenc, anya ötvenhét. Tíz év, vagy annyi sem talán. Szülei meghalnak. Mi lesz, Boldogságos Szűz Anyám, mi lesz?
Agya fölött, akár szüleinek ágya fölött a Jézus, egy Mária kép lógott, a Boldogságos szent Szűz képe, ki térdein nagy, halott gyermekét ringatta és szívét az anyai fájdalom hét tőre verte át. Kislánykora óta hallotta ez buzgó, gyermeteg imáit, mint szüleiét a megfeszített Jézus. Pacsirta egy pillanatban feléje emelte mind a két karját, heves mozdulattal, melyet azonnal elfojtott. Csak türelem. Vannak, kik sokkal többet szenvednek.
Feküdt az ágyon, még mindig hunyt szemmel, ezen a meddő, hideg leányágyon, melyen még nem történt semmi, csak aludt, betegeskedett nyomta terhével lefelé mint hulla a ravatalt. Kényelmesebben kinyúlhatott benne, mert jóval szélesebb volt, puhább is, mint a tarkövi dívány és már józanul foglalkozott teendőivel.
Holnap reggel tehát majd fölkel hét előtt és főz, borstalan rizses húst, darásmetéltet, hogy szegény, áldottjó apát fölhizlalja. Délután tovább horgolja a sárga terítőt, mely nem készült el, még mindig nincs meg, mert a rokonok nem hagyták dolgozni és ő engedett rábeszélő szavuknak. Jövő héten pedig nagymosás.
Kinyitotta szemét, mert eddig erősen behunyva tartotta. Tompa sötétség lengette körül, mély feketeség, barátian és a levegő érintésére, vagy talán a homályra, melyben semmit, de semmit sem látott, a két szeme most hirtelen megtelt könnyel s patakzó, eleven nedvességgel öntözte száraz párnáját, mely egyszerre olyan lucskos lett, mintha az éjjeli szekrényen lévő pohár rádőlt volna. Zokogott is. De hasra feküdt, száját a párnára nyomta, hogy szülei ne hallják meg. Ebben már bizonyos gyakorlatra tett szert.
Apa még mindig nem oltotta el a villanyt.
- Pacsirta - rebegte s az ajtó felé mutatott és a feleségére nézett, boldogan.
- Hazarepült - szólt anya.
- A mi kis madarunk - tette hozzá apa - hazarepült.
(vége)