Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 15 -16. szám
Ezek a följegyzések két évvel ezelőtt íródtak. Érdemük és újságuk kevés, de ha mások is összeállítják Ady-élményeiket, a sok "ostoba, kis emlékezésből" a végén mégis kikerekedik egy okos és hű Ady-portré. Azok az eltérések, amelyek az Adyról eddig vázolt rajzokban máris megtalálhatók, természetesek és elháríthatatlanok, nem csak minden lélek felfogó tükre más, de maga a tükör elé kerülő emberobjektum is más és más képet kell hogy mutasson minden más tükör előtt. Hogy olyan dolgokat is elmondok, amelyeket már mások is előadtak, nem csak elkerülhetetlen, de szükséges is: több kortárs-tanú megegyező ismétlése a kisebb-nagyobb élettényeket kétségtelenül erősebben domborítja ki.
Ady Endre nevét először 1899-ben olvastam. A Budapesti Hírlap e nyári irodalom rovatában volt egy néhány melegebb elismerő sor a kezdő Ady első verskötetéről. A dicsérő bírálat, de talán magának a családszónak ritkább magyar hangzása is erősebben vésődhetett memóriámba, mert amikor a Budapesti Napló, 1904-i évfolyamában, az első párizsi Ady-verseket hozta, olyan formán akasztott meg ez a több éve nem olvasott hárombetűs név, mint amikor egy rég nem látott futó ismerős halad el mellettünk. 1905-ben már mind fokozódóbb kíváncsisággal kísértem minden írását, de különösen a verseit s ha a Budapesti Napló vasárnapi számában nem találtam Ady-költeményt, unott részvétlenséggel futottam át a várt Ady-versek helyett megjelent más vers közleményeket. Egyik-másik költeménye nem egyszer úgy érintett, mint egy kivételesen nagy-poéta-vers, mégis hálásan vallom be, Fenyő Miksa Budapesti Naplóban közölt bátor és lelkes kritikája volt az első igazi alaklom, mikor, a magam Ady-vers élményeire visszagondolva, zsenire-döbbenés lélekmegállító érzése fogott el. Másnap rögtön megvettem a Fenyő magasztalta Új verseket s ma is élénken emlékszem arra a sokféle lelki irgalomra, amely napokig nyugtalanított. Voltak versek, amelyek azonnal megkaptak, nem tagadom: főképpen a valamennyire régies jellegűek, mint pl. Az Egy ócska konflisban, Az én mennyasszonyom, Jártam már Délen és ezek után csakhamar a magyar sorsversek is, amelyekből - ha tragikusabban és szenvedélyesebben is, de - mintha az én, sok jól látott, ismert magyar tájékról egybecsapzódott magyar élményeim visszhangzottak volna felém. Azonban minél jobban múltak a napok az új költeményes könyvvel, annál jobban húzott magához Ady Endre. Egyszer csak azon vettem magam észre, hogy a nem egészen érett Ady versekkel is hangulati szimpátiába kerültem s rövid idő múltán azokat a sorokat és verseket kezdtem a legszebbekből élvezni, amelyek eleinte merőben ellentétben voltak régebbi megszokott vers-ideológiámmal. Ezután már minden Ady-vers ünnep volt rám nézve. Mikor pedig 1907 október elején egyévi tanulmányútra mentem, magammal vitt egy-két könyvem között, Petőfi mellett, ott volt az Ady Új versek kötete is és soha el nem felejthető párizsi napjaim között a legdúsabb az volt, amikor rég messze magyar hazámtól a második Ady kötetet, a Vér és Aranyt kaptam kezembe.
*
Közös író ismerősök révén Ady már tudott rólam, érte a magam kis körében sokszor harcoló olvasójáról mikor egy 1909 eleji téli délután akkori hoteljének, az Erzsébet körúti Meteornak, kávéházában fölkerestem. A helyiségbe belépve egy ablak melletti asztalnál találtam Ady pár ismerősét és barátját: Tardos Viktort, Mikes Lajost, Reinitz Bélát, az Ady-versek első érdemes megzenésítőjét és Szűcs Dezsőt, egy még Váradról Adyhoz tapadt groteszk zsurnaliszta-figurát, akinek a maga Ady-csatlósi mivoltában egy nagyon bájos tulajdonsága volt: szent feladatául tekintette, hogy ő, a beavatott, minden megszédült naiv alakot kigyógyítson Ady bámulatából. Ady még nem jött volt le szobájából. Reinitz Ady-verseket olvasott a nemrég megjelent Az Illés szekerén-ből s a többiek vegyes érzelmekkel és megjegyzésekkel hallgatták. A társaság egyik másik vershez bővebben is hozzászólt, jó magam is, de nem nagy szerencsével, mert Reinitz - akkor láttam életemben először - éles hangon megjegyezte, hogy Adyt is a tanárok fogják tönkre tenni, mint a többi nagy poétát. Erre a kevéssé udvarias őszinteségre nem volt mért válaszolnom, néztem az órámat és vártam Adyt, aki hamarosan meg is érkezett. Bemutatkozás után, mely Ady részéről előzékeny és barátságos volt, Ady egy jóval messzebbre eső asztalhoz vont félre. Erősen nyugtalannak, törődöttnek látszott, le nem küzdhetett neuraszténikus láz remegett fakó barna arcán és formás ideges ujjain amelyekkel közbe-közbe egy meg nem gyújtott cigaretta szopókáját ütögette a kávéházi kis márványasztalra, ezért, amennyire csak bírtam magammal, igyekeztem őt megkímélni az első találkozás akaratlanul is fürkésző pillantásaitól. Szép oroszlán fején sötét rengeteg haja egyik oldalt tömöttes hullámvonalban borult le homlokára s nagy dió szemeivel amelyeknél nagyobbakat sohasem láttam, figyelmesen nézett rám. Szóba kerültek a közös beszédtémák: Nagyvárad, ahol én is hosszabb ideig diákoskodtam s ahonnan pár évvel Ady odajövetele előtt távoztam el, a mindkettőnktől csodált Párizs, ahol 1908 nyarán Adyval egyidőben, de vele nem találkozva, róttam útjaimat és én azután rátérítettem a beszélgetést az Ady-versekre, egy-két régebbire is, de főképp az újabban olvasottakra, amelyek akkor az első esztétikai átélés forróságával zengtek a lelkemben. A magyar fájdalmú versek közül is fölemlítettem egy-kettőt, így a Beszélgetés egy szegfűvel címűt. "Az a legcudarabb versem", mondta Ady furcsán nevetős arccal, amelyen mintha felvillant volna ennek a versnek dacos fajtájában önmagát is bántani akaró keserűsége. Azután ahogy az azóta ránkzuhant emlékezetbontó szörnyű évek ködén át vissza tudom jeleníteni a múltat, homályosan emlékszem még Adynak egy pár Petőfiről ejtett szavára. Petőfi magyarságáról mondhatott valamit, mert az Élet vagy halál! című verséből idézett (egy szó hibával) két szép patetikus sort: "Csapzott hajával, véres homlokával áll a viharban maga a magyar." Valamiképen Komjáthy Jenőről is beszélgettünk, de az egészből csak az a biztos benyomásom maradt meg, hogy Ady annak idején szintén meghatódott olvasója lehetett A homályból költőjének, épp úgy mint a kilencvenes évek versszerető évek ifjúsága.
*
Ugyanez év június közepén, már jóval a vacsora időn túl, az Andrássy úton járva ötletszerűen befordultam egyszer az Opera melletti Három hollóba, Ady akkori kocsmájába s ott is találtam Adyt a vendéglő elkerített járdai részén Hatvany Lajos, Kéri Pál s egy-két újságíró társaságában. A köszönések után Ady mellé ültem. Én-e vagy más, már nem tudom, belevetette a diskurzusba a Nyugat akkor kiadott Ady-számát, mely az író-Ady-hívek ünnepélyes s mintegy testületszerű tüntetése volt a költő nagysága mellett. Én Kéri Pállal egypár szónyi vitába elegyedtem az ő Ady-cikke felől melynek az volt a fő gondolata és zárótétele, hogy Ady a magyar dekadencia lantosa, vagy hogy az ő frázisát idézzem: "a magyar középosztály rothadásán kigyulladt, de perzselő tűzzel lobogó lidércláng". A betegség megtévesztő maszkján keresztül én már akkor is éreztem volt Adyban az ő robosztus, élettel-halállal harcoló egészségét, misztikusan vallásos életigenlését, amely éppen abban az időben írt költeményeiben kezdett győzelmes hittel fölébe kerekedni minden hamvába-holt dekadens életérzésnek. Ady fáradt-közömbös szenvtelenséggel hallgatta a rövid szóváltást, de később szóvá tette előttem, hogy a Nyugat Ady-számában Laczkó Géza filológus tanulmányát becsülte a legtöbbre: "ez a legmaradandóbb értékű mindannyi között", - ezekkel a szavakkal fejezte ki megelégedését. A társaság azután útnak indult, velük sodródtam én is s a Nagymező utcai villamossal a Szabadság térre mentünk egy a körüli kávéházba. (Közvetlenül a villamosraszállás előtt Bakti, a rikkancspoéta állította meg Adyt: "Éljen Ady Endre a legnagyobb magyar költő" hangos üdvözléssel s kínált egy esti lapot Adynak aki azt meg is vette tőle.) Jellemző Ady túlzottan gavalléros szeszélyére, hogy öt-hatunk helyett a villamos díjat ő fizette meg és szokatlanul bő borravalót nyomott mind a rikkancs, mind a kalauz kezébe.
Amellett a kávéházi asztal mellett, ahol helyet foglaltunk, Ignotus ült a feleségével s többek között Atlasz Márton, egy közgazdasági hírlapíró. Ő volt az, aki nehezményezte Ady előtt, hogy ő, a Vér és Arany költője, Istenről ír verseket. Ady feleslegesnek tartotta, hogy komolyan feleljen erre a naiv számonkérésre és könnyedén hárította el azt magától. Ady nem sokáig időzött itt, mert ez estére még egy más találkozója is volt a Meteorban húsz-huszonöt perc után felállt és sietve elbúcsúzott. Én is vele távoztam. Egy darabig gyalog lépkedtünk, majd egy konflisba ültünk s a mondott kávéházhoz hajtattunk. (Adynak Atlasszal való szóváltásáról s azutáni kettes beszélgetésünkről bővebben írtam az Ady miszticizmusa című tanulmányomban s egyet-mást első Ady-könyvemben is.) Ott már várt Adyra Somlai Artúr, a kiváló színész, aki Lázár "Lebi"-vel való ügyeit göngyölítgette ki Ady előtt és nemsokára odajött Lukács Hugó, akkoriban kolozsvári klinikai orvos, aki erősen biztatgatta Adyt, hogy az egészségét rendbe fogja hozni. Lukács társalgás közben egyszer csak előhúzott a zsebéből egy könyvet, a Holnap új versei című antológiát, melyben a legtöbb költeménye éppen Adynak volt s kérte Adyt, írjon bele, a versei elé, valamit emlékül a feleségének, az antológia többi poétái már mind írtak valamit. Ady rögtön hajlott a kérésre, maga elé vette a könyvet s ott előttünk, egyszeribe, gondos, kalligrafikus írással a következő, hamisítatlan Ady-sorokat jegyezte be a könyvbe:
Boldog, kinek az asszonya jó,
Boldog, kinek rossz asszonya van,
Csak az, akinek asszonya nincs:
Bal és boldogtalan.
(Úgy rémlik előttem, mintha a vers öt sorból állt volna, de egy sorra - a harmadikra - nem tudok visszaemlékezni). Azután idenyújtotta nekem az írást, mókás szemhunyorítással így szólva: " afféle epigramma, amilyeneket valamikor régen Szentmiklóssy Alajos csinált". Majd én is előkerítettem egy képes kártyát s kértem, írjon rá egy pár sort a mennyasszonyomnak s Ady kegyesen ezt a bókot küldte: " kézcsók, hódolat annak, aki az én filozóf-kritikusom mennyasszonya s aki nem utálhatja Ady verseit."
*
Ezután két évig mindössze egypárszor találkoztam Ady Endrével, igazabban szólva, én keresgettem fel őt, hol a Meteorban, hol a Nyugat szerkesztőségében, elfogult hódolatommal bizonyára terhére is esve. Szorosabb ismeretségem 1911 végén kezdődött vele.
1911 június havában egy Petőfi-tanulmányom jelent meg, melyet Ady Endrének ajánlottam. "Mikor a múlt sokáig nem értett legnagyobb költőjéről, sokat üldözött legnagyobb magyarjáról emlékezem - így hangzottak az ajánló soraim -: őszinte és bátor hittel akarok tanúságot tenni a ma annyiszor megcsúfolt legnagyobb költője s "bűnös" életében költészetében is leggazdagabb hitű, legprófétább, legigazabb magyarja mellett", s az Adynak küldött példányban a nyomtatott ajánlás után beírtam még: Kérem, fogadja szívesen ezt a füzetet. Nem hagyhattam el az ajánlást, mert nekem Ady Endre minden költőnél, azt hiszem, Petőfinél is több volt". Ez az "első, föltétlen, ódai és nagy dicséret", ahogy Ady célzott később az én hódolatomra egy Nyugat-beli nem bántó humorral írt aperszüjében, közelebb hozta hozzám az embert és költőt egyszerre. Testvére, Lajos, volt szomszédos kollégám a Markó-utcán, azzal jött át egy decemberi napon hozzám: nem vállalkoznánk-e arra, hogy bátyja 1911-ben írt verseit kötetbe foglaljam és sajtó alá rendezzem. Én magamban kissé csodálkozva és értetlenül, de mégis nagy és örömteli meglepetéssel fogadtam a megbízást. Beleegyező válaszomra Ady öccsével együtt egy megbeszélt napon a kora délutáni órákban meg is látogatott, elhozta magával a kiadandó kötet egész versanyagát és kért rá: próbáljam a költeményeket ciklusokba szedni s gondolkozzam rajta, melyik verse után lehetne legalkalmasabban elnevezni a kötetet. Ady kérése és bizalma pillanatnyilag újra zavarba hozott. Addigi öt kötetét jól ismerve nem egyszer gondolkoztam el rajta, mennyire értett Ady hozzá, hogy találó címet adjon a köteteinek és hogy verseit úgy fogja össze kisebb verscsoportokba, hogy mind az egyes ciklusok magukban véve, mind a kötet is a maga egészében szoros művészi egységbe fűződjenek. Ady azonban olyan könnyed-közvetlenül és bátorítóan ruházta rám ezt a feladatot, hogy rövidesen megnyugodtam. Ady Lajos elfoglaltsága miatt már előbb elsietett volt, de Ady még jó pár óráig nálunk maradt s nevetős és nevettetős s hamarosan barátias kötődésbe is átcsapó szeretetreméltóságával egyre jobban lopta be magát szívünkbe. Ady az ő egész vérmérsékletét nagyon kifejezően jellemzi egy Isten-versében:
Arcod haragos fellegekből
Ismerős nekem, Isten,
Villámok hozták el szememig
S fürdettem gyakran könnyeimben
Nem láttam még sugaras arcod,
Melyet, hajh, sokan látnak,
Hol vagy, hol vagy és miért kerülsz
Szent Istene a kacagásnak?
Éhezem, Uram, a jókedvet,
Szomjazom nevetésed,
Ilyen hálás, pojácás híved
Soha tán nem is volna Néked.
Egy gyönyörű, nagy kacagásban
Harsogjon föl a multam,
Lássam egyszer vidám arcodat
Kacagó, szent sírásba fultan.
(Könyörgés egy kacagásért, A Minden-titkok Versei)
Ady igazán jókedvre, nevetésre éhes-szomjas ember volt, alapjában véve nemcsak emberi elvonatkozottságában, hanem költői-művészi mivoltában is, az életkedv, életszeretet költője, akinek költészete is csupa viaskodás az élet boldogító értelméért, az élet öröméért s az egész Ady-alkotás igazában oly tüneményes életigenlés, melyben az ő tragikus emberi és magyar sorsa csak az örökké való Élet mindent fénybe árasztó ragyogó világosságának, boldogságának kiemelő kontrasztja. "Óh, én magamból kiszállok s úgy nézem ezt a hajszát - mondja Ady maga is a "menekülő Életről" s a maga menekülő életéről - mint Rembrandt nézte rajzát s a borút, mit ecsettel holt színnel rakott rá, a borút, mely ma ragyog". Ugyanígy fognak majd ráeszmélni később, évek múlva, Ady egész emberi, írói, költői működésének magas erkölcsi értékére is, minden mai kiváló látszat ellenére.
Este kilenc óra felé Ady készülődni kezdett s én feleségemmel együtt budai Szalag-utcai lakásunkról a Lánc-hídon át egész hazáig, a Dorottya-utcai Magyar Király-ig kísértem. Végig gyalog mentünk s Adynak nagyon tetszett, hogy ő ilyen "nagy" utat tudott gyalog megtenni. Hazajövet tele voltunk Adyval, olyan jónak, egyszerűnek, melegszívűnek éreztük mind a ketten.
Egy-két napra Ady látogatása után elvittem hozzá a rendezett kötetet. Nagy volt az örömöm, hogy Ady csaknem mindent jóváhagyólag fogadott el: nagyon sikerült választásnak találta A menekülő Élet kötetcímet s a versciklusok gyűjtőnevét és csoportosítását is. Mindössze két verset helyezett el másképp, figyelmeztetett rá, hogy a ciklus címét adó verset lehetőleg a ciklus közepe felé kell elhelyezni s a kötet utolsó költemény-ciklusának ő adta a címét. A kötet kijötte után nagylelkű gesztussal írja be az én példányomba: "Az én jóságos Földesimnek, a könyv társszerzőjének, Ady Endréje, 1912 febr. 1." (Úgy halottam Hatvanytól, hogy ő is kapott Adytól egy ilyen kézirat-dedikációt.) Ady következő két kötetét is én szerkesztettem egybe, A Magunk szerelme kötet címét ő adta meg már a sajtó alá rendezendő versanyag átadásakor, de tőlem való a Ki látott engem? Kötetének címválasztása és csaknem teljesen a ciklusok elrendezése és elnevezése is mind a két versgyűjteményben. A Ki látott engem? címénél egy darabig habozott, úgy találta: túl hangos, de arra a válaszomra, hogy ő éppen eléggé hangos poéta volt mindig, ráhagyó mosollyal nyugodott bele az indítványomba.
Az idő tájt, mikor A menekülő Élet a sajtó alól kikerült, Ady ezt a kötetét tartotta a legszebbnek: "Ez a legszebb kötetem", - mondta előttem, szeretettel és maradozó lapozással forgatva ezt a könyvét. Én is úgy gondolom, hogy Ady ezzel a kötettel ért föl költészetének legmagasabb csúcsára, amivel azonban semmiképp sem akarom azt mondani, hogy a későbbi gyűjtemények a hanyatlást jelentenék. Ady legvégig csodálatos erővel bírta az új és új iramot fölfelé s minden kötetének van valami individuálisan sajátos íze és értéke költészete egészében. Mégis az előbb említett kötettel Ady végképp fölrajzolta a maga egész önportréját, ezután csak a végső simítás munkája várt rá: további verses könyveiben és költeményeiben már művészetének addig kialakult és kipróbált eszközeivel fejezte be minden idők és fajták egyik legnagyszerűbb emberi és művészi alkotását.
Ady A menekülő Élet elkészültekor testileg lelkileg komoly válságokon ment át. Mikor az utolsó korrektúrát végeztük a köteten, meglepődve láttam rajta a nagy összetörtséget a pár héttel azelőtt lakásomban tapasztalt jókedvűsége után. A Dorottya-utcai Magyar Királyban való szállását, nem merve magában maradni, egy időre fölcserélte a Léda nővérénél való lakással (a Koronaherceg utcán). Hogy mért költözködött oda és akkor, amikor Lédától válni akart: nem tudom. Lehet, hogy éppen azért, mert a szakítást elkerülhetőnek tartotta. Egy pár elejtett megjegyzéséből erre kell következtetnem. Panaszkodott a hozzá különben nagyon gyöngéd és őt anyásan dédelgető nővérre, hogy igyekszik kedvét venni Lédától. "Mondtam is neki, hogy ez nem fair", így szólt akkoriban egyszer hozzám, fanyarul mosolyogva. Ady abban az időben feltűnően kedvetlen volt, állandóan nagyfokú neuraszténikus bántalmai voltak, halkan, fáradtan beszélt, félt a haláltól. Még 1912 február havában bement a városmajori Kozmutza-szanatóriumba s egy félévnél tovább tartózkodott ott. Hónapokig nem írt egy sort sem, se verset, se prózát s mikor ez év április havában meglátogattam, azzal lepett meg, lehet, hogy egy szót sem ír többé s visszavonul a szülei birtokára. A ma hírhedt fogalommá lett Galilei-kör kért akkor tőle, április közepére, verset s Ady nagyon nehezen tudta megcsinálni. (Előttem belefogott egyszer, "no, azért is, mindjárt megleszek", ágált előttem le is írt egy pár sort, de ki is törülte őket mindjárt s abbahagyta azzal, hogy: nem megy.) de végül mégis meglett s hónapok óta ez volt az első költemény, a hatalmas Új, tavaszi seregszemle, amelyet a gyógyulni, erejéhez visszatérni kezdő költő nem a kis galileisták, hanem a maga bíztatására írt, fejedelemként hordva végig szemét a maga máris győzelmes seregén, az érte és fajtájáért harcoló Ady-versek századain.
*
Akik Adyt közelebbről ismerték, mind nagyon jól tudják, milyen nehezen volt ő kapható arra, hogy költői műhelyébe bepillantást engedjen. Sőt hozzá tartozott gyermekesen mulatós természetéhez, hogy félrevezesse azokat akik kíváncsiskodtak, hogyan csinálja a verseit. Osvát - tőle és Hatvanytól tudom az alábbiakat - egy kávéházi összejövetelkor sürgette Adyt, adja már oda a verseket a lap számára. Ady ekkor egy szomszédos asztalhoz ült s úgyszólván annyi idő alatt, amennyibe a versek leírása került, már kezébe is adta Osvátnak két szép költeményét (a Két szent vitorlás s a Mai asszonyok udvarában címűeket). A szintén köztük ülő Hatvany csodálkozott a költő gyors versírásán, mire Ady tréfás nagyzolással vetette oda, hogy ő mindig ilyen könnyen és hamar dolgozik. A hitetlenkedő Hatvanynak mindjárt fel is ajánlotta, adjon egy verstémát s ő azonnal kész lesz a verssel. Hatvany tüstént szolgált is verseszmével. Fölemlítette Ady előtt, hogy a megelőző napon, a Kisfaludy-társaságban Beöthy Zsolt keményen kirohant az új poézis (értsd: Ady) nemzetközisége, magyartalansága ellen, hát írjon Ady erről verset. Ady egyszeriben megírta a feleletet s hatalmas erővel, szuverén önbizalommal zuhogtatta szavait az őt igaztalanul és értetlenül támadó maradi táborra: "Gyáva kakasként fut az ellen, Dúlt bóbitájú, nyomorult, Fellegvárába beszorult, Szemétdombjára beszorult, Mi várhatunk Tyukodi pajtás. Mienk a vár csak táborozzunk, Dalolgassunk, igyunk, együnk, Táncolva vígan fölmegyünk, Mikor akarjuk fölmegyünk, Ne siessünk, Tyukodi pajtás..." Hatvany gyönyörködve olvasta az ex abrupto-verset s még évekkel is rá, már Ady halála után, érezhető volt az elbeszélésén, mennyire meglepte őt akkor a költő friss és könnyed alkotó-ereje. Pedig ami Ady legtöbb verses munkáját illeti: nem így állt a dolog. Ady hirtelen raptusban, amibe a Hatvany elmondta eset elemi erővel ragadta bele, tudott azon frissiben írni (ilyenkor leggyakrabban a kuruc költészet hangján szedte versbe a mondandóit), de egyébként nehezen és izzadságosan írta a költeményeit, melyek mindegyike egy fájdalmas darab volt az életéből: "életes vers", ahogy a költő hívta őket.
Ady meghittebb, kivételesebb pillanatokban el-elejtett előttem egynéhány szót arról, hogy jöttek létre versei. Az ős Kajánról említette, így mondta szóról-szóra: "két évig hordtam magamban, míg meg tudtam csinálni". Azt is tőle magától hallottam, hogy nagy erőfeszítések, vergődések között írta a legtöbb versét, "valóssággal összeesem a kimerültségtől némely versem megírása után", ezeket a szavakat is jól megjegyezte magának a feleségem. "Az életemet adtam oda verseimért", így hangzott egy másik vallomása, amelynek pontosan így és nyomatékkal ejtett szavai ma is benne vannak a fülemben.
Meggyőződésem, hogy Ady verseinek legnagyobb része az éjszakai, hajnali, vagy a kora reggeli álmatlan órákban fogamzott meg. Utalhatok e tekintetben több Ady-tanúságra is, így különösen az Özvegy legények táncának utolsó soraira: "Reggel hiába gyűl a nép. Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak. Egy-két vércsöpp s könnyfolt a falon. S egy-két bolond verses papírlap." Másszerűen, de ugyanez következtethető ki Az éj zsoltáraiból is (A Mind. titk. Versei). Ady életének legszörnyűbb csapása volt, hogy nem tudott aludni, ez a gyötrő baja: "az ébrenlét rettenetes lidérc" már a váradi években nyomasztóan nehezedett rá s később mind jobban, állandóbban elhatalmasodott rajta. Egyszer rezignált fájó hangon szólott róla, hogy annyi veronált szed be egy-egy este, amennyitől más, ehhez az altató porhoz nem szokott ember végképp elaludnék. Kétségtelen, hogy a kór-okot keresve fiatalkori újságíró éjszakázásai is belejátszottak gyógyíthatatlan álmatlanságába, a Még egyszer-nek egyik legmegragadóbb verse: Az éjimádó szintén felvilágosító dokumentum Ady emberi és költői pszichéjéhez, de mégis úgy vélem, hogy elsősorban egész testét-lelkét folytonos izgalmakban remegtető művészi impresszionibilitása verte ki az álmot a szeméből vagy tovább menve: ezt az emberi-költői fogékonyságát egyre szító kivételes profetikus lázát, mely az emberiség talán legválságosabb vihara előtt olyan ösztönösen nyugtalanította ezt a nagymissziójú váteszt, mint a tengerek sikongó sirályait a közeledő vészes idők. Életerejét felőrlő virrasztásairól számos költeménye szól (pl. A nagy Álom, Az én koporsó karikám, Álom az álom helyett, A nagy Cethalhoz, A meghívott halál). Az álomkergető, test és lélektépő "gondolat-manók" vad táncokat lejtő élő-való alakokká seregesedtek a költő fantáziájában, a szállodai, a szanatóriumi éjek a forróságig benépesültek tőlük s ezekre a hajszás bálokra a poéta életével váltotta meg a belépőjegyet. 1912-től kezdve elég gyakran kerestem fel Adyt a délelőtti órákban és jól emlékszem a hálószekrényen heverő papírlapokra. Ezek voltak az első fogalmazások, amelyekből több napi, heti, sőt hónapokig tartó gondolat és hangulat-elmélyedések után rendszerint az ebédutáni vagy koraesti lassú és óvatos poharazgatás közben alakult ki a vers. Adynak nem egy barátja tud róla, - a legtöbbet beszélhet s már írt is erről Papp Viktor - hány át meg átíráson ment keresztül egy-egy Ady-költemény míg végső formáját megkapta.
*
1913-ban, még inkább 1914-ben, mind többször találkoztam Adyval s ismeretségünk bensőbb barátsággá kezdett átalakulni. A Városmajor-szanatóriumban, az Új Szent János-kórházban, a hűvösvölgyi nagy bástyás panzióban, a Magyar Király-szállodában sokszor felkerestem, s ő is jó egypárszor meglátogatott a lakásomon. Nálam-maradása mindig jól éjszakántúlra nyúlt be. Társalgás közben sűrűn ürültek a borospoharak. Egy látogatásakor egy antik pohárból ivott nálam, amelyet most már, mint az Ady poharát, kegyelettel őrzök. Ady szokása szerint folyton évődött, élcelődött, intim tréfákat mondott el magáról és íróbarátairól. Egyszer jóízűen beszélte el, hogy ugratta Révész Bélát. Révész, aki maga is szívesen koccintgatott Adyval, egy ízben baráti komolysággal integette Adyt, legyen mérsékletesebb az ivásban. Ady tettetett megadással figyelt rá, "igazad van", - szólalt meg azután ő is - "tegnap is ahogy az utcán megyek, egy sereg patkányt láttam magam előtt." "Tipikus alkoholista szimptóma" folytatta Révész, - Ady előadása szerint - és tovább tartotta a jóindulatú prédikációt. "De hallgass csak meg", - vágott közbe Ady - "a patkányok élén egy nagy öreg patkány ment és visszafordulva így szólott: vigyázz Révész Bélára." Kópés arckifejezéssel beszélte el egyszer első találkozását Hegedűs Gyulával, a nagy színésszel. Hegedűs Gyula mindjárt a bemutatkozás után ezzel a komoly kérdéssel fordult Adyhoz: "Mester, nem volna-e szíves megmondani, mit ért a Biztató a szerelemhez (1. Szeretném ha szeretnének) című verse 2. Versszakának harmadik sora alatt?" - "Azt", - felelte a leglakonikusabban s ugyancsak komolykodó és előkelő gesztussal Ady. "Azt? Köszönöm, Mester" - kérdezte még egyszer és fejezte be a beszélgetést Hegedűs.
Ady társaságban kötődés nélkül nem tudott el lenni s bárcsak azokkal és azokról szeretett tréfálni, akikhez melegen ragaszkodott, mégis nem egy eset volt rá, hogy haragos neheztelés követte a huncutságokat.
Nálunk-létekor szívesen hallgatta a feleségem zongorajátékát s a legszívesebben Beethovent. Egyszer a zongoránk fölött függő kis Beethoven portrét nézve így szólt: "Azt mondják, hasonlítok Beethovenhez, az én szám is úgy biggyed le, mint az övé, mind a ketten sokat sírtunk."
Ady mag igen-igen ritkán hozta szóba verseit, de itt-ott szívesen hallgatta, ha mások beszéltek előtte az Ady-versekről. Egy látogatása alkalmával, amikor az ő kívánságára Papp Viktort is magamhoz táviratoztam, már előrehaladottabb esti, tán éjszakai időben jó egy pár versét olvastam föl egy-két kötetéből s Adynak nem volt unalmas az Ady-vers-olvasás, de ő nem ugrott be az olvasásba. Előttem mindössze egyszer-kétszer olvasta a maga versét (Így pl. Egyszer a Ki látott engem? Epilógusát az Új Szent János-kórházban), a legtöbbször halkan, szavaló értelmezés nélkül. Pedig Ady, ha akarta és kedve volt hozzá, úgy tudott felolvasni mint senki más. Az 1909 novemberi Royal-beli estélyén Az ágyam hívogat című költeményét olyan tökéletes frazírozással és mimikával mondta el, hogy a valaha hallott versszavalatok között ennél elragadóbb előadást sohasem élveztem. Másoktól is hallottam (így Papp Viktortól és Hatvanytól), hogy Ady kivételes kedvében mindenki mást magasan fölülmúlt a maga versei interpretálásában. Ezt jegyzik föl Goethéről is s alighanem így volt Petőfivel is, amint erről jó egypár kortárs vallomás tanúskodik.
Ady társaságában nemcsak maga beszélt, de beszéltetni is tudott és bámulatos könnyedséggel illeszkedett bele a környezet hangulatába. Amikor egy ízben fölkeresett (1914 nov. 3. vagy 4-én), éppen szegény nagybeteg édesapám nevenapja volt. Édesanyám vacsorára várt bennünket s ő minden nagyobb rábeszélés nélkül szívesen jött velünk. Tartottam tőle, hogy unatkozni fog öreg szüleim körében, ő azonban olyan meghitt, barátkozó hangon elegyedett bele a beszélgetésbe, mintha régi családi ismerősünk lett volna. Édesapámnak mindjárt a szüleiről kezdett beszélni, mondta, hogy az ő édesapja is mindenáron hivatalnokot szeretett volna belőle csinálni s ma is elégedetlenkedik miatta, hogy nem hallgatott rá. Szívbajos édesapám panaszkodására azzal próbálta őt vigasztalni, hogy neki is ugyanaz a baja van. Meleg közvetlenségével szinte feledtetni tudta édesapámmal súlyos fájdalmait s vacsora után jó kedvvel játszotta apám kedvéért a krajcáros preferánszot.
Mint Ady minden közelebbi ismerőse, én is mindig nagyon éreztem benne a gyermeket. Nagyszerű élethívésében, szeretetében, haragjában, szeszélyességében, kötekedő hajlandóságában, másokkal szemben való követelődzésében annyi gyermeki vonás volt, akárcsak a másik nagy gyermekben: Petőfiben. Ady ezt a lelkiségét maga is jól tudta és több versében szól róla, így a leghatározottabban a Röpülj piros sárkányom (A Magunk szerelmében) és Az örök gyermekség (A menekülő Életben) címűekben. Egyik utolsó költeményében: Nézz, Drágám, kincseimre, így jellemzi a maga szerelmét: "Jó voltam szerelemben: Egy Isten sem gondolhatná szebben, Ahogy én gyermekül elgondoltam..." Petőfi-tanulmányában Petőfiről szólva ezekkel a szép sorokkal világít rá önmagára is: "Petőfi Petőfisége és végzete pedig az, hogy ő nem volt megfontolt, komoly ember, ő egy izgága gyermek volt. Gyermek: sohase fogom megérteni, hogy ezt a címet a felnőttek számára nem olyan kivételesen adják, mint az aranygyapjas rendet, Petőfire hiába keresnék az összes nagyobb szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs e joggal bírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma mint a gyermek." És mennyire magára - Petőfinél is inkább magára - szabta Ady e tanulmány következő szavait is: "A nagyon nagy poéta kiváltképpen nagy gyermek s okvetlenül - miként illik - nagyon rossz tud lenni." A duk-duk-affért se lehet másképp tekinteni, mint egy szeles beugratott gyerek stiklijét, amelyért aztán ő szenvedett meg legjobban. Ilyenkor minden vádat magára szórt, magát tartotta a világ legnagyobb gazemberének, akárcsak a katolikus egyház szentjei.
Ady szemmel láthatólag jól érezte magát boldog otthonukban s amit kevesekkel tett meg, egyszer vagy kétszer váratlanul is ellátogatott hozzánk. 1914 májusban hívtam, jöjjön velünk egy Marburg melletti kis olcsó osztrák üdülőhelyre nyaralni s ő azonnal és örömmel elfogadta a meghívást. Sokat is beszéltünk erről az együtt-nyaralásunkról s Ady kéretlenül is nagyon ígérte, hogy mindenben alkalmazkodni fog a mi rendesebb életrendünkhöz s előre örült neki, hogy össze fogja magát szedni a fenyvesek között. Azonban váratlanul közbejött akadályok áthúzták számításainkat s Ady egy levelében sajnálkozva mondott le.
Ady liaisonjait a "kicsi", "senki", "semmi" nőkkel mindig érte aggódó fájdalommal néztem. (Voltak ezek között nagyon ártatlan játékok, flörtök, így Ady egyszer nevetve beszélte el egy "rendkívüli szőke szépséggel" való ismeretségét. Az illető "jól nevelt leány" addig zaklatta Adyt a leveleivel, míg meglett a randevú s az Adynál való találkozás is. A levelek is tovább jöttek, de s itt közbeszólt a nemezis, Ady egyszer csak a szőke kisasszonyék házmesteréhez küldött levelet kapta kézhez a nekiszánt szerelmes levél helyett, amely viszont a szelesen eltévesztett borítékozás következtében a házmester kezébe került. Alighanem családi bonyodalom keletkezett a levélcseréből, mert a "jól nevelt kisasszony" azután elmaradt a leveleivel.) Ady is belefáradt volt már ezekbe az őszintén s nagy várakozásokkal megindított s néha csaknem házasságba vivő kiábrándító viszonyokba, amelyekbe hirtelen fogékonysága és lobbanékonysága hamar belesodorta. Versei a bizonyságok, mennyire megszenvedett Ady ezekért az erotikus kalandokért. Nehéz megérteni azt a nyomoréklelkű hazug pózt, amelybe romlott társadalmi életünk vérbeli emberei erkölcsösítették bele magukat azzal az Adyval szemben, akiben - még "ha vásárolnia is kellett csókot" -, akkor is volt valami a Goethe hindu istenének megértő, szelíd szeretetéből. Legszigorúbb szemmel nézve is az ő szerelmi életét, nem tett rosszabbat, mint ezren és tíz meg tíz ezren az ún. konzervatív felfogású emberek között és míg azok mindig mást prédikáltak, mint amit ittak, Ady sok hajnali sírással, lelki önmarcangolással, önváddal és önmegalázódással fizetett eltévelyedéseiét. Micsoda vergődés, véres fájdalom van pl. egy olyan versben, mint A szerelmetlenség Istenéhez címűben (A Minden titkok versei). De ezekben a mi farizeusainkban a Krisztus elől elsompolygó bibliai farizeusok szemérme is hiányzott, mert ők az ismert krisztusi igazságok ellenére is rádobták a követ Adyra.
Ha feleletet kellene adnom rá, ki volt ismerőseim, kortársaim között a legszeretőbb természetű ember: Adyt nevezném meg (ezért gyűlölt is ő a leghevesebben kortársai között). Anyjához, az "édeshez" való gyöngéd szeretete közismert, Révész Béla, a leggazdagabb Ady-élményű írók egyike, bővebben is ír róla, de különösen öccse, Lajos, már sajtó alatt álló Adyéletrajzában. Egyszer a Városmajor-szanatóriumban, ebéd utáni időben többször kínált dióspatkóval s mikor még az ebédtől beteltem nem akartam törni belőle, türelmetlenül sürgetett: "no, vegyél belőle, édes küldte." (S bizony nagyon jó volt s az volt az érzésem, azért erőltetett rá, hogy lássam, ízleljem, milyen jól süt az "édes".) Barátaiért, ha bajba kerültek, idegességét meghazudtoló szívós energiával szállt síkra. Egy ízben épp akkor mentem hozzá, mikor egy, a lapokban éppen rosszindulatúlag meghurcolni készült tanár barátja érdekében telefonált egy kis Lövőház-utcai boltban sorra az összes pesti lapokhoz, hogy a támadó cikkek ne jelenhessenek meg. "Belehal az édesanyja - mondta nyugtalanul -, ha olvasni találja, mivel vádolják a fiát", és sikerült is megakadályoznia a rosszindulatú akciót. A Világban, ha jól tudom, 1912-ben irodalompolitikai reflexiók jelentek meg magyar íróktól, az ötlet, a kezdeményezés az Adyé volt s ez alaklommal Hatvany agresszív és sértő hangon írt Osvátról, az írásnak párbaj lett a vége s Ady a párbaj előtt - előttem szólva az esetről - egész a kétségbeesésig felizgult, úgy féltette a családos Osvátot s magát okolta az egész bajért. Rá vall Bíró Lajossal való afférja is. Bíró, - ha emlékezetem nem csal -, ugyancsak az említett irodalompolitikai megbeszélések kapcsán sértően, igaztalanul aposztrofálta Ady Endrét. Mi volt a közvetlen, nyilvánosságon kívüli folytatása ennek az ügynek, nem tudom, de nem nagyon sokára megjelent egy Ady-vers, melyet így dedikált a nekem méltatlannak tetsző Ady-ellenes kirohanás után: "Bíró Lajosnak, kivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a barátságom". Ugyanilyen nagy dokumentum Ady jellemére Küldöm a frigyládát című költeménye amelyet Csizmadia Sándor ellene irányuló csúfondáros cikke után küldött a Népszavának: "Ha nem láttok testvéreteknek, megsokasodnak a redők bús homlokom és lelkem táján... még csak mártír-fényt sem akartam, csak azt, miről a Sors tehet, odaadni magamtól szépen ezt a nem kért kicsúfolt semmit, forradalmas lelkemet." Ún. szocialista versei is a szerető lelkű ember és költő forró szíve-buzgásai a szépre, jóra, kielégítetlenül éhes emberekért, a programos pártszocializmustól és ideológiától épp olyan távol állt, mint bármely más körülírottan programos radikális vagy - konzervatív iránytól. Dóczy Jenőtől hallottam, hogy ő egyszer Ady előtt a - szocialista - Ady-verseket emlegette, mire Ady türelmetlenül és határozottan tiltakozott még az ellen is, hogy ő - szocialista-ízű - verseket írt volna. Egy ismerőse pár évvel ezelőtt kétkedve szólt előttem Ady hozzá való ragaszkodásának őszinteségéről. Én Ady több nyilatkozatából tudom, hogy nem csak őszintén érdeklődött ez iránt az író-ember ismerőse iránt, hanem becsülte és szerette is, ha szidta is - közbe szeszélyesebb pillanataiban, vagy talán nem is igaztalanul. Egy ízben nevetve beszélte az öcsém, aki egy időben sokat kávéházazott és pezsgőzött Adyval, hogy járt ő Adyval és az ő előbb említett s meg nem nevezett barátjával. Egy este, vagy éjszaka Ady ugyancsak kirohant az illető ismerőse ellen, nem hallgatva el szándéktalan származási hibáját sem. A rákövetkező nap újra találkozott az öcsém Adyval s mikor ő Ady megelőző nap hallott szavait újra ráidézte Ady szóban forgó ismerősére, Ady dühösen mordult rá az öcsémre: "megtiltom Neked, hogy a jelenlétemben így beszélj X-ről." Barátairól írt, nem egyszer túlzó dicséretei szintén az ő odaadó szeretetének voltak adekvát s szubjektív mindig őszinte kifejezései. Voltak emberei akikről nem engedett rosszat mondani. Móricz Zsigmondot különösen szerette, minden írását figyelemmel olvasta s egyszer a Magyar Királyban egy kisebb regényéről, az Árva lyányokról sokszoros magasztalások közt jelentette ki, hogy "abszolút tökéletes" regény. Kaffka Margitot is sokra tartotta s mikor előtte a Színek és évek alakjainak jellemzését egy kissé talán szigorúan bírálgattam, nem hagyta a szíve szerinti írónőt s erélyes hangon azt felelte, még ha igazam is van ez a regény akkor is a legjobb mai magyar regények közé tartozik s nekünk több kell hogy legyen bármely mai idegennyelvű regénynél. Tudva levő s az előbb én is jeleztem, hogy Ady bántani és megszólni is nagyon tudott s mondott jó embereiről is rossz szavakat, de pillanatnyi szeszélyességein, fölindulásain, vélt vagy igaz megbántottságaiból eredő igazságtalanságain is mindig érezhető volt, hogy ő maga sem kívánja túl komolyan vétetni afféle nyilatkozatait. Figyelmeztetnem kell e részben az olvasót arra az önvédekezésre, melyet Ady A magyar Pimodánban nagyon szépen terjeszt elő: ..."arról gerezdesen rakottan szólott a beszéd, hogy Tas Péter korcsmázik, ...hogy Tas Péter gonosz, harapós szájára veszi az ő társait s rosszat mond mindenkiről. Honnan jusson eszébe Budapesten valakinek, hogy vannak nemes, érzéseikben túlontúl becsületes emberek is, szokatlanok Budapesten. Nem a heraldika által nemesek, de ezer hibájuk, fájdalmuk, pompájuk és emberségük által." És Ady mindig tudott találni módot rá, hogy alkalmilag valamiképp kiigazítsa azokat a kijelentéseket, amelyeket utólag igazságtalanoknak, könnyelműeknek tartott.
*
Első meggondolásra furcsának tetszik, de úgy volt, Adynak az újságok voltak legnélkülözhetetlenebb olvasmányai. Déltájt nála járva mindig egy egész újság-erdőt láttam körülötte. A fölébredése utáni órákban minden pesti lapot átböngészett, igen sokat a vidékiek közül is, különösen a nagyváradi, debreceni és szilágysági lapokat. Nem hinném, hogy ez a lapfalás, csak a régi zsurnaliszta megrögzött szokása lett volna, inkább úgy gondolom - s ez tudatos volt nála -, hogy fajtája minden lélegzetére, megmozdulására kíváncsi volt. Mint a "kultúr-magyarság lelkiismerete", ahogy ő nevezete s aminek vallotta magát, számon akart tartani mindent, ami magyar földön történt, ami magyar olvasó szeme elé, ami magyar tudatba kerülhetett. A Budapesti Naplóban, Pesti Naplóban, Világban, Nyugatban, Húszadik Században és egyebütt is kiadott prózai írásai élénken tanúskodnak róla, mennyire az élet poétája és megfigyelője volt Ady. A külföldi, főképp francia politikai mozgalmak iránt is folyvást érdeklődött s nemcsak tudomása volt minden fontosabb politikai és szociális eseményről, hanem alig volt a magyar és európai közéletnek olyan figyelemreméltóbb ügye, melyhez ne szólott volna hozzá.
Ady jól ismerte kora magyar szépirodalmát s az első párizsi években jól belekóstolt az újabb francia poétákba és szépírókba is (német könyvet alig olvasott, egyet-kettőt nagy nehezen, amit a kezébe nyomtak). Könyvei között láttam - már volt özvegyénél -, inkább az időtől mint túl sok forgatástól elkoptatva (helyenként fölvágatlanul egy Vehaeren-gyűjteményt, Mallarmé verses és prózás egykötetét és a Griffin-ét, a kiváló szimbolista poétáét. Nagyon szerette és becsülte Anatole France-ot, akit prózai írásaiban gyakran emlegetett. (A nagy szkeptikust Párizsban föl is kereste egyszer, [1] de ez nem valami udvariasan fogadta, amit különben Ady megértően bocsátott meg neki később.) Egy elejtett megjegyzéséből arra következtetek, hogy Bergsont is olvasta, még valószínűbb, hogy valamelyik párizsi időzésekor az előadásait is meghallgathatta, de a kiváló és divatos filozófust nem becsülte sokra: egyszer fitymáló hangon mondta róla: "nem nagy ember." Sokan tudják, hogy Ady legkedvesebb olvasmánya a Biblia volt, mely egy magyar költőre se hatott annyira mint rá. Nemcsak páratlan Isten-versei vannak tele a Bibliából vett képekkel, idézettek, hanem egész költészetének, költői beszédének súlyosságában, nagyvonalúságában van valami a Biblia éles életlátásából és szesztenciáinak emberfölöttien szilárd erejéből. Isten-versei Isten-hívásának, Istennel-beszédének meghitt, vakmerő, kérdőre vonó közvetlensége az Istennel összeforrott, kiválasztott zsidó próféták szavára emlékeztet, de egyéb verseiben felbukkanó misztikus szimbolizmusa is. A régebbi magyar költőket általában jól ismerte, még Kazinczyval is foglalkozott, de legkedvesebb poétája Csokonai volt, verseit, írásait folyvást olvasta és idézte. Amit Ady halála után Emőd Tamás elevenített fel Adyról, azt Ady nekem is s bizonyára sokaknak fölemlegette: mennyivel költőibb, plasztikusabb, realisztikusabb és bővebb szavú Csokonai megfigyelése a nyári szöcskékről, mint az Aranyé a Toldi I. énekében. Arannyal szemben valami versenyzésszerű ellenfélpózban állott, egyszer erős és egész arcán elömlő önérzettel úgy nyilatkozott előttem: "én és Arany tudtunk legjobban magyarul, de neki nem volt bátorsága." Ady nagyon is tudatában volt az ő lángelméjének. Egyszer azt a meggyőződésemet fejtegettem előtte, hogy a lírában az összes európai népek között mi vagyunk a legnagyobbak. Nem tudom, folytattam tovább, volt-e Balassi idejében Európában nagyobb lírikus Balassinál, Petőfi is több volt minden más akkor élő lírikusnál, "no - akasztott meg Ady - és mi is vagyunk valakik", közbeszólásában kellemes harmóniában olvasott össze a komoly-tréfás hang és az önérzet ereje. Petőfit szerette olykor csak Sándornak hívni s az utolsó kötetek kiadásakor kétszer is kérdezte tőlem, van-e már annyi verse mint Petőfinek, Ady Lajostól is hallottam, hogy egyszer tréfás dicsekedéssel mondta neki, hogy már több verset írt mint Sándor.
*
Jól vissza a világháború előtti időkben s a világháború alatt Ady volt a magyarság legtisztábban látó szeme. Első Ady-könyvemben egybeállítottam Adynak még a világháború előtti időkből való fajtájaféltő-sirató felzokogásait és szörnyű jövendöléseit a rettegett magyar összeomlásról. A biblia tudósai pontosan felsorolták azokat a próféciákat, amelyek a Messiásra s a zsidó nép pusztulására vonatkoznak, s a hívő keresztény áhítatos csodálkozással olvashatja, milyen hajszálnyi aprólékossággal mondatott meg előre minden, - egész az Üdvözítő köntöséért való kockavetésig, - ami beteljesülendő volt. Ady költészetének bővebb és érettebb ismerete után ilyen megdöbbentően kell, hogy hassanak majd Ady próficiái. Adynak ez a világoslátása nem csak művészi vagy faji intuíció volt (ha elsősorban ezen is alapult), hanem gondolkozásbeli bizonyosság is. Számos, magyar politikánkat, közügyeinket fejtegető prózai cikke visszautasíthatatlanul tanúskodik a "pacsirta-álcás sirály" megtéveszthetetlen politikai ösztöne és éles szeme mellett. S mikor a világháború megindult s a németek világraszóló harci sikerei ujjongó örömmel hizlalták a magyar lelkeket, a konzervatívokat és radikálisokat egyaránt, Ady hit és reményvesztetten zengte-zúgta megrendítő jeremiádjaiban a népére várokozó borzalmakat. 1914 szeptember 11-én kora délutántól éjszakán túl nálam volt. (A dátumot onnan tudom, mert ezen a napon jegyezte be Ady-köteteimbe a nevét.) Ma is magam előtt látom, mikor már éjfél után a díványon végig-fekve, felkönyökölten, komor arccal vágta felém: "szétszednek bennünket irgalmatlanul elveszik Erdélyt". "Elveszik Erdélyt", - ismételte meg újra az ő legnagyobb magyar fájdalmát - "nem adjuk, nem fogjuk odaadni" - folytatta azután, - majd bágyadt alélt lemondással így fejezte be tördelt szavait: "de elveszik". Törött, rekedt, egyre halkuló hangja és minden szava soha el nem felejthetően akadt meg emlékezetemben.
Bármily kuriózumképpen is hangozzék, meg kell említenem Adynak egy pár rá nagyon jellemző szavát melyek igen élesen világítanak rá, milyen gyermekesen nagyratartotta Ady az ő profetikus ösztönét. Ugyancsak az imént említett találkozásunkkor, mindjárt látogatása első perceiben, naivul, furcsa arccal, élénk széles gesztusokkal, tréfás bosszúsággal nyilvánította ki előttem: "bosszant, hogy nem mondtam meg előre, hogy pont ekkor és ekkor fog kiütni a világháború".
Egy magyar irodalomtörténetíró azt írta Adyról, hogy "kikapcsolódott a magyarság érzelmi közösségéből". Ady? Az az ember és poéta, ki hosszú éveken át jajgatta be sirámaival a magyar földet a magyarság előre látott és sajnos, szomorúan jól meglátott pusztulása miatt? Mit jelent "a magyarság érzelmi közössége?" Nem-e a teljes egységet az egész históriai magyarság végzetesen megismétlődő tragikumával a "legpoétább népnek" "legemberségesebb, legszebb" sorsával. "Egy-két szegény íródeák sohasem állított meg még sorsot és népeket veszejtő titkos, törvényes nagy tragédiát" - mondja magáról is és főképp magáról Ady, de ezért és mert mindent előre elzokogott és "szerelmes gondjával" nem tartott hanyatt homlok vesztébe tartó népével, vajjon ő kapcsolódott-e ki "a magyarság érzelmi közösségéből?" Vajjon, éppen megfordítottan, nem az e az igazság, hogy az önmaga érdekei és léte ellen dolgozó néppel - azaz dehogyis - néppel, hanem a vezetőkkel szemben egyedül "egy-két szegény íródeák" és Ady, magyar fajtánk legsorsosabb poétája maradt meg abban a nagy és szent érzelmi közösségben, amely már a múlttal és a jövővel összeköti. Éppen ilyen helyes nézet az is, mely Adyt a magyar jövőben való hit hiányával vádolja meg. Ugyan, minek beszélnek és írnak Adyról azok, akik nem ismerik és nem is ismerhetik meg soha!
*
Ady életpályája - hogy az ő szavát idézzem - nem volt "mutatványos fátum": követendő példa. Napóleonról szólván azt mondja Goethe, hogy az olyan szabású egyéniségek, mint ő, a szó szokásos értelmében, kivonódnak a moralitás köréből. Hogy ismét Ady-szót használjak: a "benne dolgozó muszájok" olyan elemi erővel követelték a kielégülést, hogy azok kemény elfojtása csak a művészi termékenység s így az emberi beteljesedés rovására történhetett volna meg. És az emberi, az erkölcsi nagyságnak olyan páratlan kvalitásai díszítették Ady alakját, hogy gyarlóságait nem szabad átlag-emberi szempontokkal mérni. Amint Petőfit nem teszi nagyobbá az, hogy 1846-tól csaknem bornemissza volt, épp úgy nem szállíthatja alább Adyt az ő alkoholista volta, amit - akik körülötte forogtunk - mindannyian sajnosan tapasztaltunk. De hát nem csak a "vér", hanem a bor is "különös nedű" s ha seregesen mások, a legnagyobb alkotóművészek közül is, megrögzötten éltek borral és másféle szeszekkel, nem tudom, mi szükség van rá, ezt az emberi hibát éppen Adyval szemben annyira kiélezni. Shakespeare, Goethe, Beethoven akárhányszor szítogatták borral az isteni tüzet, de ennek a szent ihletnek forrása és tolmácsa még sem az alkohol volt, hanem e nagy művészek lángelméje. Vörösmarty legnagyobb versét, A vén cigányt sem teszi értéktelenebbé az, hogy nagyszerű boros mámorok gőze párolog rajta. A közvetlen tapasztalatok hatása alatt jól értem azt a megtévedést, hogy az ős Kajánban sokan a boros mámor megszemélyesítését, a költő borral való viaskodásának szimbólumát látják, pedig éppen maga Ady útbaigazítása alapján kétségbe vonhatatlannak tartom (l. Ady-kommentárjaimat), hogy Ady az Élet egész kajánságának a minden emberi örömért, élvezetért, szépért, nagyért való meglakolása egyetemes jelképpé akarta nyújtani Az ős Kajánnal vívott vesztes küzdelemben. Egyébként, hogy Ady a nemivás ritka idején is épp olyan nagy verseket írt, mint rendes boros napjaiban, azt orvosa, Lukács Hugó följegyzéseiből tudjuk. Ő írja, hogy Ady a kolozsvári klinikán időzésekor, 1909 június végén és egész július havában "teljesen és tökéletesen tartózkodott" az italtól s ez időkből való a Nyugat 1909 júl. 1., júl. 16. és aug. 1. számaiban megjelent következő költemények: Szeretném, ha szeretnének, Alázatosság langy esője, Dal egy Ágneshez (Biztató a szerelemhez), Az Anti-Krisztus útja, Lelkem szerelmes fattyai, A föl-föl dobott kő, Indulás a zengő űrbe (Könyörgés víg halásért), Megölelném a Lyányod, Zúg-zeng a jégcimbalom, Vezeklés a szomorúságért (Vezeklő vigadozás zsoltára), Duruzslás a jégveremből, Aki helyemre áll, A csók-csatatér lovagjai, A Hóvár-bércek alatt. Elhihetjük Goethének, eléggé bölcs mester ahhoz, hogy szavait elfogadjuk, hogy "a borban megtermékenyítő erő van", de ami a tehetség fokát illeti, ezen bizonyára nem változtathat semmit, sőt e tehetség mineműségeire is alig lehet módosító hatással.
*
Bornemissza Péter, a XVI. Századi buzgó reformátor, Ördögi kísértetek c. könyvében keresztény jámborsággal elmélkedik azon, hogy amikor házi-családi életében valami bosszantó ügye-baja volt bizonyára az ördögök gonoszsága csinálhatta a zavart. 1914 Karácsony hetében egy napon az én házamban is "ördögök jártak". Orosz betöréstől tartó felvidéki rokonaim még régebben hozzám szálltak volt s a mondott időben valami utálatos véletlenből eredő perpatvar rontotta meg házi békénket. Már megnyugodtunk s délután váratlanul beállított hozzánk Ady. Hogy-hogy nem esti-éjszakai barátkozásunk, mulatozásunk is egy kellemetlen s csak Ady részéről reparálható bajjal végződött, ő elmulasztotta ezt s mi minden személyes összekoccanás nélkül elszakadtunk egymástól. Nekem mélyen fájt ez a szétválás, - amely alkalommal minden nálam levő s akkor megtalált levelét és kéziratát visszaküldtem neki, - de akkor nem segíthettem rajta. Hónapok múltával már nyugodtabban ítéltük meg a mindkettőnk tévedéséből és hibájából vagy még inkább gonosz véletlenségből megtörtént elválasztó incidenst s ha helyes az értesülésem, Ady készült is hozzánk, de még sem jött s én sem kerestem föl. Négy év múlva, 1919 január havában hallottam, hogy nagyon beteg s ekkor kértem Ady Lajost vigyen el hozzá. Amikor benyitottam Ady hálószobájának ajtaján, Ady kissé felemelkedve fájdalmas hangon ezekkel a szavakkal fogadott: "Kegyetlen rossz ember!" Én hozzá ültem és testvéries szeretettel csókoltuk meg egymást. A testileg-lelkileg megtört költő szeméből patakzottak a könnyek. "Látod, egészen tönkrementem!" - szólalt meg azután, majd elhallgatott s hiába próbáltam szóra bírni, alig beszélt egy-két tört szót betegségi állapotáról. "Engem nem hőmérőznek", panaszkodott a Lajos kérdésére: nincs-e láza?, de távozásomkor hallottam a feleségétől, hogy aznap délelőtt kétszer is mérték a hőmérsékletét. Fáradtan, szinte öntudatlan közönyösséggel bámult maga elé, majd kérte az aznapi ("nem a háromhetes!") lapokat a tőlem egy-két lépéssel távolabb álló öccsétől aki nehezen tudta elleplezni föl-föltörő sírását. Lajos gyöngéd szeretettel nyújtotta át a lapokat, de Ady alig nézett beléjük, máris unott fásultsággal ejtette le őket az ágyára. Én nemsokára távoztam s tíz-tizenkét nap múlva, egy délutáni iskolai előadás elején, egy diákom kezembe adta Az Estet, melyben megrendültem olvastam a legnagyszerűbb, legtragikusabb magyar és világsors-forduló legnagyobb próféta költőjének halálát.
Földessy Gyula
[1]