Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 13. szám
A feladat megoldását meghozták a következő évek. Két lehetőség mutatkozott. Az egyik: az újra megjelenő emberi figurát tenni főtémának és benne, annak egyetlen határozott mozgásában sűríteni össze az egész érzelmi kifejezést. Ez az első megoldási mód viszont ismét két formában teljesedett ki. Képen, ahol most fordított folyamat ment végbe, mint a kezdeti stádiumban. Akkor az emberi mozgás sugárzódott szét a környező természeti formákra, most minden mozgás és élet a környezetből is az emberi alakra sűrűsödött össze. Ezen a képmegoldáson minden motívum a figurának van alárendelve. Az emberi figura, mint főtéma, egészen következetes formában és technikában is megvalósul: akkor keletkeznek az első szobrok, színezett famunkák teljesen lapos, frontális hatásra fölépítve. Tartalmukban egy-egy emberi alakot hoznak a részletekben egészen leegyszerűsítve és absztrahálva. Lényegük a mozgásuk, a mozdulatuk, amelyben szintetikus erővel és tömörítéssel jelenik meg valamely érzelmi expresszió. E szoborban és képben megvalósult első tovább fejlődési lehetőséget követte egy második, amelyből az összes asszociációs természeti formák után eltűnt az emberi alak is, hogy a képen ne maradjon más, mint színes mozgás ritmusok polifonikusan zengő szövevénye. Nincs vezető főtéma, hanem a ritmusoknak számtalan változata gazdag és színes egymásmellettrohanásban olvad össze egyetlen orchesztrális zengéssé. Ez a megoldás Máttis-Teutsch művészetében az expresszionizmus tiszta és következetes zenei kiteljesedését hozta meg és szinte lezáró pontot tett az egész addig megtett fejlődési út végére.
Azonban az expresszionista kép, még ebben a végső, egészen absztrahált eszközökkel dolgozó zenei formájában is, mindig megtartja a kötött viszonyt a megadott ábrázolni, illetve kifejezni való és a kép között. Akárcsak a naturalista kép, mert a különbség pusztán csak annyi, hogy ez külső adottságot reprodukál, amaz pedig belsőt. A tiszta képszerű kép, az "abszolút kép" nem a reprodukálandó külső vagy belső témából indul ki, hanem magából a képből. Ennek az abszolút képszerűségnek megtalálása volt Máttis új programja. Ezt ismét két módon kereste: adottnak vette a vászon képsíkját és ezt töltötte ki egybehangolt formákkal. A másik mód szabadabb megoldást adott: a képsík a szélekig csak egy homogén alapot nyújtott és maga az igazi kép egyetlen főtémából, a "főformából" kiindulva, az a mellé rendelt variációs mellékmotívumok kiegészítésében teljesedett ki. A kialakulást nem kötötte most már érzésprogram sem, a művész olyan szabadon dolgozott, mint a muzsikus, aki egy megadott témához dolgoz ki változatokat. Az abszolút kép olyan független és szuverén, önmagában élő és ható alkotás lett, mint egy abszolút felfogású zenemű vagy egy komplikált ornamens. Egyikbe sem szabad belemagyarázni semmit. Ez az abszolút képmegoldás szobrokban is formát kapott és elvi szempontból mindenesetre teljesebben, mert itt a téma kibontakozását semmi sem köti, hiszen nincsenek adott határok, mint a vászonnál, amelyek egy kicsit mégis csak módosítják a megoldást.
Az abszolút kép egyszerűbb, összefogottabb és ha hidegebb is, de magától értődőbb, mint az expresszionista kép. Megnyilvánul benne az a tisztulási törekvés, az a vágy fundamentális orientáció, mindent újrarendező, kikristályosító formaérzés után, ami oly jellemző orientáció és formaérzés nélkül való anarchikus korunkra. Máttis-Teutsch expresszionizmusból kialakult abszolút képe, más kialakulási úttal és más eredménnyel ugyan, de egészen rokon ezzel a törekvéssel, amelyet modern konstruktivisták képviselnek. Azonban úgy az abszolút kép, mint a konstruktivista alkotás csak úgy lehet igazi eredmény és lépcső további fejlődésére, ha a megtalált formavázat, a hideg és merev absztrakciókat az új világérzés aktív hatású, tárgyiasan ábrázoló, illetve szimbolizáló képeivel tudja megeleveníteni. Ezen a ponton azonban már nem elég a szándék, az alkotói tehetség és nem elég az elmélet, ez már ember és világnézet dolga. Ezen múlik minden, az abszolút kép és az új művészet sorsa is.