Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 13. szám
"A színház szorosabban értelmezve a nemzet kicsinyben."
Egressy Gábornak ez a találó meghatározása kétszeresen is ráillik a lerombolt Nemzeti Színházra. Mert itt nemcsak hogy az elvont értelemben vett színpad volt művészi mása a magyar nemzetnek, hanem - mint majd látni fogjuk - maga az épület is mintegy szimbóluma lett évtizedek óta süllyedő hazánknak. A Nemzeti Színház homlokáról minden korszakváltozást híven leolvashatunk, ami a magyar glóbuszon 1837-től kezdve napjainkig végbement, mert igy kezdettől fogva minden egyes korszak bevéste a maga jellegzetes ismertető jegyét.
Ugyan ki ne ismerné fel a színház legelső formájában a múlt század 30-as - 40-es éveinek önzetlen puritánságát, nemes egyszerűségét és imponáló nagyságát? ezt az épületet így, ebben a formában csak ez az ideális teremtő korszak lehelhette ki magából.
Az ötvenes évtized, melyben a színház második formáját nyerte, tulajdonképpen csak politikai rendszerváltozást jelentett (s ezt az udvari páholy felé helyezetett kétfejű osztrák sas sértő kegyetlenséggel szimbolizálta), de eszmei tartalmát tekintve e korszak lényegileg egy volt a 40-es évtizeddel. Az ötvenes években eszközölt átalakítás a színházépület jellegén nem is változtatott semmit. Talán csak a homlokzat lett a beüvegezett erkélyzettel valamivel barátságosabb.
Az 1867-iki kiegyezés után azonban már új nemzedék jött és új kor következett, mely aztán a színházra rá is nyomta a bélyegét: a túlságba vitt lojaliták a bajor származású királyné kedvéért ekkor festette át a nézőteret a bajor nemzeti szín alkalmazásával kék-fehérre.
Az 1874/75-iki átalakításban már bizonyos kegyeletlenség nyilvánult meg, amennyiben teljesen eltüntette az eredeti homlokzatot, az újat pedig nem a régi jellegzetes stílusban konstruálta meg. De hát - hiába - ezt már a korszellem kívánta így. Mert ekkor már az lett a divatos jelszó, hogy a magyar léghajóból ki kell dobálni a múlt kegyeletes ballasztjait. Mi jámbor légi utasok azt hittük, hogy így majd magasabbra szállhatunk, pedig egyre lejjebb és lejjebb süllyedtünk, míg végre lesüllyedtünk a szégyenteljes szomorú máig.
Szegény elkorcsosult magyarom, ha látni akarod magadat, ha ismerni akarod bűneidet, nézd meg jól a régi Nemzeti Színházat, melyet tenkezeddel romboltál széjjel. Itt megláthatod, milyen mélyre süllyedtél! Itt megláthatod, mit vétettél nemzeted ellen. Mert ez a kiürített sivár telek igen találóan példázza országunk jelen siralmas állapotát. Ez a kiürített sivár telek: a mai Magyarország.
De hagyjuk a siralmas mát! Készüljünk inkább - bűnbánó lélekkel - holnapra! Bűnünk, hogy dicső múltunktól egészen elfordultunk. A vezeklésnek tehát csak egy útja van: kegyelettel visszatérni a múlthoz. Amikor majd elérkezik az új Nemzeti Színház felépítésének ideje, ne építsünk valami divatos épület-szörnyeteget, hanem építsük vissza eredeti formájában a régi Nemzeti Színházat. Még pedig építsük vissza úgy, ahogy azt teremtő nagyapáink 1837-ben felépítették. Mozduljon meg újra a magyar társadalom, ahogy 85 esztendő előtt megmozdult s "hazafiságos áldozatok"-kal állítsa vissza a lerombolt templomot.
A visszavarázsolt régi Nemzeti Színház a legszebb szimbóluma lesz vezeklésünknek!