Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 13. szám · / · Pataki József: A lerombolt Nemzeti Színház

Pataki József: A lerombolt Nemzeti Színház
(3)
VII. Búcsú az öreg színháztól.

Az 1908.-i esztendő június 17-én, közvetlenül a nyári szünet előtt, a "Nők harca" című vígjátékot játszották a régi Nemzeti Színházban. Akkor talán még senki sem gondolta, hogy ez lesz ott a legutolsó előadás.

A következő színházi esztendőt 1908. szept. 1-én már a Népszínház épületében kezdte meg a Nemzeti Színház személyzete, a Népszínház tagjait pedig néhány kiérdemesült öreg tag nyugdíjazásával egyszerűen világnak eresztették, szélnek bocsátották.

Ez a szerencsétlen intézkedés tehát egyszerre két intézetre mért súlyos csapást. Először: megölték vele a Népszínházat, másodszor: bizonytalan időre megakasztották a Nemzeti Színház művészi fejlődését. Mert hiszen az énekes játékok céljaira épült Népszínház a maga nagy méretű nézőterével s kongó színpadával éppenséggel nem alkalmas arra, hogy ott a nemzeti Színház játékstílusa, a finomabb társalgási tónus s általában a finom beszédművészet kellőleg érvényesüljön. A Népszínházban, ahol mindig emelt hangon kell beszélni, az intim hatás csaknem elérhetetlen. Milyen más volt e tekintetben is a régi Nemzeti Színház! Ott még a leghalkabb sóhaj is érvényesült.

Az állam tehát drága pénzen kibérelte a fővárostól a Népszínházat, a Nemzeti Színház épülete pedig üresen és kihasználatlanul állt a helyén. Ott állt sokáig, anélkül, hogy sorsáról végleges intézkedés történt volna. Eleinte úgy volt, hogy az egész épületet alaposan átrenoválják s kifogástalan jó karba hozzák, tenni azonban nem tettek ez irányban semmit. Öt évi tétlenség után végre is nagy elhirtelenkedve kimondták rá a halálos ítéletet és elrendelték a jó öreg épület lebontását, hogy helyébe újat építhessenek.

Történt pedig ez az Úrnak 1913-ik esztendejében, egy évvel a világháború előtt! Ha még csak egy évet várnak, a nagy világégés láttára a rombolásra kész ökölből talán kihullott volna a felemelt csákány.

Meg kell állapítani, hogy a nagy közönség a legnagyobb közönnyel fogadta a Nemzeti Színház lebontását. Egy-egy óvatos ellen-vélemény elhangzott ugyan, ez azonban nem segített a dolgon. Az öreg színházat csak az általános felháborodás, csak a közvélemény egyhangú tiltakozása menthette volna meg a lerombolástól. Miután azonban igazi magyar közvélemény ekkor már - fájdalom - régen nem volt, mint ahogy, sajnos, még ma sincsen, a nagy tiltakozás is elmaradt. A nagy közönség nem törődött a dologgal. Lerombolják a Nemzeti Színházat? Nem baj. Majd építenek helyette másikat.

Hanem azért mégis akadt néhány ember, aki nem így gondolkodott. Sőt voltak olyanok is, akik sírva vettek búcsút az öreg színháztól...

*

A Nemzeti Színház tagjai 1913-ban, egy júniusi délelőttön, a nyilvánosság teljes kizárásával, testületileg jelentek meg az öreg színháznál, hogy szemeikkel még egyszer végigsimogassák a kedves ősi hajlékot.

Aki ezt a jelentet látta, sohasem fogja elfelejteni! A félkörben elhelyezkedett s mélyen meghatott színészek egy jó ideig némán, mozdulatlanul álltak a színpadon...Mintha nem csak a színház, hanem ők maguk is halálra lettek volna ítélve...Végre Tóth Imre, a színház igazgatója törte meg a csendet. De alig kezdett bele beszédébe, szavait elfojtotta a zokogás...Az önmagát mindig szigorú ráncokba szedő Tóth Imre, a bámulatos önfegyelmezettségű református ember, akit sodrából nem egy könnyen lehet kihozni, úgy zokogott mintegy gyermek... És vele együtt zokogott mindenki, férfi, nő egyaránt.

És jöttek egymás után a meghatóbbnál meghatóbb jelenetek...Valaki elkezdte a Himnuszt, a következő percben már minden ajakról hangzik a magasztos dallam...Majd az öreg Újházi búcsúzik...Mondani akar valamit, de egyetlen szó sem jön ajkaira. Csak két nagy szeme beszél, melyekből patakokban omlanak a könnyek...Váradi Aranka próbálja vigasztalni a Mestert, de sűrűn omló könnyeitől egy-két szónál ő sem tud többet mondani...Azután Csillag Teréz kér engedelmet, hogy ezen a szent helyen még egyszer előadhasson valamit. Az ő szem is tele van könnyel, de azért végig szavalja Petőfi gyönyörű költeményét: a "Szeptember végén"-t...A nézőtér falai, - mintha csak ők is búcsúznának - meghatóan adják vissza a feléjük intézett hangokat...Még csak a "Szózat" dallama hangzik el...Azután ki-ki még egyszer végig jártatja szemét a gyönyörű páholysoron, a kedves nézőtéren...És vége!...A társaság lassan, szomorúan kifelé tódul...De az ajtó előtt mindenki kénytelen megállni...Az öreg Újházi az ajtófélfára borulva mind a két karjával átölelve tartja a lebontásra ítélt falakat és zokog...zokog...keservesen...

Mondják, hogy 1837-ben, a megnyitó előadás végén ugyan így zokogott itt egy másik nagynevű aktor: az öreg Szilágyi Pál...Csakhogy hát persze az ő könnyei - örömkönnyek voltak!