Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám · / · Figyelő
Ha az ideális színház annak a vonalnak geometriai középpontja, amelynek egyik végét balról örök ellenzék gyanánt a tiszta könyvirodalom, másik végét jobbról örök kormánypárt gyanánt a tiszta színszerűség jelzi, akkor Beöthy László, mikor ifjú korában ezen a vonalon elhelyezkedést keresett, rövidesen a jobbközép egy ülését foglalta el. Ott ül huszonöt esztendeje, néha ingadozó, ma már szilárd szerencsével, és erről a helyről nem mozdult el soha.
Rendkívül érdekes ember, a sokaság feletti impozáns kivételek közül való egyéniségében, amely Jókai-stilusú színes ellentétekből, nagy rajongásokból és kis ridegségekből, nagy szabadelvűségekből és kis makacsságokból, bámulatos előrelátásból és ijesztő hazárdériából tevődött össze, van két élesen uralkodó vonás: a szervező vezetés ősi vágya és a hozzá való rugalmas erő. Az ilyen fajta karakter borzasztó természet, ha tehetség nem jut mellé, de viszont ha tehetség is van hozzá, mindig értékes nyomot hagy az emberöltőben, olyan nyomot, amely sok emberöltőt túlél. Neki pedig bőven adatott a talentumnak abból az izgató, nyugtalanító és mindig érdeklő zsurnaliszta-fajtájából, amely a sokféle képességek gazdag garmadáját szokta egy emberben összefogni.
Sok és fényes képességei közül különösen egy szerezte meg mai vita nélkül álló és a művészi életben szokatlanul elismert tekintélyét: a közönségszerűség gyors és biztos felismerése. Ez a tehetsége olyan félelmesen erős, hogy például világhírű - és éppen általa világhírűvé lett - operett komponisták kérik ki zeneszámok felől a véleményét, holott nem muzikális ember. Bámulatos sikerlátó ösztöne színészben, operett keringőben, darabcímben, felvonásvégi csattanóban ezt kereste mindig: azt az elementárisan hatásosat, amit színházi nyelven úgy hívnak, hogy "biztos," És nemcsak kereste, többnyire meg is találta. Színházi szemének ez a dioptriája tartotta vissza attól, hogy forradalmárkodjék valamely egészen új színház-típussal, amelyet aztán egy pálya végén odaállítson a nemzete intézményes eredményei közé.
Az ő eredményei nem intézményesek. Nagyszerű pályájának eredményeit nem az unió színházaiban kell keresnünk. A háború kitörésekor ajánlott levélben értesítette minden tagját, hogy színházait feloszlatja. Aki pályájának történetét ezen a ponton írta volna meg, egy szép építő munka összeomlásáról adott volna számot, de Beöthyt azért nem vélhette volna kevésbé tehetséges és nagyszabású embernek, mint ma tartják ünneplői, mikorra már a háborús évek árja aranyból való talapzatot sodort a színházi vállalkozások alá.
Nem a hat elismert kőszínház adja meg a pályája érdemét. Ez konjunktúra kérdése. Az ő érdeme szebb és a vállalkozási szerencsétől független, amit a világon kevés színigazgató mondhat el magáról: érdeme az a seregnyi magyar színműíró, zeneszerző, és színész, akiket valósággal ő teremtett, a magyar színházi életnek az a bőséges, mozgalmas pezsgése, amelyhez huszonöt év alatt kétségtelenül ő adta a legtöbb szénsavat. Jelentőségét akkor ábrázoljuk a legjobban, ha elképzeljük, hogy nélküle nem írt volna darabot Gárdonyi, nem szerezett volna színpadi zenét Kacsóh és nem lett volna nagy színész Rózsahegyi.
Nem csak méltó dolog, hanem kötelesség is őt ünnepelni, mint a magyar kultúra nagy értékét.