Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
A május 27-i vígszínházi irodalmi ünnepet bankett követte a Royalban, ahol, mielőtt a nagyszámban megjelent írók, művészek és Osvát Ernő más tisztelői asztalhoz ültek, átadták neki a Nyugat ajándékát, azt a gyönyörű plakettet, amelyet Beck Ö. Fülöp Osvátról készített.
A plakett átadásakor Babits Mihály a Nyugat nevében a következő beszédet intézte Osváthhoz:
Kedves Barátunk! engedd meg, hogy a Nyugat nevében a mai szép napon átnyújtsuk Neked emlék gyanánt művészünk új érmét, amelyről a Te nemes és okos fejed néz ránk. Jól tudjuk, hogy akik annyira egymáshoz nőttek, mint Te és a Nyugat, azoknak nincs szükségük emlékre: legszebb emlék Neked maga az új magyar szellem nagyszerű orgánuma, tömött évfolyamainak sűrű kincsével, melyeknek bányásza Te voltál. Mégis, nekünk jobban esik, s talán neked is kedves lesz, hogy ilyen művészi relikvia legyen hirdetője ennek az összetartozásnak, testi ércben is szimbolizálva, amit az új magyar szellem története lelkek ércébe fog vésni. Fogadd szívesen s gondolj szeretettel és megbocsátással ránk is, régi s annyiszor hálátlan munkatársaidra!
Osvát Ernő így válaszolt:
Barátaim, - sokszorosan kedves nekem a Nyugat ajándéka. A Nyugat, tudjátok, számomra élőlény, Vele töltöttem éveim javát s dehogy is sajnálom, azt mondom: éveim java volt! szép volt! Ez az arckép, amellyel most a Nyugat megajándékoz - és amely, hogy még kedvesebb legyen előttem, annak a művésznek az alkotása, aki nekem olyan drága barátom, akinek a barátsága szebbé tette az életemet - azt mondja nekem: "a Nyugat szeretetében nem múlhat el a Te arcod." A tiszteletadásnak az a módja, amelyet választottatok és amely csak a valóban jelentékeny embereket illeti meg, ha ezzel pillanatra meghökkentett is, még mélyebben meghatott engem, tudhatom, nem a hiuságomhoz akartok Ti vele szólni, Ti annak az érzéseteknek a kifejezésével akartok engem megtisztelni, hogy nekem nem kell félnem attól, hogy magam lássam. Becsülésetek büszkeségem - s szép emlékek szép emléke marad számomra ez a plakett s mintha bele lennének vésve, úgy őrzöm meg vele azokat a költő-szavakat, jóbarát-szavakat, fivér-szavakat, amelyekkel felajánlottad. Nagyon szeretlek Benneteket, fogadjátok köszönetemet!
*
A plakett átadása után ünnepi vacsora volt, amelyen Heltai Jenő a következő asztali beszédet mondta:
Igen tisztelt hölgyeim és uraim!
A Magyarországi Újságírók Egyesülete megbízott azzal, hogy ezen a mindnyájunknak emlékezetes napon üdvözöljem régi tagját, szeretett és ünnepelt barátunkat Osvát Ernőt. Ugyanezt a megbízatást kaptam a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületétől is és ennek a két hivatalos megbízatásnak a keretében, mind a kettőtől függetlenül, a magam szerény nevében is szeretném egy pár szóval elmondani mit érzek most, amikor Osvát Ernőt e neki olyan idegen helyen: egy nagy ünnepség célpontjában látom.
Amikor a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének köszönetét tolmácsolom, ezzel meghoztam a legnagyobb áldozatot, amellyel a színpadi szerző a kritikusnak kedveskedhet. Kínában a halálra ítéltnek meg kell csókolni azt a kardot, amellyel lenyakazzák. Ugyanezt cselekszi a színpadi szerző is, amikor hódolattal hajol meg a kritikai toll előtt, amely halhatatlanság fogytiglan a feje fölött lebeg. Áldjon vagy verjen ez a toll, egyforma köszönettel kell fogadnunk, legföljebb amiatt szabad panaszkodnunk, hogy ma már mindnyájunk nagy szomorúságára és kárára csak nagyon ritkán áld vagy ver. Ha tollal már nem is, de szóval és cselekedettel, Osvát Ernő szerencsére még mindig éberen őrködik a magyar dráma fölött, amelynek éppen ő teremtett az idén eredményekben gazdag új hajlékot, ő toborzott új írókat és friss színészeket. Ezt is hálásan köszönjük neki.
És köszönjük Osvát Ernőnek, az újságírónak, a szerkesztőnek, mindazt, amit a magyar újságírókért tett. Nehéz időkben, a bátortalanság ijesztő perceiben az ő bátorsága, bölcsessége, okossága segítette a magyar újságírókat, akik soha sem fogják elfelejteni, milyen kockázatos elszántsággal védelmezte őket minden veszedelmek ellen. Ott, ahol a becsületesség és az igazság nevét emlegetik, ott Osvát Ernő nevét mondják ki, nagyszerű példaadásul minden magyar újságírónak.
Én láttam őt ezekben a percekben és látom sok-sok év óta mindig ugyanannak a változatlannak, törhetetlennek, hűségesen kitartónak ugyanabban a meggyőződésben. Sok év óta dolgozom vele együtt, hol szerkesztőségben, hol valami kiadó vállalatnál, hol színháznál, mindenütt, ahol az irodalom ügyét szolgálni lehet: az ő lelkesedése, szeretete, gondossága, lelkiismeretessége soha egy pillanatig meg nem csappant. Soha meg nem alkudott, lejjebb nem szállt. Ama kevesek között, akik megmaradtak ezen az aranyparitáson, Osvát Ernő a legelsők egyike és boldog és büszke vagyok, hogy ma megszoríthatom a kezét és hálám és szeretetem szerény szavaival szerencsés munkásságot kívánhatok neki a jövőben is.
A számos felköszöntő közül, amely Heltaiét követte, még Osvát Ernő szavait közöljük:
Tisztelt Hölgyeim, tisztelt Uraim!
Kedves jó barátaim! Elhalmoztok engem a kedvességeitekkel. Gyöngédségetek drága jeleinek, gyöngédségetek költészetté volt jeleinek táncoló koszorúja fog körül - és forog és szédít és kábít és meghat, hogy nem tudok mit mondani, nem tudom hogyan megköszönni. Költők a nevemet mondják és zeneköltők és énekesek és előadóművészek tisztelnek meg és szellemi életünk nagy testületei üdvözölnek...baráti összesküvésetek felemelő szuggesztiójából, hogy minden természetesnek, magától értetődőnek, megérdemeltnek, igazságnak érezzem, - alig lehet kibontakoznom. De hol az az önérzet, hol az önhittség, amely meg ne görnyedne, le ne roskadna, magába ne törpülne az ilyen koszorú nagyszerű súlya alatt. Ne is akarjátok, hogy a magaménak tartsam s evvel menten el is veszítsem, nem azért veszem át, hogy kiszolgáltassam a kezdettő fogva bennem lakó szerencsétlen öreg házaspár - nem tudom, melyik a férfi, melyik a nő, -: a Hiúság és az Önelégületlenség marakodásának, nem engedem, hogy a hiúságom díszelegve magára akassza, nem hagyom, hogy az önelégületlenségem bosszús ujjakkal beletépjen. Hiszen nem egy ember homlokára szabott koszorú ez, nem hozzám, magához mérte az ajándékozó, a nagy túlzók, az örök adakozók, a nagylelkűség géniuszai fonták: a Barátság, az Ifjúság, a Költészet, és nem nekem van szánva, csak engem tiszteltek meg avval, hogy én tegyem le ott, ahol a méltó helye van: az Irodalom szeretet oltárán. Mert az irodalom szeretet ünnepe ez, s milyen kitüntetésem! hogy ma a középre ültettek magatok között, mert abban, ahogy és szerettem az irodalmat, megközelítését látjátok annak, ahogy az irodalmat szeretnünk kell...Amikor külön hálásan mindenért - de leküzdhetetlen meghatottságom szótlanságával mégis együtt köszönöm meg mindazt, amit ma kaptam, - azok felé a csillagok felé emelem ezt a poharat, amelynek örök szépségébe ugyan avval a hívó szemmel nézek fel ma is, mint huszonöt évvel ezelőtt...Barátaim, élje a Barátság! éljen az Ifjúság, éljen a Költészet! Magyar írók, éljen a magyar irodalom!
*
A Magyar Művelődés Társasága június 7-én Osvát Ernő tiszteletére ugyancsak bankettet rendezett, amelyen a társaság tagjain kívül ismét nagyszámban jelentek meg írók és művészek.
Ezen a banketten Schöpflin Aladár a társaság elnöke, mondta az első felköszöntőt:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ez a fiatal, kezdő egyesület, amelyet ifjú férfiak és nők alapítottak, hogy segítsenek maguknak és egymásnak áthidalni azokat a szakadékokat, melyek ma a magyar embereket a világ műveltségének nagy forrásaitól a nagy kultúr nemzeteknek eszméitől, törekvéseitől és eredményeitől elválasztják, a Magyar Művelődés Társasága azért rendezte ez a kedves összejövetelt, hogy külön is kifejezze háláját Osvát Ernő iránt, azért, mert kezdettől fogva a társaság segítségére sietett, igyekezetét tettel, tanáccsal, szeretettel támogatta. ebben is az ő nagy szeretet nyilvánult meg a fiatalság iránt. Eredetileg azt hittük, hogy csak a társaság szűkebb körében fog lefolyni ez a mi kis ünnepünk. Hogy ilyen számos és ilyen fényes közönség gyűlt itt mos össze, ez tanújele annak, hogy Osvát Ernőt sokan szeretik és tisztelik.
Kedves Ernőm, a te jubileumodnak az a nagy tanúsága rád nézve, hogy a derék és okos emberek szeretnek, becsülnek téged és hálásak neked azért, amit dolgoztál és cselekedtél. Ehhez én most hozzáfűzöm az én külön szeretetemet és hálámat. Köszönöm neked, hogy ami több, mint másfél évtizedes barátságunk mindig zavartalan és hű volt, soha elhidegülés vagy félreértés nem homályosította el, s hogy ez a te jóságod, okosságod, becsületességed műve volt.
Önöknek pedig, fiatal emberek ebben a társaságban, például mutatom fel Osvát Ernőt. Ha eredményt akarnak elérni, úgy kell dolgozniuk, mint ő: híven, becsülettel, áldozatkészen, okosan és kitartóan.
Osvát Ernő éjen!
Osvát Ernő a következőkben felelt:
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Szerénytelenségnek tartanám, ha személyes feszélyezettségből ki akarnék térni az elől az elismerés elől, melyről tudom, mindnyájan tudjuk, hogy abból a ragaszkodásból, annak a ragaszkodásnak a melegéből sugárzik rám, amellyel nagy magyar értékek iránt viseltetnek, talán az egyedüli olyan értékeink ezek, amelyeknek szemlélése felemelhet bennünket csüggedtségünkből. De az elismeréséből kiveszem én a magam személyes részét is, azt, hogy sokan, hogy egyre többen igazat adnak nekem. Mondják, vannak emberek, akik - miután hosszú időn át egyedül állva egy felismerés, egy igazság, egy eszme mellett - hiába várták igazolásukat - mert közben eltelt az ifjúságuk s az életük java, már csak fanyar mosollyal, csüggetegen tudják fogadni az elismerés késve érkezett szavát. Ez nem az én esetem! Először: én még fiatal vagyok, én még természetesnek érzem, hogy többet gondoljak a holnapra, mint a tegnapra, én az elismerést bizalom nyilvánításnak tekintem, melyre a jövőben támaszkodni akarok. Másodszor, és ez a fontosabb: én sohasem álltam egyedül, mindig magam mellett tudhattam a barátaimat. Tisztelt Hölgyeim, tisztelt Uraim! Én minden jó szót, amit mostanában hozzám intéznek, üdvözletnek tekintek, amelyet át kell adnom nekik, azoknak, akik között én nem a legérdemesebb, hanem csak a legelkényeztetettebb vagyok. Mert ők tették azt, amit nekem tulajdonítanak. S igazság szerint ennek a nemzedéknek a jubileuma ez a jubileum. Ennek a nemzedéknek köszönhető az, hogy nálunk az írói becsvágy felszabadult a kicsinyesség béklyóiból, hogy a komoly irodalom iránt való érdeklődés terjedt és mélyült, hogy a fiatal író morális helyzete megjavult, hogy irodalmunk huszonöt év alatt annyira meggazdagodott, és - mindenek fölött, - hogy tiszta lelkiismerettel, szégyenkezés nélkül gondolhatunk vissza egy költő-lángész életére, aki e gazdagsághoz a legnagyobbat adta...Engedjék meg, hogy amikor a "Magyar Művelődés Társaságá"-nak megköszönöm ezt az estét, ennek a nemzedéknek egyik legérdemesebb és legszerényebb, egy az emberi lehetőség határáig önzetlen, odaadó, nagytehetségű tagjára ürítsem poharamat, arra tisztaszívű, emelkedett szellemű, minden kicsinyességtől mentes férfiúra, aki annak a társaságnak, melynek vendégei vagyunk, céljaihoz olyan méltón megválasztott vezére. Éljen Schöpflin Aladár!
*
Osvát Ernőt, jubileuma alkalmából, száz és száz üdvözlő levéllel keresték fel egyesek és irodalmi s művészi testületek. Az üdvözlő levelek sorából kiemeljük Forbáth Sándorét, amely így hangzik:
Mélyen tisztelt Szerkesztő Úr!
Engedje meg, hogy jubileuma alkalmából meleg és őszinte üdvözlésemet küldjem, azon kívánsággal, hogy az irodalom minden igaz barátjának örömére még sokáig folytathassa önzetlen és hasznos működését.
Ön iránt érzett nagyrabecsülésemet másképpen is dokumentálni akarván, tisztelettel bátor vagyok a következő tervemet, nagybecsű tudomására hozni, azon kéréssel, hogyha propozíciómat elfogadni, méltóztat, engem erről értesíttetni szíveskedjen:
Én egy anyagi erőmhöz mért csekély összeget, évi 20.000 (húszezer) koronát, mindenkor 0.11-es korona árfolyamon (ha tehát a korona értéke netalán csökkenne, a megfelelően növekedett, ha pedig a korona értéke emelkedne, akkor a jelenlegi 20.000 korona összeget) felajánlok a "Nyugatnak", Osvát-díj címén, azon rendeltetéssel, hogy ezzel az összeggel minden esztendő karácsonyában olyan költő jutalmaztassék, aki azon évben szerepelt először a nyugat hasábjain. Az összeg, amit felajánlok, csekély. Ámde azt hiszem, nem az összegnek, hanem a jutalom erkölcsi értékének jut a nagyobb szerep és lehet, hogy példámat másik, nálam anyagilag tehetősebbek fogják követni, mely esetben a jutalomnak erkölcsi jelentőségén kívül anyagi szempontból is lesz némi vonzó ereje.
Én azt hiszem, - ahogyan Szerkesztő, Urat ismerem, - hogy a tisztelt és nagyra becsülés nyilvánításának ez a módja megfelel az Ön ízlésének. Ha ebben nem tévedek, akkor kérem, hogy az általam adományozott és egyelőre tíz esztendőre előirányzott összeget már folyó év karácsonyában egy arra érdemes poétának kiutalni szíveskedjen.
Az összeg évről-évre, december 1-én a "Nyugat" küldönce útján felveendő nálam, amennyiben azonban Szerkesztő Úr óhajtaná, úgy bármely meghatározandó időpontban szívesen deponálom az összeget.
Ismételten fogadja szívből jövő köszöntésemet, és vagy igaz nagyra becsüléssel, mindenkor készséges híve:
1923. május 23.-án.
Forbáth Sándor
*
A Nyugat nyomdai személyzete művészi emléklappal szerzett örömet Osvát Ernőnek, aki meghatottan köszönte meg régi, kedves nyomdai munkatársai szép megemlékezését.