Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
A kései krónikás, akinek módja és kedve is lesz ahhoz, hogy szabadon elemezze e mostani évek jelenségeit s aki tűnődve kutatja majd a mind gyakoribb jubileumok indítékait, esetleg, könnyebb áttekintés végett osztályozza is őket, talán, okaik és céljaik, formájuk és hangulatuk, külső megnyilvánulásuk és alkotó elemeik szerint, bizonnyal külön helyet szentel annak a vígszínházi májusünnepnek, amelyet a magyar írók mentoruk tiszteletére rendeztek. Osvát Ernő jubileumát három elem hiánya derítette. Időtlen volt, bár időhöz kötött s hiányzott is belőle minden kötelező mélabú, mert ugyan ki hitte volna, hogy az új magyar irodalomnak ez az Eminence Grise-e immár s éppen huszonöt éve munkálkodik? Az ő tevékenysége szakadatlan, nincsenek zökkenői, se hézagai, az évek tehetetlenül múlnak fölötte, így dolgozhatott volna ötven éve s így dolgozik majd (óhajuk önzőn) ötven esztendő után is, szívósan, csöndben, áldásosan, akár a napfény, vagy a termőföld. Másodszor: nem volt hivatalos ünnep s ilyenképp jótékonyan nélkülözte a legfelsőbb elismerést és a kegyes vállveregetést, ami pedig oly búzdítóan hatna a felsőbbség tiszteletére és a közerkölcsre, Osvát Ernő és orgánuma, sokaknak őszinte bánatára, nem tudnak sem megöregedni, sem pedig hivatalossá csontosodni, bár ebben, talán, nemcsak ők hibásak. És végül, bár személyben-névben élő, személytelen és névtelen volt ez az ünnep: a szereplő művészek Osvát Ernőben önmagukat s mindnyájukon túl az Irodalmat ünnepelték, azt, amelynek vállalása, ma jobban, mint valaha s nálunk inkább, mint akárhol, keserves, örök küzdelmet jelent...Osvát Ernő, a vezér, nyílt seregszemlét tartott hívei között, s látva, hogy bátorságuk a régi és, hogy erejük sem fogyatkozott, új harcra indul, mind újabb hívekkel, minden béklyó, minden elfogultság, a burjánzó irodalom ipar, a nem mindig jámbor középszer s a honmentő műkedvelés ellen. A sereg, igaz, nem egészen teljes, volt, aki elhullt útközben és van, aki más úton jár, de azért nem maradt magára, nagy halottain kívül vele vannak a régi gárda nagyjai s ünnepe is, a Vígszínházban, a hívek szeretetétől volt forró.
Ezek a hívek, elsősorban, azokból az írókból toborzódtak, akik Osvát Ernőnek köszönhetik akár pályájuk megindulását, akár talentumuk megóvását, vagy akár csak az Irodalom magasabb megbecsülését, s akik ma, százfelé szóródva a szellem őrhelyein és áruházaiban, benne látják jobb lelkiismeretüket. Szorosan hozzájuk csatlakozott a Nyugat első, ősi tábora, az a részben művészekből álló csoport, amely vagy másfél évtizede, új nyelvet, új műveltséget és úgyszólván külön stílust jelentett s amely, erőben-számban megapadva, de talán annál feszültebben figyel a színpad felé, régi Nyugat-ünnepekre emlékezőn. S talán mindnyájuknál lelkesebb volt, mivel, hogy nem hátra, csak előre nézett, az olvasók új rétege, az a névtelen s ájtatos tömeg, amely a munka roppant kaszárnyáiból, a műhelyekből és bankokból, az üzletekből és iskolákból olykor az Irodalomba menekül s hálás szívvel köszönti mindazokat, akik a bús akadémiai tallók, a pártközi ingoványok s Napkelet kókadt virágai helyett új távlatokat nyitnak a hétköznapra. Aki eljött, templomban érezte magát, költők, írók és Budapest legelső művészei és művésznői egy tiszta élet dicséretét zengték...
Felvonultak sorra mind, emlékezőn, hálásan, harcra készen: a költők közül Babits Mihály, két pályakezdő versével, amelyeket úgy mondott el, mintha csak abban a percben születtek volna, víziós szakadozottságban, s valami vajúdó fájdalommal, Gellért Oszkár, akinek ódáját a csillagászhoz maga a magyar melpomene, Jászai Mari szavalta el, harang zengéshez hasonló hangján, a megindultságtól akadozón, Tóth Árpád, első Nyugatbeli versével s Kosztolányi Dezső, egy friss költeményével, fiatalon, töretlenül s bízóbban, mint valaha, mind a ketten...Aztán az írók: Fenyő Miksa, akinek egy-egy közvetlen szavára, egy eszme, egy idézet, egy-egy kimondott vagy elhallgatott név nyomán, galamb falkák gyanánt szálldostak közöttünk az emlékek és a fogadkozások...Schöpflin Aladár, a Nyugat Történésze, akinek meleg baritonja s ércbe véshető okfejtése akár a sötét magyar ruha: férfiad, komoly, s kevélyen józan...Nagy Endre, az örök cigány, elpusztíthatatlan virgoncságával, amely csapongó fecske módra, ezer emléket és sebhelyet súrol, s hol elégikus, hol meg burleszk, mint Bartók káprázatos zongora darabjai...Laczkó Géza, akinek novellája újabb okmány világ szemlélete és művészete izgalmas corps á corps-játról...Molnár Ferenc, aki epigramma-verő kalapácsával szikráztatja elénk barátja frappáns jellemképét...És talán mindenek előtt Móricz Zsigmond, akit mintha e délutánon szentelték volna fejedelemmé, az új magyar irodalom kiapadhatatlan kincsű fejedelmévé: minden szavát, képét, emlékét tomboló tetszés, mosolygás és könny kísérte, - hogy is ne, mikor minden szavában gazdag szívét mutatta mindnyájunknak, éreztük, lelkesen és megremegve, hogy e testes, nyalka mosolyú, s tiszántúli beszédű nótárius-külsőben maga a magyar géniusz ütött tanyát, és hogy benne békül majd egybe a magyarság minden ága, a falu a várossal, a szittya a zsidóval, s Budapest a Tiszaháttal. S amikor az ő szavára, s a közönség ismételt hívására, maga az ünnepelt is megjelent, vonakodva, zavartan, majdnem bánatosan huszonöt évi papság aureolájával sötét ruhája s fehér haja körül, s hallgatagon, mint Prospero, zengő szigete zenéjében, - mindenki tudta, hogy szimbólumot lát, a szoruló lélegzettel tapsolt...
És végül a művészek: a nagy Jászai üdvözlő verse után, Jászainak utóda talán egyszer, Gömbaszögi Frida asszony, aki most áll pályája delelőjén, Szomory Dezső három versét olyan fenséges egyszerűséggel mondta el, mintha nem is szép földi asszony, hanem a lantos költészet múzsája, maga a merengő Polymnia lett volna, simára fésült görögös hajával, fedetlen márvány-karjaival, s fekete liberty-peplumában gyöngén előre hajló termetével... - Varsányi Irén három verset szavalt, Kosztolányi Dezső anya-versét, Tóth Árpád Körúti hajnalát, s főképpen Gellért Oszkár Feleut-ját úgy nyújtotta át az ünnepeltnek - a Kertésznek, Babits szava szerint - mint három könnyű virágos ágat, átkövet művészete selymével. Hangja, mosolya, lágy gesztusai, mintha csak a tűnő Időt simogatták volna esdőn, hogy maradjon, ne rohanjon, állon meg ebben a pillanatban, tünde szépsége mennyei teljességében... - Basilides Mária három Ady dalt énekelt, kettőt a rég nem hallott Bartók dalokból, egyet pedig Kodálytól, s mindhármat maga Bartók Béla kísérte a zongorán. Ez volt talán e gazdag délutánnak leghimnikusabb mozzanata és pedig nemcsak az énekesnő művészi egyénisége miatt, amelynél nincs ma, s nálunk, nemesebb, s nemcsak e dalok zenei újjá alkotójának személyes részvétele okából, aki így akart tanúságot tenni művészi testvérszeretete, s töretlen harci kedve mellett, s akinek Ady-dalai szinte kísértetiesen hangsúlyozzák egy vele sokban rokon lélek különös belső tájképét, sikoltó meredekeit, fanyar zamatú tobzódását és ujjongó gyötrelmeit - hanem mert e dalokban az élőknek hódolata a nagy Halottéval társult, akinek súlyos szárnycsapását mindnyájan ott éreztük magunk fölött. Valóságos trió volt ez, az élők és a halottak misztikus egybefonódása, arra a mítoszi korra emlékeztetőn, amikor a művészetek testvérként támogatták egymást, s karöltve jártak a szépség ösvényein...Ugyancsak Ady emlékét idézte Kálmán Oszkár megrázó éneke, aki a forró lüktetésű Kodály-dalok leghivatottabb tolmácsolója, s végül Odry diadalmas művészete, aki két Babits-versen kívül két Ady-verset is szavalt, harsányan, mintegy felajzottan, s elragadó ifjúi lendülettel - s lassan oszladozó közönség hálásan és megtisztulva nézett egy emeleti páholy felé, ahol családja s barátai között a korán őszült jubiláns rejtőzködött, s szelíden és fáradtan mosolygott azon a fényudvaron át, amelyet, e pillanatban, a késő délutáni napfény s a feléje áradó szeretet vont feje köré...