Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Mondok nektek egy mesét.
Hát egyszer volt, hol nem volt. Azaz, hogy várjunk csak. Hiszen ez a mese nem kezdődhet így. Hiszen ez a mese most is folyik tovább itt közöttünk.
Mert hiszen ez a mese a művészetnek, maguknak a meséknek szépséges szelíd tündéréről és annak fogadott gyermekeiről szól, akik itt vannak közöttünk most is a mában.
Itt élnek közöttünk, ahol életünk útfelén és kertjeiben a boldogság virágait keressük tülekedve egymással.
mindenkinek másutt virítanak ezek a virágok, a hatalom magaslatain, a gazdagság arany vödreiben, a gyönyörök vázáiban. És persze tudjuk azt is, hogy a dicsőség virágai közül a legszerényebbek, de legönzetlenebb és legáldottabb virágok, az álmok kertjének virágai. Hiszen ezek a virágok nemcsak azoknak gyönyörei, akik szedték őket, hanem másokéi, a mindenkiéi. Színeik szivárványt sugároznak az élet szürke útjaira és illatuk édes bódultság, vigasz és remény.
Ám az álmoknak csoda téli kertjébe, csak a művészet szépséges, szelíd tündérének fogadott gyermekei juthatnak.
De hadd kezdjem hát a mesémet.
Hát...mikor, mikor-nem, elindult a művészet szépséges szelíd tündére, hogy elvezesse fogadott gyermekeit az álmok kertjébe.
Sok gyermeke volt a tündérnek, de egy volt köztük, aki legjobban vágyott kertjének virágai után.
Mégis ez volt a legszerényebb.
Nos, mikor a tündére megnyitotta gyermekei előtt az álmok kertjének kapuit, így szólt hozzájuk:
- Menjetek gyermekeim és igyekezzetek a legszebbet válogatni kertem virágai közül. Mert abból látom, melyik szeret legjobban közöttetek, amelyik a legszebb virágokat hozza el. Én majd azokból koszorút kötök homlokotokra és úgy mentek az emberek közé, hogy virágaitok szivárványt sugározzanak színeikkel az élet szürke útjaira és illatuk édes bódultságot, vigaszt és reményt árasszon nemcsak a ti lelketekbe, hanem másokéba is. Ezért a dicsőségnél is nagyobb lesz a jutalmatok. Ez az emberek szeretete lesz. Menjetek hát és hívásomra vissza siessetek.
Így szólt a tündére. És a gyermeke, mikor a legbuzgóbbak már javában tépdesték a virágokat, még mindig ott állt elbájoltan az álomvirágok pompájától, amelyeket mindenek fölött szeretett. Így vette észre, hogy testvérei, a nagy vetélkedésben, hogy kiérdemeljék az elsőséget, tündér anyjuknál és az embereknél, eldobálják és elhullajtják a letépett virágokat, hogy egyre szebbeket tépjenek. És a vetélkedés hályogosítja szemüket és az újabb virágok nem szebbek azoknál, amiket eldobnak és elhullajtanak és eltaposnak a vetélkedésben.
Ekkor a legszerényebb feljajdult szívében a szeretett virágokért és fölemelte szavát:
- Testvéreim, - kiáltotta, - egyet se hagyjatok elveszni a virágokból. Adjátok inkább nekem, én megőrzöm őket számotokra.
A többiek hajtottak a legszerényebb szavára és attól fogva neki adták őrizetbe virágaikat. És a legszerényebb boldogan gyűjtötte össze őket.
Mikor felhangzott a tündér hívó szava, akkor a tündére gyermekei persze elvették a legszerényebbtől az összegyűjtött virágokat és a tündérhez siettek vele.
Most vette észre a legszerényebb, hogy ő üres kézzel maradt és magának egyet sem ért rá szedni a virágok közül. És szomorúan ment testvérei után.
- Hát te nem hoztál virágot? - kérdezte anyja a legszerényebbet.
- Ó ne haragudj rám! - szólt a legszerényebb és sírt a szíve szégyenében és bánatában. - Attól féltem, hogy testvéreim virágai közül nagyon sok veszendőbe megy a vetélkedésükben. Hát inkább én őriztem nekik azokat. És ezért nem értem rá magamnak szedni.
- Igen, - mondták a többiek, - ő csak őrizte nekünk a virágainkat.
A tündére ekkor így szólt a legszerényebbhez.
- Ne szomorkodj gyermekem. Én nem hogy haragudnék rád. De jobban szeretlek minden testvérednél. Mert nekik elsőbb volt saját hiúságuk, mint a virágok, mivel hogy nem bánták, ha veszendőbe is megy közülük. Míg te feledted magadat és kedvesebbek voltak neked maguk a virágok, mik közül eme szereteted nélkül oly sok elveszett volna. A te homlokodnak nincs szüksége koszorúra szerény gyermekem. Mert testvéreid koszorúi dicsérnek téged legjobban az emberek előtt, a legszebb erényért az önfeláldozásért.
Igen, ezt belátták a legszerényebbnek minden testvérei. És megindultak szívükben.
és így szóltak:
- Ő a legkülönb közöttünk.
*
Hát bizony, ő a legkülönb közöttünk. Ezt ugyebár belátjátok ti is, akik itt összegyűltetek, meghallgatni mesémet Róla, aki olyan szeretettel, olyan önzetlen őrizgette meg számotokra az álmok kertjének áldott virágait.