Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
A menet, mely az ünnepelt elé vonult, nem csupán annak volt pompázatos, ki messziről nézte a tömeget, mint tájékozatlan szemlélő, s még jobban élvezte ragyogását a hozzá értő, ki látta haladni az élen a nagy írástudókat, kitűnő tehetségük csillogó köntösében. Valamennyi arcon a szeretet ünnepi kifejezése takarta a vonósok hétköznapi rajzát, az érces, telt hangok messze kicsengtek, hogy meghallják mindenek.
A menet végére nem maradt talán már fényes jelenségével írástudó, ott lépkedtek csöndes szorongással a riadtan szereplők, s ott várt sorára az ikszedik köszöntő és megállapíthatta, hogy íme most már csak órák kérdése, és ő kerül sorra, és ki kell nyitnia a száját és nem tudja, hol kezdje, mit milyen szavakkal mondjon, mi lesz, amikor neki kell felhasználnia a kiszabott néhány percet s talán nem lesz szem, nem csupán az ünnepelte, mely rá nem szegeződne, de a többié mind már követelőn...
S, hogy enyhítsen gyötrő szorongásán, az ikszedik föllapozta gyorsan emlékezetében a neki legtisztább, legérzelmesebb írásművet és így vigasztalta magát a belőle kapott erősítővel: "De mikor átszolgáltatnak titeket, ne aggódjatok, mi módon és mit szóljatok, mert azon órában adódik nektek, mit kell mondanotok...Mert nem ti lesztek, akik szóltok"...! S a sorára váró lelkében kiépült pompásan ez a vigasz, ámbár nem kerülte el soha a felelősség terhét és szívesen vállalta a másét is, ha ezzel könnyebbséget szerzett a küszködőnek. S elgondolta, milyen csodásan nagy propagandát csináltak ennek az édes szavú munkának, mely tele van jósággal, szeretettel, vigasztalással, ember fölötti, megható tisztasággal. Az evangéliumot lefordították minden élő, viruló és haldokló nyelvre, megjelent millió és millió példányban, nagyszerű művészek rajzoltak hozzá csodaszép illusztrációkat, talán hogy az együgyű lélek jobban megszeresse, elkészült pazar és drága kiadásokban és szerényen egyszerű, olcsó mezben, vasárnap ünnepen hatalmas dómokban, fényes bazilikákban, nemes díszű templomokban és szerény igénytelen isten házában egyformán fölcsendül belőle az ige, mely alapszólama a szent beszédnek, nincs perc, hogy a világ valamely zugában, valahol hivatkozás ne történjék rá, tanítják gyermeknek, ki meg nem érti, mert tapasztalatlan, és tanítják felnőttnek, ki meg nem érti, mert a lelke már süket és vak, soha műnek híveket ilyen csodálatos módon nem toboroztak! S íme minden hiábavaló. Úgy élnek ma az emberek, mintha a lélek bölcsességének e nagyszerű szavai formát nem kaptak volna soha. Mire való tehát a küzdelem? Miért igyekszik apró mécsesét egynémely ember a gyertya tartóba tűzni s reménykedik, hogy világítani fog...kinek?
S a sorban az ikszedik köszöntő egyszerre csak meghökkent és körülnézett s azt gondolta, nem szabad fölvetni ezt a keserű kérdést ma, amikor az írástudók bizonyára egészen mást hirdetnek, nem szabad ezzel a furcsa kis hebegéssel talán hangzavart előidézni. És nem fontos, mit mond, hogyan mondja, csak nem kell különcködni. És bocsánatkérő pillantást vetett az ünnepelt felé s megint közelebb jutott egy tapodtattal a helyhez, ahol a sorra kerülő megszólal. És tekintetében, melyet nem figyelt meg más, hiszen most mindenki a maga bajával volt elfoglalva, szeretet volt, nagy szeretet volt és igaz meghatottság, amikor ránézett a fehérhajú fiatal férfira, ki megadással tűri ez egyszer, hogy nyilvánosan szeressék, mert úgy gondolja: másoknak ez nagy öröm. S a köszöntő arra gondolt, hogy ez az ember élete felét, huszonöt esztendőt, ez a szelíden szigorú férfi milyen okosan töltötte el, nem bánta soha a maga ezer baját, hanem meleg önzetlenséggel érdeklődik mindig a mások akarása, igyekezete, munkája iránt. Minden idejét ennek szánta, nézte, forgatta, tanulmányozta a többé-kevésbé írástudók kéziratait. Bele merészkedett a mások gondolatvilágának útvesztőjébe és finom műszereivel kereste, kutatta a mások értékeit. Boldogan hirdette, ha mi jót talált és szomorúan halk szóval kért bocsánatot, ha érzése szerint tehetséges ember munkáját nem tudta elismerni. Lelke mélyéből fakadó mozdulattal nyúlt mindig a másik ember után, ki a maga bőséges vagy szerény tudását iparkodott kifejteni. Szótlanul, mert megértőn, mosolyogva tűrt buta haragot, megbántott hiúság indulatait, hízelgő szeretet, hamis nyájaskodást, minden emberi gyöngét ritkán adódó emberi erősséggel. És segített és segít fáradhatatlanul nagyszerű gránitkockákat, kifaragott homokkövet és közben színes kavicsokat összehordani, amiből kiépül a magyar szellemi élet nagy emlék temploma. Hogy melyik anyagból lesz oltár, melyekből térdeplő, melyikből padozat kockája, min csoszog a tömeg, vetette föl magában a kérdést a javíthatatlan ikszedik köszöntő...
És most megint eszébe jutott egy mondás, persze, megint csak a másé, s fölvetette hetykén, a maga vigasztalására: "Mit érsz vele, ha azok, kik majdan, megszületnek, beszélni fognak rólad, amikor nem fogják megtenni ezt azok, kik előtted jöttek a világra? - Már pedig ezek se számra, se értékre nem voltak csekélyebb emberek." Valószínű, hogy Cicero ezt is a maga érdekében, a maga megnyugtatására írta le, mint ahogyan az ember mindent a maga érdekében tesz, mivel elejétől kezdve végig nem tud megszabadulni önönmagától...de bizonyos, hogy jól esik a maga idejében okos embernek ez a megállapítása és nem baj, hogy kérdés alakjában veti föl, mert mi az, amiért mindez itt történik? Semmi egyéb, mint küzdelem az elmúlás ellen, vigasz, melyet egy fikarcnyi - mondjuk ki szégyenkezés nélkül! - "halhatatlanságba" vetett balga remény nyújt. S miért fél az ember a megsemmisüléstől? Miért akar megmaradni éppen itt, olyan megdöbbentően nagy pusztulások közepett? Csupán azért, mert neki különb agyvelő adatott, mint élőlény társainak? Ha ez oknak elegendő...?!
Az ikszedik köszöntő megint egy tapodtat közelebb jut a helyhez, ahol a sorra kerülő elmondja mondókáját. Kedves, jó, szelíden szigorú, fehérhajú fiatal férfi...ki húzod, tolod, segíted, ösztökéled a többieket előre...hová? előre, igen, ezt így nevezzük...És látjuk, hogyan iramlik el az idő felettünk, a külsőnk egyre markánsabb lesz, arcunk barázda gyűjteménye mind jobban mélyül és gyarapszik, újra meg újra megismételjük kicsiny melódiánkat - túlzással: - száz változatban, hogy se magunk, se mások észre ne vegyék, dolgoztunk, amíg lehetett s ma kissé meghökkenve látjuk, (ma: évek óta) hogy nem lehet, egyre jobban nem lehet - - - és nem kell, fölösleges, nem fontos...nem fontos, hogy az ember a világon van...mert különben nem történt volna mostanában sok minden.
Nem jó, nem jó, nem jó! Nem ezt! Nem így
Hanem: ha már megáldott az Ég azzal a jóságos érdeklődéssel, azzal a termést érlelő nagy szeretettel, azzal a megható, tiszta rajongással, mely a társaid tudásában leli önzetlen örömét, akkor hadd mondjam el, hogy milyen jól esett ez nekem, sokszor, milyen melengető öröm volt nekem, és szinte gőgőssé tettél néhány percre, amikor, érthető nem nemtörődömség közepett, elmondtad pompásan, szedésre érett, kemény, gazdag, okossággal dús mondatokban megállapításaidat írásaimról. Nem a megelégedésed volt nekem a fő, hanem ennél jóval több: a fogyatékosságaim meglepő kihámozása, miket jól ismerek s igyekszem rejtegetni, palástolni őket gondosan, kimaszkírozni őket erényekké, kiszínezem a hibákat értékekké hiszen tudod...és jókedvűen sütkéreztem résztvevő szereteted igaz melegében...S ezért kívánom, hogy áldjon meg a Teremtő még nagyobb erővel, szívóssággal, odaadással, és minden elképzelhető lelki és testi jóval. Téged, igazán barát gyéren barátok között, s adjon mindet olyan bőségesen, hogy feledtessen Veled minden bánatot, keserűséget!...
Igen, ezt fogom mondani, de jobban, tisztábban, formásabban, hatásosabban, nagyszerűen, ujjongva...biztatta magát az ikszedik köszöntő ki elfelejtette már régen a tanítást: "...ne aggódjatok, mi módon és mit szóljatok..."
S amikor végre ott állt azon a helyen, ahol a sorra kerülő elmondja mondókáját, nem látott és nem halott már semmit, maga előtt látta a barátját, úgy érezte, hogy nem kell szólnia egy szót sem, odalépett hozzá, nem bánta, nézik-e vagy sem, és megölelte igaz szeretettel.
Az ünnepelt tűrte nyájasan és megértően mosolygott.