Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Nem tekintve, mert nem is érdekel sem engem, sem a közt, hogy milyen értékű író vagyok, bizonyos, hogy lelkiismeretesen írom, amit írok. Nagy köze van ehhez Osvát Ernőnek s azért akarom itt pár szóval följegyezni, utam melyik pontja hozott össze vele s milyen irányban vágott el aztán ez az út az addigitól.
Természetesen verseket írtam akkor, sokat, könnyen és rosszakat. Tanú rá a Solo solissimo, egyetlen s ma hála isten! megtalálhatatlan verskötetem. Dunaparti séták közben lefordítottam akkor, boldog 1908-ban, pár kis kínai verset, barátaimnak, ismerőseimnek mutogattam őket, de csak úgy, mint kiváló biliárd-játékát a számtiszt úr, aztán elébük rögtönöztem egy előszót s mivel Stendhalt olvasgattam akkor, félretettem az egészet, mint nyolcvan esztendő múlva esedékes siker eszközét.
Ez volt az első írásom, amely Osvát Ernő kezébe s onnan hamarosan vissza, hozzám került. A kínai verseket nem adta ki, engem azonban befogadott érdeklődésébe. Könyveket kaptam tőle s bírálatot kellett írnom róluk. Szóváltozás nélkül közölte őket. Kezdtem büszke lenni. Aztán továbbra adta latolgatásom alá a könyveket, de egy sor bírálatomat sem tudtam közöltetni vele. Méltóságos hangon kérdőre vontam: - Hogy van az, szerkesztő úr, hogy aki eddig kinyomatásra méltó jó figyelőket írt, most egyszerre nem tudja megírni őket? - Osvát Ernő ránézett pápaszeme fölött, megkínált kedves szivarjával, egy prenzados-szal s így szólt: - Valóban, uram, de ki mondta önnek, hogy előbbi figyelői jók voltak?!...s eztán, nem kis meglepetésemre, kifejtette előttem, hogy verseimből meglátta: egyszer majd jó prózaíró leszek, ezért tett meg mindent, hogy nevemet, legalább az írók között, ismeretesebb hangzásúvá tegye, egyelőre azonban nem tudok írni. Ezzel átadta Maeterlinck Méhek életét, hogy szerkesszek róla egy bírálati tanulmányt.
Sértett büszkeséggel és acsarogva írtam meg egy hosszabb cikket (Méhek és emberek), amelyet nagyon okosnak s főképp kitűnően megirtnak tartottam. A cikkel, azt mondta, ne a szerkesztőségben, hanem egy Józsefvárosi kávéházban keressem föl egy meghatározott délután 3 órakor. Oda mentem, ő már várt. Mellette egyik széken az összes külföldi újságok s magyar vidéki lapok, másik széken halott kéziratoktól duzzadó papír-tasak, előtte fekete kávé, pohárban, habbal, szájában egy brevas, amelyről azt állította, nem olyan becsült, mint a prenzados, de jobb. Öntudattal olvastam fel a cikket s végére érve vártam a dicséreteket. - Bizonyára, uram, kitűnő, de nincs megírva! - szólt s ezzel velem együtt hozzá látott a munkához: ékesen összerakott boglyámat szétszórta, aztán szinte szálanként villázta egybe. Jelzőből mellékmondat lett, büszke főmondatokból egy is maradt, eleje közepére, közepe végére, a vége lőre került. Így dolgoztunk, izzadtunk, fogalmaztunk, rendeztünk szót és gondolatot egyfolytában - s ez nem tréfa - este 6-ig. Rongy voltam, amikor elbocsátott.
A könnyű versek írásáról, a könnyen írásról letettem. Nem akarok azóta írni, nem üldözöm a témát, várom, hogy a téma ragadjon meg, aztán én fogom a mondataim s gyúrom, dagasztom, forgatom őket, mint a Simplon kávéházban annak idején Osvát Ernő tette. S ha pontot bökve valaminek a végére elmondhatom, "ez jó mulatság, férfi-munka volt." - boldog vagyok s nem kívánok semmi mást.
*
Ezekkel az emlékező gondolatokkal írtam meg a napokban egy, tudomásom szerint, új témát novellává, amelyet huszonöt év után vizsgadarabként ím, Elébed terjesztek, kedves Ernőm, Flaubertje balkáni maupassantságomnak, s amelynek ezt a címet adtam:
• Fédra