Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Nagyon, de nagyon tiszteli az irodalmat. Bámulója az íróknak. Sokat olvas, minden műről, minden íróról tud. Ha sápadt és sovány ő, akkor Dosztojevszkijt, szegényt, istennek tartja. Ha piros és kövér ő, akkor azt hiszi, hogy Mikszáth okosabb ember volt, mint Pasteur, vagy Edison, s ha akarta volna, ő is feltalálta volna a villamos ívlámpát! Ha piros és kövér - és mégis Dosztojevszkij az istene Tuesday, ez a legrosszabb, ez már a szuperlatívusz. Napóleont persze nem tartja nagy embernek, ha félig tehetségtelen, akkor nem meri nagynak tartani, ha egészen tehetségtelen, akkor nem fér az eszébe, hogy hogyan lehet olyan haszontalan ember, mint Napóleon, egy közönséges generálist, egy kalandort, egy rongyos császárt, nagynak tartani. Ha betűjátékot játszunk társaságban, azaz azt a játékot, hogy valamely adott betűvel, például F-el kezdődő híres emberek nevét kell írni s aki tíz perc alatt legtöbbet ír, az nyer, - akkor ő Flaubert-el kezdi, Firdusival folytatja s ötven közül, negyven írót ír, olyan neveket pedig, mint Fabre, Foch, Fahrenheit, Fornarina, Feinhals, Falkbeer, Foulton, nem is akar akceptálni. Tudja, mi a madrigál és vidéki lapban már megjelent egy novellája, vagy egy verse. A civil foglalkozásában ő is lazsiroz. Ha gazdag - legtöbbnyire az, - akkor szeretne szegénynek lenni, ahogyan a tehetséges ember a tőkepénzest, úgy irigyli ő a kávét vacsorázó költőt. Utána is csinálja a dolgát, teli erszénnyel csupasz kávét vacsorázik néha, hátha ez segít. Mert mindent megtesz ő, hogy bejusson az irodalomba, - majdnem akkora bánata ő a szüleinek, mint az igazi tehetség. Megismerkedik az írókkal. Boldogan ad nekik kölcsön aprópénzeket. Autogramot kér. Könyvet vesz és dedikáltat. Gyűjti a könyveket, de inkább vesz egy haszontalanságot ékes kiadásban, semmint, valami olcsóbb remekművet. Mert díszíteni akarja magát az irodalomnak. Szeretnék néha egy rongyos költőt a kalapjához tűzni, hadd viselje hát, bokrétának. Az exkluzív írókat távolról figyeli, tudja róluk, hogy rummal vagy citrommal isszák-e a teát, sok, vagy kevés cukorral szeretik-e, - gyűjti az adatokat. A barátkozó íróknak bele keveredik a kártya- és dominó partijába, bejut a családjukba, látogatásokat tesz náluk, kezét csókoltatja őnagyságának és élénken érdeklődik, hogy mit csinál a kis Gabi - és várja az alkalmat, hogy előálljon vele: kedves mester, én is "elkövettem" valamit, nagyon hálás lennék, ha elolvasná, rendkívül érdekelne a véleménye. Tehát nem tudja, hogy az igazi tehetséget nem is érdekli rendkívül a másik kedves mester véleménye, legföljebb rendkívül bosszantja, ha a vélemény nem föltétlenül kedvező. Ha semmi sem sikerül, akkor saját pénzükön adnak ki könyvet, de valamely íróval iratnak hozzá előszót. Osztják és ontják azután a tiszteletpéldányt. Tízszer is megkérdezik ellenben, hogy el tetszett-e már olvasni. Buzgón hordja, sőt konflison, könyvét a lapokhoz s lesi, hogy mit írnak róla. Képes hatkor kelni, hogy mikor a lapokat hozzák a kávéházba, már ott lesse a kritikákat. A kritikákat kivágja és összegyűjti, bele ragasztja egy kartonlapos füzetbe, az elismerő mondatokat - mindig akadnak ilyenek - vörös ceruzával aláhúzza és ismerőseinek felolvassa. Könyvének már a címe rossz. Ha verses kötet, akkor a címe: Búzavirágok, ha novelláskötet, akkor: Lesből, ha regény, akkor: Tabajdy. Rémes! Még súlyosabb esetben a főhősét Blochnak hívják, a főhősnőjéről pedig az írja, hogy: "Mária azok közül a nők közül való volt." Ha a saját kiadású könyv sem elég, akkor a tehetségtelen író megveszi a lapot, vagy legalább is beszáll részvényesnek s ekkor azután vagy igazgat, vagy szerkeszt. Mos már alig van ellen mentség. Most már megjelennek az írásai. Most már a tehetségtelen csak kiváló neveket akar a lapjában, csak Ambrus, Babits, Molnár, Bródy - és ő, a többiek mezei hadak!
Nem hiszem, hogy valaha valaki Magyarországon szerkesztett irodalmi lapot, aki ennek a típusnak olyan könnyedséggel tudott volna ellenállni, mint Osvát Ernő. Mellékutakon megközelíthetetlen, mellékeszközökkel legyőzhetetlen ő. Ha az írót érdemtelennek tartja, akkor nem használ sem az ismerkedés, sem a barátkozás, sem a dominó, sem a biliárd, de még a parti szándékos elvesztése sem, sem a hízelgés, még kevésbé a támadás, azt hiszem, egy millió dollárért sem közölne le egy érdemtelennek tartott írást. Azt hiszem, ezt az ellenálló erőt, melyben őt senki meg nem közelíti, passzióval gyakorolja.