Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Mért tart nevet ez az alig jelenvaló férfi alak? Úgy látszik minden jelenségnek muszáj valahogy megnevezve lenni, akár a színárnyalatnak. Nevek, szavak ugye mindig impresszionálnak? Osvát, ez a név rajtam sötétes, nyugtalan, szigorú hatást tesz. A szó úgy fest mint alkonykor a cellában egy árnyék.
De Ő Ernő is. A magam homlokán is ez a keresztnév van kiszegelve. Evvel Osvát idébb lép, melegebb lesz, érzem több közöm van Hozzá, merengek.
Pápaszeme van. Beszélt Vele már valaki, kire mosoly nélkül nézett volna át? Azt mondom nem is kell neki pápaszem, csak azért hordja, hogy ijesszen. Mint a gyermek ha nagymamát játszik.
Az a babonám, hogy Ő a vágynak éppen úgy felette áll, mint mondjuk a haragnak. Az Ő szerelme, minden, megnyugvása, egészsége, örökké valósága a százszorszép Gondolat. Ő az Irodalom.
Mikor írni próbáltam, sokat gondoltam Reá, úgy mint Flaubertra is gondolgattam. Mit szólnak majd hozzám.
Azt érzem Osvát a legesleghűbb ember. Osváthoz, a hűséghez, igen, Ő a nyers földön a leghűségesebb dolog. Ha az ablak előtt emelném, úgy mint a fiumei papirost, látnám benne mindig azt az impresszumot.
Csodálom, hogy szivarozik. Kell Neki valami segítség? Úgy szól az emberhez. Uram! Uram, azt mondja, mintha a negyvenes esztendők Nemzeti Színházában állnánk a parterre-en felvonás között.
Öltözete szín fekete, nyakkendője fekete, (felcsúszik) kesztyűje is mióta az eszemet tudom fekete szövött kesztyű. Cipője mint a régi tiszteké, az a sima fekete cipő. Nem lehet tisztábbnak lenni se különbnek.
Táskát visz. Az is fekete táska, persze. Ez az egyetlen táska Európában akit én tisztelek. A többi táskát akit látok életemben, mindet gyanúsnak találom. Mi van a városon az urak táskájában? Mi van azokban a táskákba, hé! Bűn és utálat, nekem mondhattok akármit.
Osvát. Kicsoda is Ő? Ki és mi akar itt Ő lenni? Emlékszem vadóc koromban mennyit fogott el, maga elé ültetett, vallatott, rendelkezett, szavamat vette, hogy beadom a Nyugathoz ezt vagy azt. "Uram, számítok rá" ezen mód köszönt el a huszonkét éves tekergőtől, emelkedve a székről, mintha valami gentlemantől búcsúzna. Ilyenkor lám Ő egy másik példány embert fejlesztett, például engem, az én térfogatomba lépett át, az én szívemben dobogott, igen, és tíz perccel azelőtt meg tíz perccel azután másokéban, úgynevezett tehetségekében. Ő maga magát elosztotta, mint a leült köd a reggelben, mint a világítás a szobában. Ő mintha személytelen volna. Ő az egyéniség ideálja. Ezt az ember alakot keresi a jelen a sík jövőben messze-messze.
Tapogassák meg hogy él-e most igazán, hogy a kút eleven ember-e Ő? Igen, igen, én tisztességesebb koromban ahol tehettem kezet csókoltam Neki. Langy férfi kéz, vér megy rajta kék csövekben.
Tisztelettel