Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Te kisfiú, aki válladat verő, aranyszőke hajaddal, bokáig érő fehér ingecskédben a szívem közepében térdepelsz, készülj föl, imádkozz és remegj. Eljött az utolsó órád, megfoglak és megfojtalak könyörtelen kézzel. Kék szemed nem látja többé az ég mélyét, nem felel hunyorítással a csillagok reszketése, karod nem lendül többé a föld körül, hogy magához öleljen minden embereket, kezed nem nyílik többé enyhén, segítőn és megáldón a nyomorúság fölé, még néhány óra és véged, véged. Többé nem repülsz két karod kitárva a lélek öröm felé, többé nem fekszel el hanyatt a sárba minden nyomorúság és szenvedés mellé, füttyöd nem hallatszik és jaj szavad se hallatszik. Voltál, de nem leszel sokáig!
Nem lesz szép temetésed, a te elmúlásod nem fest fekete szalagot az aranyló és pirosló utcák sorába. Szerettelek, ámde gyűlöllek már, vékony hurkot övezek nyakad köré, ó de nem selymet, nem is finom anyagból valót. Közönséges kóc lesz, piszkos és züllött rongy darab és elfojtja életed Éjszakának évadján, nem lesznek csillagok, nem süt a hold, talán fergeteg lesz és az emberek menekülve sietnek haza, éjszakának évadján rongyba csavarlak, hónom alá rejtelek és viszlek bujdokolva, hogy senki ne lásson, senki vissza ne sirasson, nagy követ kötök köréd és elbuktatlak a Dunában. A te temetésed igazán gyászos lesz. Egy könny sem teszi enyhébbé az utad forróságát, egyszer sem csuklik el szívem és egész világon senkinek szíve sem, hogy magába fogadna valami keveset a vad tornádókból, amelyek megrohannak és tépdesnek a Másvilág felé vivő utadon. Talpad, mely puha volt, hadd süsse a szörnyű gránit, bőrödbe csak hadd repesszen milliárd sebet a szélvész tüske serege! Gyűlöllek és boldogan lélegzek föl, mert tudom, hogy rövid az időd, egyre fogy és zsugorodik a szalagocska, amely még az Élethez köt. Ne számíts könyörületre és ne akard megállítani a kezeim, amelyek közül a Halál árnyéka borul rád. Ne esdekelj és rimánkodj, időd teljessége elérkezett, pusztulnod kell!
Igen, miért tagadnám, szerettelek egykor, de lásd a Földön semmi sem örök és egyszer az én Vakságomnak is el kellett múlnia. Sokáig kormányoztad az életem, egyik katasztrófából a másikba vittél, de mégis hittem benned. Bordáim betörve, hív négy szolgáim, kezeim és lábaim kimarva, fejemen lyuk feketéllik, szívem elzsugorodott...elég volt, kidoblak téged undok és álnok hajós. Iránytűm voltál és egyik szenvedésből kaplak, az árbochoz váglak, millió parányra szakadsz, senki a világon nem mondja meg, hogy ki voltál és hogy ki voltál nekem. Emléked szétszórja a szél, neved elmossa a víz és lelkedre dombot szitál porszemekből a Mai Idő!
Tiltakozol?! Véded magad?! Hahahaha! Csak tedd! Szavad pusztában kiáltó szó marad! Tudd meg, hogy egyedül maradtunk régiek a világon. Ketten, én és Te. Gondolod, hogy mégegyszer elámíthatod a szemem? Beszélj, csak beszélj. Amíg jól esik, de én már tudom amit tudok és mindjárt nyakadon a hurok. De nem, nem tűröm, hogy beszélj. Elég volt. Egy szavad se akarom hallani, most én szólok. Figyelje! Fejedre olvasom minden bűnöd. Hallgass és figyelj!
Nézz csak el rajtam. Nincs többé semmim és magam se vagyok többé. Házam, földem, ezer apróságom elveszett. Mások örülnek egykori örömeimben. Mások, akikre idáig miattad nem hasonlítottam. Nézd, itt állok kifosztottan, ó a kincsesláda üres, sarkával a földbe fúródott, elhagyottan fekszik a mező közepén, majd jön a Tél, beborítja, eltemeti és szétmállasztja. Te vagy az oka! Válladat verő szőke hajaddal, bokáig érő ingecskédben ott térdeltél a szívem közepén. Kicsiny voltál, parányi s akár a leheletemmel is elröpíthettelek volna, de gyökeret vertél a szívemben és igen, akkor még hittem neked, hittem, hogy a világban csakugyan úgy kell megállni, amint te mondod. Mentem utánad te parány, de fölébredtem a szörnyű álomból s már kezemben a fekete zsineg.
Miért tanítottál szörnyű dolgokra?! Miért mondtad, hogy térjek ki a mások útjából?! Miért fogtad le a kezem, ha le akartam sújtani rá, aki gőgösen állt meg előttem és vigyorogva kaparította magához a Boldogságomat?! Miért sugdostad folyton a fülembe, hogy hagyjalak lenni másokat másoknak s maradjak én, ha egyedüli az élő példa?! Milyen jó lenne ma már, ha régebben ismerem az Igazságot! Milyen jó lenne, ha régebben tudom, hogy nemcsak védekezni kell, de még támadni is! Hujj, hujj, neki, ha a másik kezében egy falat kenyér van. Kirántani a kezéből és megenni! Agyonütni, ha nem adja másképp! Nem kitérni, megalázkodni és még a könnyeket is befelé sírni el, hanem támadni, ragadozónak, vérszomjasnak lenni, nem kímélni. Pusztítani!
Nézz csak el rajtam. Olyan lettem, mint a Szahara. Életemben már nincs virág, kiszáradtak a kórók is, semmim sincs a szépből, a jóból, már a végső van hátra: a puszta életem. De az életem nem adom. Téged öllek meg, kidoblak a szívemből, zsineget kötök rád és elföldellek. Igen, így teszek és ezentúl ő rájuk hasonlítok. Lesz palotám és lesz örömöm! Lábam nyomában csak hadd támadjon a jaj. Röhögök a jajgatókon! Többé nem állítasz meg, te parányi fickó az elém nyúló koldus tenyér előtt. Autón robogok és elgázolom aki a maga szennyes nyomorúságával az életem akarja beárnyékolni. Röhögni fogok ezentúl, röhögni és pipogyának, gyámoltalannak nevezek mindenkit, aki alul marad.
Nézzed a készülődésem! Kivetlek téged te bűnös és megutált. Gondolat és jöjjön helyedbe a Tett! Vértet lakatolok a szívem köré. A gyöngeségre, az esdeklésre ezentúl vasból való visszhang kacag le rólam. Ki alázatosan mentem idáig a magam útján, most kiállok az országot közepére, szörnyű pallósként reng meg kezemben az Önzés és lesújtok mindenkit, aki szembejön.
Te ámítottál, te fújtál rózsa ködöt a szemem elé, te leszel az első áldozat. Jöjj hát, ne fickándozz, mér ujjaim között a torkod, csak semmi, semmi, ne is rimánkodj, még egy pillanat és Nyekk.
A csöpp, a szívem közepén azonban nem hagyta magát és így beszélt:
- Az út kimérve áll. A példa, mit más mutat - tükörkép csupán. A kaján száj, a szőrös kéz mögött a magad arca néz bele, a magad lelke is bent ragyog. Iránytűd voltam és iránytűd is maradok. Hasztalan minden rugaszkodás, viseld békén sorsodat, hiszen változtatnod nem lehet és nem szabad. Elhiszem, hogy fáj, lemondani fáj, de nézd, ha magad is, maradj meg régi utadon. Ki maga szerint, ki lelke szerint él, életet csak az él és sírni jobb, mint másba könnyet oltani.
- Nézd a haragot. Nem kérdezi és lesi, hogy térdel-e föl lélek a zengése nyomán, csak zeng, zeng az est azúrjában és mindig van híve, nem szól egyedül, ezer szobában ezer gyötrött szív olvad föl édes dallamán. Békét hint az estben el, liliom virágokat, nincs öröm, mi ezzel érne fel, fogadd szívedbe az alázatot s hajolj meg a tiszta és szent érc szaván, mert nektek szól csupán.
- Az öröm, mi igaz, benned lakozik, nem pusztíthatja semmi baj és semmi vész. Hidd, az igaz élet sosem szomorú. Könnye ha van, fájdalma ha van, a lét igaz virága mégis az övé. Ha lelkébe néz nem lát csak tiszta, szép mezőt, amelyen füvek békén lengenek. E mezőn járni csöndesen, békén, derűben, azzal nem ér föl semmi sem. Ez a csönd a tiszta lélek csöndje és ez a csönd a Lét maga.