Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Kedves barátom. Engedje meg, hogy barátomnak szólítsam. Engedje meg, hogy itt mi ketten most együtt szerepeljünk a nyilvánosság előtt. Engedje meg, hogy bele karolhassak, szabad kérnem.
Nekem tulajdonképpen soha nem volt alkalmam, hogy udvaroljak Önnek, hogy szépeket mondhassak. Hogy megmondhassam, kedves O. E. mennyire szeretem én magát. Hogy mindez az én ideálom volt. Talán soha mi ketten együtt nem voltunk, nem hagytak egyedül. Vagy velünk volt K. S. vagy egy asztalnál ültünk F. M. úrral, akiket én szintén nagyon szeretek. De szégyelltem előttük beszélni, szégyelltem Önnek a szemébe megmondani, mennyire megszerettem, rögtön, mikor először megláttam szivarozva, fekete cérna kesztyűben, mint egy angyalt a Club kávéházban. Maga mindig nevetett, ha engem látott, egy lurkónak tartott, mindig várta, hogy én csínyeket meséljek Önnek, amiket mi ketten követtünk el K. S.-el. És én láttam kedves O. E., hogy Önnek ez kell s én mindig tréfáltam és tetettem magamat viccesnek és lurkónak, pedig én mindig azt gondoltam, "na most kitalálom neki az egész dolgot, megvallok mindent, hogy ő az én szentem, az ősz haja előtt le kell nekem borulni."
És így elmúltak az évek. Egyszer a Váci-körúton pár szót beszélgettünk. Jó napot. Szolgája. Csak úgy élek. Élek. S akkor maga megint nevetett, hogy mondjak valami viccet, látszott, hogy azt várja. S én nevettem és vicceltem, s mikor elváltunk, utána néztem, a nadrágja után, a cipője után, az ernyője után, az aktatáskája után. Majd megszakadt a szívem. Úgy sajnáltam. Magamat sajnáltam, hogy mi nem lehetünk együtt. Barátok. Hogy dolgunk van, élni kell, egész másfelé lakunk, sose látjuk egymást.
S aztán évekig megint nem láttam.
Az ember olyan buta és közönséges, él olyanok között, akiket nem szeret, akikhez semmi köze, klubtagok, szomszédok, szembeülők, kávéházi ismerősök, kollégák, ügyvédek, mindennap velük van az ember, érintkezik, köszön, beszél, egyszóval él és megelégszik velük. De pardon! Ehhez senkinek semmi köze. Ez az én titkom, ez az én külön történetem, saját regényem, Mayerlingem. Akárhogy szeretném, ezt én nem bocsáthatom nyilvánosság elé, ástam magamban egy magányos sírt, bele temettem mindent, ez az én családi kriptám, ide tilos a bemenet. Az illetők bizonyosan nem is tudják, nem is törődnek avval, hogy én eltemettem őket, ők élnek, jubiláltatják magukat és másoknak rendeznek erőszakos jubileumokat. Bánják is ők, hogy én eltemettem őket, hiszen nem is szóltam senkinek, gyász jelentést se adtam ki, még nekik se szóltam, hiszen mosolygok ha látom őket és köszönünk egymásnak.
Ők nem törődnek vele, de Ön kedves O. E. fog törődni avval, hogy az én vastag élet történetemben van egy lap, kék szalaggal megjelölve, akármikor kinyithatom egyszerre. Erre a lapra legfelül az Ön ihletett arca van festve, szelíd vízfestékkel, szent pápaszemében, ahogy először nézett rám, mikor én tizennyolc éves voltam. Tizennyolc. Soványan, rongyosan, merészen, de azért vacogva kerestem Önt. Mint egy merénylő. Kezemben egy verssel.
Kedves O. E. A fiam már elmúlt tizenhárom éves. Nem sokáig tart s ő fog ott állni. Ön előtt, kézirattal. A fiam már alig várja. Én ugyanis sokat mesélek neki Önről, nagyon nagy szeretettel.