Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Budapest, 1923. június 4.
Drága kislányom!
Legutóbbi levelednek nagyon-nagyon örültem, mert éppen olyan kedves volt, mint a régiek, és mert öröm van benne és tudod, hogy a te örömöd az én örömöm is. Azt írod, hogy nemsokára vége lesz az iskola évnek és végre elhagyhatod az intézetet, hogy apusoddal tölthesd a nyarat, az egész két hónapi vakációt. Na, képzelheted, én is milyen reménykedve és boldogan várom azt a napot, amikor megcsókolhatom a kis kezedet és újra magamhoz szoríthatlak ugyanúgy, mint amikor legutoljára elváltunk egymástól és egyikünk sem sírt, hanem mind a ketten nevettünk.
Hogy hol fogjuk tölteni a nyarat, Azt még nem tudom neked megmondani. De bárhol leszünk, én jól fogom magam érezni veled és bizonyára neked sem lesz más kívánságod, mint az, hogy együtt lehess a te Apusoddal.
Már többször panaszkodtál, hogy olyan keveset írok magamról, nem tudod, mit csinálok, merre járok, kikkel beszélek, és hová szoktam kirándulni. Igazad van, édes szívem, nem szoktam magamról írni, mert amit az életemről írhatnék, ahhoz még gyermek vagy és ami azon kívűl történik velem, az mindig ugyanaz, rád gondolok és a legnagyobb, legszebb és legmélyebb szórakozásom az, hogy az én ici-pici Klárikámnak leveleket írok.
De most mégis elmondok neked az elmúlt hétről valamit, ami téged is fog érdekelni.
Emlékszel, mennyit beszéltem neked valamikor régen Osvát Ernő barátomról. Tudod, ez akkor volt, amikor én a Bábellel díjat nyertem. Akkor te sokat kérdezősködtél az én barátomról, hogy milyen, hol lakik, és van-e neki is olyan kislánya, mint amilyen te vagy. Azt feleltem, hogy Osvátról annyit tudok, hogy nagyon jó ember és a jó embereket szeretni kell. Te azt kérdezted, hogy hát nem mindenki jó ember? Azt feleltem, hogy nem. Nem mindenki, mert vannak rossz emberek is. De ezek nem érdemlik meg az életet, mert az élettől ugyanúgy kapnak napot, levegőt, virágot, fényt és szépséget, mint a jó emberek, de mindezért ők rosszasággal fizetnek, - és éppen ezért kell a jó embereket nagyon szeretni. Mindezt most azért juttatom az emlékezetedbe, mert ennek a nagyon, végtelenül jó embernek örömöt akartak szerezni a barátai és ünnepet rendeztek a tiszteletére azért, mert jó és mert nagyon sokat dolgozott életében. Az ünnep a Vígszínházban volt. Én is elmentem oda s egy oszlop mögül hallgattam végig a jeles magyar írók előadását arról az emberről, aki csak jót tett mindig és jóságért nem kért tőlük semmit és nem kért senkitől semmit. És én ott az oszlop mögött, ahogy bámuló szemmel meredtem a színpadra, kissé elszégyelltem magam, mert valami olyan szemrehányó érzés lobbant fel bennem, hogy én megbántottam Osvát Ernőt, megbántottam azzal, hogy már réges-régen nem látogattam meg, nem kérdeztem meg tőle, mi az öröme, mi a baja, mi az élete és bizonyára most sem tudja, hogy itt vagyok, mert a jegyszedő elbújtatott, egy oszlop mögé ültetett engem az utolsó előtti sorban. Egy pillanatig az volt a gondolatom, hogy kibújok az oszlop mögül, felállok, kitárom a két karomat, felszegem a fejemet, hogy meglásson engem Osvát Ernő, tudja meg, hogy én is itt vagyok az ünneplők soraiban. De nem tettem, továbbra is ott lapultam csendben, figyelőn az oszlop mögött, mert arra gondoltam, hogy a szeretet talán annál mélyebb, mennél csendesebb.
Este aztán vacsorára gyűltünk össze. Ott már nem voltunk olyan sokan, mint a Vígszínházban, de olyan volt ez, mint egy család, Osvát Ernő családja, amelynek minden egyes tagja hálával nézte az ő kissé fáradt, kissé kipirult arcát. Velem szemben Laczkó Géza ült. Azért írom meg ezt neked, mert Laczkó Gézát még Kaposvárról ismerem. Ő akkor kisfiú volt, szép piros csákó volt a fején, piros huszár nadrágja volt és fényes pléh kardja. Én meg kis gimnazista voltam, de nálánál jóval idősebb, abba az udvarba jártam, ahol ő lakott és mindig irigyeltem az ő piros csákóját, holott akkor én már elolvastam a Tizenöt éves kapitányt. Most aztán, ahogy egymással szembe kerültünk, mind a ketten Kaposvárról beszélgettünk, a kis városról, a kicsiny utcákról, a keskeny folyóról, a Séta téren levő arénáról, arról a Kaposvárról, amely a mi képzeletünkben él, és amelyet soha nem fogunk elfelejteni. Körülöttem zsongott-bongott az élet, és én elfelejtettem, hogy itt vagyok, újra a kis városban voltam, visszatértem oda, ahonnan egyszer elindultam, kutatgattam, keresgettem a régi-régi házikók között, mintha ott felejtettem volna valamit és most ide kellett jönnöm, hogy újra kezdjem, mintha az életem hibáját ott kellene kijavítanom, ahonnan egyszer elindultam. Egyszerre csak ott állt mellettem Osvát Ernő, mosolyogva nézett rám, fehér kezét a vállamra tette és ezt mondta: De elgondolkodtál, mire gondolsz? Felriadtam, csodálkozva néztem körül, aztán megláttam Osvát Ernőt, aki úgy tűnt fel nekem, mintha valami messze-messze tóról érkezett volna és most megérkezett volna énhozzám. Hálásan néztem rá és ezt feleltem neki: A kislányomra gondoltam, amikor téged ünnepelünk. Majd megírom neki és ő örülni fog.
Tehát most, édes kislányom, volna egy kérésem. Azt írod a leveled végén, hogy Agátha nővér megengedte, hogy délutánonként lemehettek az intézet gyönyörű kertjébe. A levelednek ez a része így hangzik: "A kert olyan szép, csak a rózsák nem akarnak kinyílni, de azok is majd idővel kinyílnak. Ott, ahol én játszom, két virág már kinyílt, az egyik az ikrica, a másik meg a szívvirág. És még egy harmadik is, annak a nevét nem tudom, majd megkérdezem Agátha nővértől." nem tudom, milyen virág az ikrica s milyen a szívvirág. Talán olyanok, mint a réti pipitér, a búzavirág, a kék nefelejcs és az ibolya, amelyeket én gyermekkoromban szedtem és szerettem? No de mindegy, arra kérlek, édes kis szívem, hogy a legközelebbi leveledben küldj egy szál ikricát és egy szál szívvirágot szépen lepréselve és én majd odaadom azokat Osvát Ernőnek, hadd örüljön ezeknek a messziről érkezett, kedves virágoknak, amiket az én kislányom küldött neki.
Most Isten veled, drága kislányom, írj nekem mielőbb, s addig is nagyon-nagyon sok csókot küld neked a téged végtelenül szerető Apusod.