Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
1908. Megindult a Nyugat. Osvát Ernőt illő távolból, vagyis látásból ismertem. A New-York kávéház csendes délelőttjeinek egyikén láttam először. Fekete ruha, szemüveg, rengeteg német, francia, angol lap az asztalon és a székeken stb. stb. ismert dolgok. Többnyire egyedül ült, nem zavarta senki sem. Ha közelebbről jellemezni akarnám megjelenését, ami mindenki mástól megkülönböztette őt és gyér társaságát, talán ezt a szót kellene hangsúlyozni: csend. Szublimált, szinte tisztult csend, nem budapesti, hanem nyugat európai disztingváltság sugárzott körülötte, tiszteletet parancsoló, szerény, nem kérkedő, nem kívülről jövő nobilitás. És ha többen ültek asztalánál (Ambrus Zoltán alakja rajzolódik elém a leghatározottabban) ez a pozitív, szinte testté vált csend akkor sem szűnt meg. Élénk gesztusnak, hangos beszédnek sehol semmi nyoma.
A Nyugat megindult, a legjobb nevek sorakoztak sűrű rendben számról számra. És az ismeretlen új emberek, akik ott felbukkantak, azok is teljes fegyverzetben, félreérthetetlen biztonsággal és fölénnyel mutatták képességeiket. Csüggedten olvastam a folyóiratot. A kívül rekedtek reménytelenségével éreztem, hogy semmi kilátás, hogy valaha a Nyugathoz "bejuthassak." De azért írtam.
Egy délelőtt engem, az ismeretlen kezdő írót felkeresett Osvát Ernő. Felkért, hogy írjak a Nyugatba. Nem írt, nem rendelt fel magához, holott már ez is nagy tisztesség lett volna számomra, hanem maga jött el hozzám, ki azt hittem, hogy írásaim rejtve maradtak előtte és azt se tudja élek-e vagy sem. Zavartan, kusza mondatokkal beszéltem vele, annyira váratlan volt ez az öröm, hogy szinte lesújtott. Hosszú ideig tartott a néhány perces látogatás íze, kábulata. Nagy gonddal megírtam a kért novellát és megjelent. Nem kellett sokáig várnom. Talán tíz nappal a kézirat átadása után már nyomtatásban olvashattam írásomat a Nyugat sokat jelentő legközebbi számába. Így sarkalt írásra Osvát Ernő nemcsak engem, hanem mindenkit, aki szigorú ítéletének mérlegére helyezve, elég súlyosnak talált.
Túlzásba menő lelkiismeretességét, sokoldalú, messzire terjedő tájékozottságát nem említem. Ezzel csak ismételném azt, amit annyian megállapítottak. Hogy minden hozzájutatott írást végig olvas, azt is tudják az emberek. De nem hallgathatom el az ő nagy nagy szeretetét, ami egyéni kiválóságának egyik legbecsesebb alkotó eleme. Úgy hiszem, a szeretettel lehet leginkább megmagyarázni azt a hatást, amelyet mindenkire gyakorol, aki valaha vele bármilyen vonatkozásban érintkezett, ez ad kulcsot az ő odaadásához, amellyel magát másokért feláldozta.
A szeretetről sokat írtak, sokat szónokoltak és értelmét meglehetősen elkoptatták. Sokan, mint természettől való emberi tulajdonságot, kevésre is taksálják. Úgy vélik, nem tehet róla az illető, nem az ő érdeme. Csak egészen nagy írók, nagy emberek hangsúlyozzák a szeretetnek, az emberi jóságnak mindenek fölött való értékét, magasrendűségét. Osvát Ernő esetében ezt a motívumot nem lehet elejteni. nem is szabad. Lelki életének intenzitását, nem külső jelekben mutatkozó, hanem mélyből kisarjadzó kifinomultságát, minden jó és becsületes ügyhöz való vonzódását ez a küldetésszerű szeretet és jóság táplálja, növeszti, színesíti.
Osvát ahhoz a ritka emberfajtához tartozik, aki visszaadja, megerősíti az emberiségbe vetett hitet. Az ilyen ember megérdemli inkább, mint bárki más, hogy a sok jóért, amelyet a maga körében és talán azon túl is cselekedett, boldog legyen.