Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Lengyel Géza: Osváth Ernő kincse

Minek tagadjam: dicsekedni jöttem én is, azokkal, kik Osvát Ernőt dicsérni összegyűltek. A huszonöt évből másfél évtized a Nyugat korszaka s az első számtól kezdve nyitva voltak számomra e mindenkitől tisztelt csarnok kapu. Osvát Ernő nyitotta ki, ő volt az, aki a tekintetével, kézfogásával, sürgetésével, szűken mért szavával biztatott. Ha félig s ha csak időnként hittem is a dicséretet, értékelést, mely biztatásban rejlett: jól esett s ma is meleget áraszt bennem. S ha egyedül lett volna, aki mindent, amit, igénytelent és hatásra-számítás nélkül valót, valaha írtam, elolvasott, méltányolt, szeretett: ő az a férfiú, ki az írásnak, a mások írásainak élt, a hozzáférhetetlen bíró, felfegyverkezve az ítélkezés minden eszközével s különös, meg nem szerezhető megérző képességgel minden iránt, ami rejlett jó, titkos ígéret, a legkülönbözőbb emberek írásaiban akadt. Ő az, aki csodálatos s szinte emberfeletti elfogulatlansággal választja el a művet a hatástól, a fogadtatástól, az írói egyéniséget az ezer különböző körülmény eredője gyanánt jelentkező érvényesüléstől. S midőn arról beszélek, midőn azzal dicsekszem, hogy Osvát elismerésének a fénye nekem is mutatott utat, tulajdonképpen azt szeretném megérzékíteni, milyen egyetlen éltető melegforrás, napsugarat pótló világosság az ő szava, biztatása, ítélete azoknak, kikben a művész alkotó s érvényesülő szenvedélye másként, vadul dolgozik, kikben követelőzve él saját erejük hite - elengedhetetlen művészi teljességnek - kik nem akarnak lemondani s elszántan harcolnak a közönnyel és saját kétségeik harcát is maguk mardosva vívják.

Ha nekem is fénylő emlékem s titkos biztatásom Osvát ítélete - annál mélyebben érzem ennek jelentőségét az aktív küzdők, az egymást követő újak, a vergődők, a meghallgatásért kiáltók számára. Mélyen meghajlok e férfiú előtt, ki nyugalmával s olyan egyenletesnek feltűnő temperamentumával megértője, gyámolítója, barátja, harcostársa a maguk igazságáért, művészetéért csatázóknak. Milyen gazdagnak kell lennie, hogy negyedszázados pazarlás után még mindig vannak kincsei hitből, harcból, elragadtatásból.

Jól ismerem őt, mint kincsek osztogatóját. Kevés ember szórt szét annyi örömet, mint ki arról határozott, mi jelenhet meg a nyugatban. S már-már emlékeink közül kell felidézni, mily fontos volt ez, milyen megkülönböztetett figyelmet biztosított e folyóirat minden írójának az a köztudat, hogy Osvát rendíthetetlen meggyőződése ad helyet számukra, kik temperamentum, kifejezésmód, világnézet népszerűség s bizonyára érték tekintetében is olya merőben különbözők voltak. E fórumról messze hallatszott a szó. S ha nem is szegődött a siker kórusa mindenki mellé, kit ő megmért és elég súlyosnak talált: egy-egy babérlevelet minden munkatársnak tudott juttatni, egy-egy foszlánya a megértésnek a legmesszibb zugokba is eljutott. Lehet-e elfelejteni, hogy a legzordabb háborús időkben, a legvigasztalanabb tömegben-elmerülés napjaiban, a legtávolibb Galíciában is akadtak, akik megkérdezték: Ön az, aki a Nyugatban is ír? - ha ma hangzik fel a kérdés - ebben a formában: ír még a nyugatba? - azt válaszolom, hogy írok, csak mostanában sokáig készülődöm hozzá. Ilyenféle képen felek Osvátnak is, ki nem mulasztja el meg-megkérdezni: mikor ír a Nyugatba, s e kérdéssel zavarba hoz, szégyellem magam, mint tizenöt esztendeje szégyelltem volna, ha nem tartottam volna be halálos pontossággal minden terminust - s egyúttal büszke vagyok. Kincseiből Osvát Ernő ismét juttatott nekem.