Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Arra már nem emlékszem, ősz volt-e vagy tavasz, de azon ritka délutánok egyike, amikor Osvát Ernőt magunkhoz vártuk. Előző este tudta meg az uram, hogy a "Mari néni" dicséretet nyert az Athenaeum regény pályázatán, sietett közölni Osvát Ernővel, hogy én volnék Beczássy Judit és ő utolérhetetlen udvariassággal maga jött hozzánk. Vártam és féltem tőle.
Még a percek is hosszúak voltak, míg elszakíthattam, hogy csak én halljam szavait. Életem legboldogabb napja a volt, olyan boldog az ő pár dicsérő szavától, hogy a "de", amit mégis csak mondott, éppen csak szíven ütött, egy szédülésnyit csak, már el is felejtettem, már nem is tudtam róla, csak a jó élt bennem tovább, mert öröm, a büszkeség, az a kétkedő, tétova elégedettség, ami mégis csak elégedettség. És mindenek fölött hála áradozott bennem, s még akkor este, a biztató szóktól neki buzdultan elkezdtem írni másik regényemet, a "Medvé"-t, majd röviddel utóbb felszított munkakedvvel már a harmadik, a "Tóth Eszter életé"-ben éltem. És Tóth Eszterrel már tovább jutottam, az Athenaeum pályázatán Osvát Ernő hozzájárulásával én kaptam az egyik díjat.
A "Mari néni"-vel még úgy voltam, mint a gyermek, aki játszva az erkély párkányára mászik, járkál ott és nem tud a mélységről, nem látja a rászegezett szemeket sem, nem érzi hol van és nem sejti, hogy le is zuhanhat. Azóta Osvát Ernőtől sok "de"-t hallottam, ami már tovább élt bennem a dicséret öröménél, ráirányította szememet a mélységre. Most ha újból a párkányra állok, már azt szeretném neki megmutatni, hogy nem szédülök le.