Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
A szerkesztő bosszúsan vette el az irodalom barát elől a kefelenyomatokat.
- Kikacagják a lapot! Értsd meg! - kiáltott fel az irodalom barát.
- Ha a szimbolizmus nevetséges...ide figyelnek. Az egész nyomda idenéz. - Összehúzta az üvegfalon a függönyt. - Hagyjuk kérlek...
Az irodalombarát nem tágított:
- Valamelyes ízlésem nekem is van és...és...Hogy egyezteted össze a lap irányával? Nos?
A szerkesztőt a kérdés kihozta a sodrából. Átvillant előtte, miként toppant közéjük ez a törvényszéki jegyző, kinek a magas galléron örökké gurigázó fejét messziről gyakran látta inogni, bólongatni az újságírók kávéházi törzs asztalánál, hogyan örvendtek neki s bizakodtak az összeköttetéseiben s a jegyző hogyan bókolt a vállalkozásunknak, majd tegezte, oktatta s vállon veregette őket. Belepirult a restelkedésbe, hogy idáig szót fogadott neki.
- A lap irányáért, kedves jegyző úr, egyedül én vagyok felelős - mondotta.
- Elismerem. Tessék! - Aztán egy kis szünet múlva:
- De csak magatokra vessetek, ha a napilapokban nem tudok nektek egy kis reklámot csapni. Már pedig a sajtó támogatása nélkül itt vidéken hamar megdögöltök. - Az irodalom barát ujjaival ütemet vert a csendhez, ami szavait követte. A szerkesztő közeledett:
- Egy versből, kérlek alássan, nem lehet valakit megítélni. Még ha olyan tájékozott is az olvasó az irodalomban, mint te...Előfordulhat...nagyon gyakran előfordulhat...
- Lehet, hogy tehetséges a fiú, de...
- Nagyon tehetséges. Hidd el. Beczkayt becsülöm legtöbbre az egész társaságból. Pesti lapok hozzák a dolgait. Éppen most kapott levelet a "Nyugat"-tól...- végigboronált az asztalon. - ide tettem. Tessék.
Az irodalom barát elduruzsolta a címzést, megforgatta a lezárt borítékot, majd hosszasan nézegette az iniciálét s a szerkesztők neveit.
- Nem vontam kétségbe, hogy tehetséges gyerek - mondta azután.
Sokan jöttek a nyomába. Fontoskodva állták körül a gépet, amelynek gyomrában csipeszekkel kotorászott a szedőinas.
- Ne tartsátok fel a szedőt - szólott ki a szerkesztő. Géza, kérlek, légyszíves...légyszíves...- elővette a bőrtárcáját és amíg keresgélt benne, szórakozottan hányogatta a szavakat - írd be a könyvbe ezt a két előfizetőt. Igen, uraim, számoljanak be a toborzásról.
A fiatal emberek zavartan mosolyogtak. A szerkesztő közéjük lépett.
- Nem tudom - súgta, - hogy holnap miből fizetem ki a nyomdászt. Még harmincöt korona hiányzik.
- Harmincöt... - szörnyülködtek.
- Tegnap kifizettem a plakátokat s a szerkesztőségi levélpapírt. Követelte. Mit csináljak? Hol van Beczkay? Három előfizetőről még nem számolt el. Mindig csavarog. Mit fogunk csinálni?
Gyámoltalanul, szót sem szólva álltak körülötte. A tekintetük, mi csak nemrég ívódott tele önbizalommal, szétfolyt, gyerekesen üressé változott.
Én megtettem, mi tőlem tellett. Lássátok aztán. Fáradtan, mintha hét nap elől árnyékba menekülnének, kullogtak az irodába. A papírkötegeken gubbasztottak. Fel-fel jajdultak, szidva a vidéki város: az unt kedvű hivatalnokot, a kuglizó iparost az öregek "Irodalmi kör"-ét.
A szerkesztő felugrott az asztal mellől.
- Még a kliséket sem fizettük ki - hüledezett. Idegesen botorkált ide-oda. - Nem bírjuk, hiába, nem bírjuk! Azt tanácsolom, hagyjuk félbe az egészet. Halott város ez, úgy se lehet itt irodalmat teremteni. - Nem is engedem, hogy megindítsák a gépet. Én nem vállalom tovább a felelősséget. Mihelyt bejön a nyomdász, megmondom neki. - Talán később, ha kapunk valakitől tőkét...Nem igaz?
Bólogattak, fáradtan, révetegül. A jegyző egy irodalmi népünnepély rendezését javasolta, aminek jövedelme hónapokra biztosítaná a lapot. Hagyták. Hallgattak.
- Beczkaynak levele jött a "Nyugat"-tól - szólt a szerkesztő - Értesítsétek.
Felfigyeltek, aztán tovább kuszálták magukban a gondokat, halódó reményt s a minden iránti utálatot. Csak később szólt az egyik:
- Add ide. - Elindult a levél s útjában álmokat élesztgetett.
- Valamelyik nap én is postára teszem...
- Csoda, hogy rászántad magad...Ne volna ilyen messze ide Pest...
- Osvátnak címezd.
- Géza is kapott tőle. Biztatja...
- Kaptál levelet Ostváttól? Hogy hallgatott róla!
- Ha egyikünknek sikerül megvetni a lábát Pesten, sokat segíthetne...Tekintélyt adna a lapnak!
- Mindjárt megváltozna a helyzetünk!
A levél néha egy kézben vesztegelt, sokáig, aztán a beszéd üteme szerint járt újra kézről-kézre, hol letörte a kezeket, mintha megsúlyosodott volna, hol lendületet adott a karnak s hangsúlyt a véleménynek.
- Egészen másképp fogadnák a lapot.
- Tény és való! - lelkesedett a törvényszéki jegyző, akit ez a hirtelen támadt nyers bizakodás egészen magával ragadott.
- Kezdhetjük? - szólt át a nyomdász.
Összenéztek.
- Lehet. Miért ne - mondta a jegyző.
- Igen. Hogyne - hagyták helyben.
- Majd összeadjuk azt a pénzt - sugdosódtak.
Közrefogták a gépet. Figyelték, hogyan kúszik fel az erő a szíjon s a csavarokon és - hogy tevékennyé szabadult - hogyan harsonázik.