Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Előttem éj, mögöttem éj,
éjfélre meghalok,
liliom köntöst adnak rám
fehér, angyal karok.
A hegyre egy felhő repül
és két ezüst galamb,
szemük vörös, miként a vér,
de szívünk enyhe, langy.
Megnyílik ott egy sziklasír,
az Olajfák hegyén,
takarjatok be angyalok,
a koporsó kemény.
Szomorú volt szegény szívem
a földi utakon,
mindig az égre néztem én
és mentem csak vakon.
Mentem tűnődve és vakon,
sok néma lángon át,
hajszoltam űztem, szomjaztam
a Nagy harmóniát.
Örök Zenét álmodtam én
a roppant ég alá,
valóság volt-e? képzelet?
választ rá nem talál
Szívem, szívem, bolond szívem,
mely végre is megállt,
mutassátok meg angyalok
a szent Bethániát.
Tán ott fakad a Nagy Forrás,
melyből a Fény derül
s a földre bús mosolyt terít
kegyes ellenszerül.
Feleljetek ti angyalok,
már enyészet fon át,
vagy nem tudnátok még ti sem
a Nagy Titkok honát?
Lehet, lehet! Aludj te szív,
a koporsó kemény,
aludj, aludj örök álmot
a Végzet ütemén.
Ha van zene s Harmónia,
megfejted ezeket,
a sziklát bársonnyá teszi
az Örök Szeretet.