Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
El nem mondott szomorúságom is van, Szerkesztő Úr, kérem?
A tejszínű hajnalban útszéli barkóca bokrok harmatos függönye mögül bontakozott elém, a szomszéd. Vékonyka, mint a kisujjam, elképzelhetetlenül kicsike madárijesztő féle, komoly baktatásban a báránybőr sipka súlya alatt. Szabályszerű foltos, piszkos gúnyába, öltözködött. Istentől hat évesre szabott, katicabogár szemű kis parasztember, gnóm vagy fantom. Az út, amerre ment, haragos és favágóktól felborzolt erdőbe vitt. A picinyke barna tenyér, bizisten nem volt nagyobb a cafat gúnyában, mint a csokoládé bábúé, bizakodóan nyúlt felém bátor alázkodással és lóbálta harangozva, köszöntően a kezemet.
- Agyonisten, tekintetes úr...
Persze a sipak a baljába került és csókolni valóan hajbókolt gége vastagságú nyakán, a barna kis koponya. Mint egy ottfelejtett mákfej a szélben.
- Agyonisten. Mondom. - De hát...
Egy sóhajtást nyelintett a babszemnyi száj, de csak, hogy a szóhoz fogjon. Én nem is tudom, hány évszázad fáradt éjszakája kelt fel erre a sóhajra ilyen korán, hajnalon. Tény, hogy én nem taksáltam négy esztendősre se az egész gyereket.
- Hát én vagyok a szomszédjuk, itt a birtokuk mellett.
- Ja vagy úgy? - Jó reggelt agyon isten, szomszéd! Hát erre mi járatban?
- Megyek az erdőbe.
- Minek?
- Apámnak segíteni, fáért.
- No ez derék.
- Merthogy kell a fa télire.
- Nyáron?
- Hát. A szegénynek.
- No jó utat, jó munkát.
Megint az a sóhaj és még a felnyílt kutyás nézésű szemek.
- Rég volt beszédem a tekintetes úrral...
- Velem? Ejnye no.
Bólogatott. De nem mondok sokat, legalább ötven esztendő súlyával.
- Volna egy fájintos bikaborjúm
- Hát aztán...
- A Hanzi. Elcserélném a maguk egy csikójáért.
- Nem ér az annyit. Becsapódna szomszéd.
- Mindegy. Nekem csak a csikó.
- Miért?
- Ökörrel járunk az erdőbe. Apámnak nincs lova.
- Miért?
- Mert szegény.
Az ilyen szociális szempontokra alapozott üzlet megfogja az ember szívét. Megígértem. Miért ne. Nem az enyém a birtok. Én csak szeretem. Mint a szentkúti barát az isten bárányát. - Majd csak megalkuszunk arra a csikóra.
Attól kezdve aztán egy esztendőn át, amikor csak a birtokot jártam, alkudtam és a szomszéddal a csikóra. Beállított csak, mint akit húz, vonz valami, mágnes vagy mi, mert hiszen Isten csodája, hogy győzte pipaszár lába az őszi sarat. Kopogtatott. A sipakját kint hagyta a küszöbön.
- Azt hittem, megették már a kis ebédet, tekintetes úr.
- Még nem. Tartson velünk szomszéd.
- Köszönöm. Nem élek vele.
- Hát?
- Inkább egy cigarettát.
- Nem lesz baj?
- Legeltetni voltam, aztán megáhítottam a friss levegőn.
- No tessék. Semmi egyéb?
A szeme villant.
- A csikó!
- Jól van, szomszéd. De hát így meg úgy. Most ezért nem, majd azért nem. Máskor. Csak jöjjön.
Elköszönt. Kitopogott. Kint nézett az istállók felé. Aztán neki vágott a parton feneketlen sárnak, vállán hintázott sovány tarisznyája.
A kakas nem kukorékol olyan pontosan, az óra sem jár pontosabban, mint ahogy a szomszéd. Csak hogy nem megérzett a birtokon. A cselédek röhögtek. "Jött a Csicsó gyerek a csikóért." Már fondorlatokkal, alapos és alaptalan kifogásokkal. Egyszer korán reggel. Jó kifogás volt. A testvére Juli, az intézőnél szolgált tenyerével, talpával. Fenét bánta őt a szomszéd. Csak hozzám.
- Mondom eljöttem megnézni, nem tett-e kár Julinkba az éjszaka az intéző úr...
- Mi jut eszébe szomszéd? Nem hát.
De az egérszemek huncutul mosolyogtak, a fogacskák a vértelen ajkát rágták. Nem tört ki a nevetés.
- No hiszen azért...
Ha nem hát én restelkedtem zavaromban.
- Kell is Juli olyan úrnak, mint az intéző úr.
- Kell. Mert nem úr.
- Mi a fenét?
- Nem hát. Nem övé a csikó.
- Hát?
- Maga az úr, tekintetes úr.
Még mindig elkerültem a vásárt. Pedig már csapdostunk egy néhányszor az egymás tenyerébe, de én csak óvakodtam levonni a konzekvenciát.
Végre is egy hóförgeteges délután nem volt már kitérés. Felosztottuk már az apai öröksége a Csicsó gyerekek között, Juli is kapott férjhez menés esetére egy darabot a Rózsásból, de magának a szomszéd megtartotta, a Szilvást, - mert ott korán érik a szilva, nem kell rá sokáig vigyázni - a Rózsásból csak azt, - ahol a takarmány terem, mert a csikónak enni kell.
- Gondoltam, eltréfálok még egy kicsit.
- Rendben van, szomszéd. Viheti a csikót. Eleget alkudtunk rá. Hanem.
- Hm?
- Kötőféket azt nem adok. Nem alkudtuk ki.
Meg se hökkent. Fel se pislantott.
- Nem kell.
- Nem-e?
Csak kinyitja a gúnyát és kirángatja a kötőféket a hóna alól.
- Itt van.
Mit volt tennem? Azt gondoltam megnőtt már a kis csikó, a szomszédnak bizony legalább is létra kell, hogy kötőféket tegyen a nyakába. Hát Isten neki. Legyen, aminek lenni kell. Még arra se gondoltam, miből fizetem meg a gazdájának. Ámbátor jó ember a nagyságos úr.
- Menjen, szomszéd, az istállóba, aztán vigye, Isten neki, a csikót.
Nem volt izgatott. Nem is igen szólt. - Viszem is. - Csak ennyit. Mélyet, nagyot lélegzett, nekivetett fejjel kiment a förgetegbe. Csak, mintha hatvan esztendő terhét cipelte volna. Vagy a szél volt nagyon erős.
Nem is kellett sokáig várni. Az istálló-ajtóból először a szomszéd teherbe kapaszkodó alakja bújt ki, és hát markára csavarva kötelénél a csikó. A hó már mindent ellepett. A szomszéd magasra szedte léptében a csizmát. De ment. És kötelénél fogva utána a csikó. A hepehupás udvaron, fagyos göröngyökön bizony imbolyogva mentek. A szomszéd, mint aki részeg és a kazlak felé makacskodva, fejét kapkodva a csikó. Mikor megálltak, a hó, mintha örökkévaló szobornak szánná, belepte őket. Messziről káromkodás féle. Már el is tűntek egy kazal hátánál. Nem hiszem, hogy a hidegben a szomszéd érzései kigyúlhattak volna. Hanem a vihart egyszerre túlharsogta valami nevető ordítás. Cselédek raktak szénát a kocsira. Lehet, hogy ők riasztották meg, vagy a széna illata karácsony előtt hozta ki a sodrából a csikót. Az bizony se szó, se beszéd elrándult, és nekilódult vissza az istálló felé. A szomszéd pedig hasra vágódott a hóban az udvar közepén. A cselédek röhögő hahotáját lobogtatta a szél...
Én a szomszédot azóta se láttam. Üzenet, kérés, küldözés nem használt.
Hát nem is. A napokban kint jártam a birtokon. Tar Lőrinc omlatag falu várromja alatt, girhes malackák sétáltak a smaragdon. A májusi élet ezer hangja, madarak, bogárkák énekkara zsongta, füttyögte, csuklotta, ujjongta, lehelte fel felfelé azt a bizonyos szimfóniát. Úgy álltam ott, mint a fa, felfelé nyújtózva gyökeret verten. de a vörös bajuszú kanászt nem verte ki az életláz.
- Hát kérem a kis szomszéd messzire ment -
- Micsoda?
- A Csicsó gyerek. Aki mindig a csikót akarta -
- Mi van vele?
- Mi volna? Meghalt.
- Mi i?
- Igen. Ma reggel temették el, ide a hegyoldalba.
- Ejnye...
- Bizony kérem. A kántor úr elbúcsúztatta magától is.
- Istenem!...
- Hogyne kérem. Mikor már utolsóban volt is, nem enni kért.
Csak kivitette ölbe magát az istállóba, aztán megveregette az ökrök farát. Majd, hogy nem sírt szegényke. Hogy aszoongya, csikót vegyen magának édesapóm...
Szerkesztő Úr, kérem, lesz az elsírt könnyekből is novella?