Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Nostrorum sermonum iudex.
Horatius (Epistola IV.)
Volt egy barát, klastromban, betűt szántott,
nagy fóliánsba, vékony pergamenre,
s gyöngéd kézzel ápolt a tikkadt kertbe
sok teljes rózsát, tűzszín tulipántot.
Hű kertész, oltott, nyesett, hajtást hántott,
Ezerjó fű, Istenfa, szagos mente
mély illata szűk celláját belengte,
ha este bontott ódon könyvről pántot.
Szívébe Szép szerelme lobbant lángot:
a legendát s a verseket szerette,
könyvben, kertben pompás-ritkát keresve
boldog sejteni új költőt, új virágot.
Ritkán mosolygott, látta a világot
s nem volt a vak sorson nevetni kedve,
s mikor testét az idő eltemette,
nagy tiszta lelke századokba szállott.
S vándorló útján mindig arra vágyott,
elfáradva, már-már kétségbeesve:
hasonlóját még egyszer fellelhesse.
- S egy hajnalon küszöbödön megállott.
S mint régi életében, megtalált ott,
amire várt oly sok évig repesve:
Vadrózsát oltott s ifjú dalt, nemesre,
a kertben, mely múlt illatokba mártott.
Lelke: igaz arcunk tükröző mély tó,
komoly barát, jó kertész, dalra méltó!