Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
- Megemlékezés, mely a végén novella lesz, de akkor is igaz marad -
Hosszú, hosszú idők elteltével nem rég találkoztam Osvát Ernővel. A haja idő előtt fehéredett meg, de az arca fiatalos és szeme ma is régi. Villogó, vádló, szeretettel teli és felelősségre vonó. Mint a jó tanáré.
Rám nézett s én megijedtem. Mindig megijedek, ha rám néz... Hátha négyest akar adni?...
Mintha azt kérdezné ez a két soha meg nem változó szem:
- Miért nem dolgozik?...Miért nem halkan magáról?...Hát kószáltunk, vitatkoztunk, álmodoztunk annyit?...
Bizony...bizony Osvát, - megöregedtünk!...
Nem nagyon, de egy kicsit megöregedtünk.
Pedig az igazság az, hogy nem is öregedtünk meg...Igaz, hogy azóta már egy újabb nemzedék tapossa ...és eltapossa! a mi lábunk nyomát, de az élet elmúlásában az a szép és ravasz, hogy nem darabonként, nem évenként, vagy ötévenként szakad le rólunk, hanem szép csendesen, napról-napra s e kábult folyamatban még mindig azt hisszük, hogy csak olyanok vagyunk, mint huszonöt év előtt.
Milyen mulatságos is volt az, Osvát!
Este féltíz, tíz óra felé betolni a New York kávéház forgó nagy ajtaját ott a körút és dohány-utca sarkán és bevonulni az úgynevezett "hölgyterem" plüssdíványa, vagy karosszékei ölébe...Az asztalfőn a hosszú hajú, hangos szavú, mindent jobban tudó Márkus Géza, a márványlapon soha fel nem épülő Wallhallák és síremlékek ceruza rajza, kinn havas szél, - jön meg nem rokkanó szépségében és keresett hanyagságával a mindig leheletnyire nyitott, érzékies vörös ajkú Bródy Sándor, mintha földi eperbe akarna harapni, szögletes mozdulataival, sziporkázó szellemével ott ül és vitatkozik Molnár Géza, a szobrász Kallós mosolyogva hallgat, Molnár Ferenc a szomszéd kis asztalnál krokit ír a Budapesti Naplónak s János szolga odakint feketézve várja a kéziratot, Kálmán Imre egy másik sarokban Bakonyi Károllyal operettről tárgyal, apró léptekkel megérkezik Kiss József s dünnyögve kérdezi:
- Nem volt itt az az Ambrus?...Nem tudom tőle megkapni a regény folytatást...
És leül "az öreg" a fiatalok közé és várja Ambrust, aki jön, de regény folytatás nélkül...
De hoz magával valami mást...
Egy fiatalembert, egy új kritikust, valami filozoptert, vagy mit...Osvát Ernőt.
- Á...az Osvát!...és Kiss József szeme felragyogott...Nagyon szép volt, amit ezen a héten a Hanneléről írt.
Mind szeretettel és bizonyos respektussal néztünk az új jövevényre.
Esztétikus, aki csak bírálatnak él és akiről Ambrus Zoltán is lelkesedéssel beszél.
Széles nagy kalapjával, árnyékot vetőn megállt felettünk Rippl-Rónay, Kecskemétről felnézett Grünwald, Falus Elek maga elé rakta az asztalon a Stúdiókat, egy pillanatra benézett a borzas hajú, vékony Nagy Endre, aki szaladt át az Otthon-körbe, ahol mulatság volt...Csak úgy heccből konferált...(Ott kezdte meg.)
Este tizenegykor jött Újházi, Ivánffy, az operából benézett Takács Miska, és Harsányi, a kávés a vidékről jött kávéházi vendéget úgy véletlenül arra kalauzolta, hogy eldicsekedjen kávéháza országos nevezetességeivel....
Hogy évődtünk, hogy martuk, hogy gúnyoltuk, csipkedtük egymást...Láthatatlan vívó török villogtak a levegőben, szellemi bokszkesztyűk pufogtak s egy-egy éjféli szótusán nem egynek a szája íze lett keserű.
Csak egy valakit kíméltünk...Az ifjú kritikust, a jövő reményét: Osvátot. Fekete haja dacosan felfelé állt, mint a serte, szeme szikrázó, szigorúan villogó és mégis pajkos csillanású, ruhája, nyakkendője fekete, halkan, de hevesen beszél és véleményében soha meg nem alkuvó.
Legjobban Ambrus Zoltánt szereti.
A "Midas" írójának alsós partiját, kártyaharcait végig gibiceli, csakhogy hajnaltájt hazakísérhesse, kora délután külön találkozásai vannak vele a Centrál-kávéházban, mindenkiről tud, aki Európában csak ír, illetőleg írni kezd és jövője van!
Nagy álma egy regény, melyet a jövő héten kezd el...és délelőtt, amikor senki sem zavarja napi-, heti-, havi lapok tornyába bújva ül a kávéházban...
- - - És kezdődik a novella!
Tizenhat esztendeje írtam Osvátról és Színi Gyuláról. Most már leleplezhetem magamat is, őket is. Brunnwald Osvát, Szeli Színi, - de az ifjúság?...
Ugye, Osvát, az is a mienk még!