Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Mesének is szép Jókai elbeszélés Begtás kertjének virágairól. Begtás török pap sorra járja a véres csaták tereit, az ellenség elpusztított községeit. Bimbókat keres, embervirágok bimbóit, hogy a pusztulástól megóvja, virágokká nevelje. Ha a romok között itt-ott lehagyott csecsemőt, árva pöttöm gyereket talál, hazaviszi és janicsárt nevel belőle, az izma kemény harcosát.
Begtás virágos kertje nem véletlenül jut az eszembe, amikor Osvát Ernőt ünnepeljük, aki nélkül - ki ne tudná ezt - igen sok szépreményű bimbó elaszott vagy elfagyott volna irodalmunk talajában, légkörében. Hol egy-egy csüggedten síró nagyra hivatottba öntött ő lelket, hogy egy-egy dadogó kisdedet ösztönzött bátor szókimondásra. Talán még a néma gyermeket is képes volna megszólaltatni, holott ennek még az anyja sem érti a szavát. Ám azért, ha kell, az üstökébe is belemarkol egy-egy féktelen, elbizakodott csemetének, még ha ez a csemete réges-rég elhullatta is tejfogait.
Hol keressük Osvát remek inspiráló és irányító befolyásának a forrását? Logikájának élessége, bármilyen kiváló is, egymagában még nem fejti meg ezt. Az antropológus valószínűleg harmonikusan szép alkatú koponyájának fogja betudni a nagy hatást, melyet írótársaira gyakorol. Az okkultista komoly s mégis élénk szemei sugárzásával fogja magyarázni, az impressziókra is támaszkodó életrajzíró esetleg hangjának jóleső csengésével. Fétisimádók talán még nagy, kerek pápaszemének és legendás irattáskájának is szerepet tulajdonítanak majd. Jómagam egyetlen szóval jelölöm meg a rejtély nyitját: Szeretet. Meleg, megértő szeretet sugárzik a lényéből. Túl nagy ez az érzés arra, hogy egyetlen ember lefoglalhassa, még ha maga Osvát Ernő is ez az ember. Mindenkinek jut belőle, aki Osvát ideális célját, az örökszép kultuszát szolgálja, de legmelegebben, legdelejesebben azokat simogatja, akik azt keresik, amit legnehezebb e földön megtalálniuk: önnön magukat. Dícsérőleg emlegetik, hogy szerényes a háttérben marad, mialatt másokat ösztönöz és sikerekhez vezet. Ebben egyáltalában nem látok szerénységet. Osvát Ernő nagykoncepciójú lelke számára túl csekély célnak tűnhet fel pusztán Osvát Ernő érvényesítése, bármilyen szép eredményeket érhetne is el, erre a célra törve.
Szenzáció gyanánt beszélnek zajtalan működéséről, pedig ez is természetes nála. Kozmikai erő az ő nagy szeretete, rokona annak az örök erőnek, amely csendben, szinte észrevétlenül növeli a füvet, fát, virágot, kristályt s mozgatja még a világokat is. "Csak ember műve csillog és zörög. Melynek határa egy arasznyi lét" mondja nagyszerű Madáchunk. Ez a zajtalanság, ez a szerénység az isteni elem Osvát Ernő lelkében. A rejtelmes fluidum, melynek hatására keblünkre szeretnénk őt ölelni, amikor komoly hangjával és sugárzó tekintetével magyarázza fogyatkozásainkat vagy elismerni egy-egy mondatunk értékét s amely az általa felemelt, eddig mellőzött író szemébe bizonyár nem egyszer csalt könyvet, éltető, meleg harmatot, amely Begtás kertjének virágait nemesekké, szépekké neveli.