Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
Kissé összefüggéstelen és talán zavaros sorok következnek itt...Hiszen ezeknek a feljegyzéseknek olyasmiről kell szót ejteniük, amire nagyon jólesik és nagyon fájdalmas visszaemlékezni. Arról, ami a legerősebb, a legigazabb, a legreálisabb volt az életben: és ami teljesen irreálissá, egész valószínűtlenné színeződött át azóta. Arról, aminek minden kis részlete élesen és mélyen vésődött az emlékezetbe, de azért felidézve idegen arcot mereszt, mintha valaki egészen mással történt volna minden, nem pedig azzal aki visszanéz az örökre elveszett tartomány, visszanéz fiatalságára...Napról-napra átalakul, megváltozik, módosul valami az emberben, és ha igaz: hét év alatt cserélődik fel minden sejtje a húsnak és a vérnek, a testnek és a léleknek, az érzésnek és a gondolkodásnak, az örömöknek, és keserűségeknek. Kétszer hét év távlatából néznek vissza ezek a feljegyzések Osvát Ernőre és ez olyan kétszer hét év, amelynek kezdő állomása az élet tavaszi rétje volt: a szelíd és tiszta napsütés, a friss, erős levegő, a nyugodt, világos kilátás az éles kontúrú célok, a sok hegyi ösvény, amely fölfelé vezetett egytől-egyig, és még minden más, amit együttvéve fiatalságnak neveznek. Kétszer hét év...Pedig duplán és legalább kétszeresen számítanak azok az évek, amelyek a fiatalságtól vezetnek el valóságos mivoltában megismert élet mocsarai és ingoványai közé, süppedékes gázlókon oda, ahol már csak nehéz ködtől szürke napok vannak, fenyegetően megtört fényű alkonyok, és nyirkos éjszakák, amelyek lassan múlnak el: és fogy ízükkel elrontják a másnapot.
Osvát Ernő kitörülhetetlen emléke, élesre vésett és valószínűtlen emléke sokunknak, akiknek egyet jelent visszagondolni rá, és a fiatalságra, azokra a napokra, amikor az Irodalom selyem pázsitos sziget volt, ahol a langyos szélfúvásra édesen muzsikáltak a sok karcsú fán az ezüst-lombok, és az arany-virágok. Erre a szigetre Osvát Ernő csónakja vitte el halk evezőcsapásokkal a boldog utasokat. Hiszen tíz-tizenöt év előtt Magyarországon körülbelül egyet jelentett ez a két szó: Irodalom, és Nyugat. A Divina Commedia purgatóriumában néztek úgy a lelkek arra közülük aki előtt már megnyílt a paradicsom kapuja, mint ahogy akkor a fiatalok néztek sóvár szemmel a Nyugat írói közép felvett társuk nyomába. A francia akadémia tagjai ünnepélyesebben avatják halhatatlanokká. A Nyugat munkatársainak sorába került fiatalok nem kaptak aranypálmás zöld frakkot, rövid diplomata-karddal, és a ceremónia igen egyszerű volt: az újonnan felavatott munkatárs Osvát Ernővel együtt végezte el a korrektúrát első cikkének kefelevonatán, és azután reggelig virraszthatott a New-York kávéház karzatán a Nyugat asztala mellett, ahol a Nyugat új számának megjelenése előtt Osvát Ernő sorjában elővette a versek, a cikkek a figyelők kefelevonatait, és korrigált addig, amíg leoltották a New-York lámpáit, mert az széles üvegablakokon át már megtöltötte a nappali világosság az egész nagy kávéházat. Osvát Ernő volt sok évig a Nyugat korrektora, aki a kéziratot olvasva mert jelzőket, mert sorokat kifogásolni Ady Endre verseiben is: és aki azután végigböngészte a kefelevonatokat, mondatról-mondatra, sajtóhibákat keresve...A Nyugat új munkatársa az ilyen átvirrasztott éjszaka után elkísérte Osvát Ernőt a sok kézirattal és a kefelevonat-hasábokkal a nyomdába, végignézte a hasábok betördelését: és a nyomdából indult haza, kissé fájós fejjel, de azzal az érzéssel, hogy egy korszaknak szakadt vége, és egy új korszak nyílt meg az életben...
Egyszerű szertartás volt ez, nagyon egyszerű szertartás, nem olyan ünnepélyes és ceremoniális, mint a hely kijelölése a negyven karosszék sorában az új halhatatlan számára a francia akadémia kupolája alatt nem olyan misztikus, mint az új szabadkőműves beiktatás a "testvérek láncába." De aki a fiatok közül nekivágott a napfényes utcának, az ilyen átvirrasztott éjszaka után, kiszakította élete kalendáriumából ennek a napnak lapját és elrejtette ezt a lapot bal oldalt, a kabátja alá, az inge alá, a bőre alá, jó mélyre, oda, ahol az örök emlékek laknak, ritkán kívánkozva fel, soha nem halványulva. És ez az átvirrasztott éjszaka csakugyan határ volt sokunk életében, csak másként és másért, mint ahogy azt - akkor gondoltuk. Per me si va...Addig a napig a remények és az álmok tarka, illatos virágágyai között kanyargott a sétaút: és attól a naptól fogva elindult a lapos, otromba dereglye a beteljesülések piszkos csatornavizén a kiábrándulás kegyetlenül hideg halál-tava felé. Mert az Irodalom szigetén is csak addig csillogtak selymesen a fűszálak, csak addig csilingeltek szelíd muzsikával az ezüst-lombok és az arany-virágok a fákon, amíg a sziget messze volt, ott, ahol a remények és az álmok hét szivárvány-színe sorakozik egymás mellé tarka rendbe. Az elért illúziók, a beteljesült remények, az életre kelt álmok mindig kegyetlenek. Az arany virágokból rézkolompok lettek, a selyempázsit helyett durva pokrócra lépett a láb, durva pokrócra, amelynek drót-szálai felvérzik a talpat, a vastag cipőn át is. A fiatalság addig tart, amíg a remények és a vágyak, az illúziók és az álmok szárnyának könnyű suhogása kíséri a vándort. A vándor pedig megy, vidám csillogású szemmel és kissé nyitott szája szürcsöli a fiatalság édes levegőjét, a vándor megy, megy, nagy, erős, könnyű lépésekkel, megy egészen addig, amíg először botlik meg a beteljesülés éles kavicsán. és amikor próbál kiegyenesedni a vándor, félretolva a különös kavicsot, hirtelen hideg szél éri, olyan, amilyent soha nem érzett odáig. Ez a hideg szél behatol a csontig és megfagyasztja a csontvelőt, mert ez a hideg, fagyos szél a remények beteljesülésének, az álmok életre ébredésének szele.
Sok szó esett a jubileumon, sok szó esik a Nyugat ünnepi számában Osvát Ernő jóságáról és ezért eshet egy szó Osvát Ernő - kegyetlenségéről is. Osvát Ernő volt az a jóságos kalauz, aki kézen fogva vezette el a fiatalokat a névtelenség félhomályából a hírnév éles, rivaldafényébe. Osvát Ernő volt az a kegyetlen kalauz, aki a fiatalokat kézen fogva elvezette a remények tarka, illatos virágágyaitól a beteljesülések hervadt lombú fája alá. Akik Osvát Ernő kezébe adták kezüket, azok elszakadtak a fiatalságtól: és egyszerre ott terpeszkedett szemük előtt a kiábrándulások sivár homok-sivataga, amely fölé a céltalanság szürke ege hajlik. És mégis...
*
Osvát Ernő tanítványai közül jó egynéhány tévedt át az újságírásba. Az újságírás pedig kegyetlen mesterség, akár az ólom bányászé. Vagy kegyetlenebb, mert az ólom, ha bányásszák, csak a testet.
Vagy kegyetlenebb, mert az ólom, ha bányásszák, csak a testet sorvasztja el, és öli meg.
Egy sikerekben gazdag író, akinek néha vannak igen szerencsés mondatai, beszélt egyszer arról, hogy a sajtó nagyító-üvege növeli sárkányokká a politika szöcskéit, és tücskéit, tehát a sárkányok jól teszik, ha vigyáznak, mert kár volna egy könnyelmű lépéssel széttaposni a nagyítóüveget. De az újságok nagyító-üvege nem csupán a poétika szöcskéit, és tücskéit növeszti sárkányokká. Sok mindent nagyítani meg az újsághasábok, és sok minden zsugorodik mikroszkopikussá, ha közelről nézik. Az újságírónak pedig hivatása és kötelessége előtt közelről megnézni azt, amit azután megnagyít tollával.
Az újságírás körutazási jegy, melynek birtokosa nem védekezhet, és nem menekülhet többé, hanem kénytelen végigjárni az élet minden tartományát, a kiábrándulások végállomásáig. Az újságíró kénytelen közelről látni, közelről megnézni mindent, amíg már egészen üres a marka: és nem marad többé egyetlen illúziója sem. Ezért kegyetlenebb mesterség az újságírás, mint az ólombányászás. Az újságíró látja a primadonnát, amikor festi az arcát, és látja a politikust, amikor nincsen festék az arcán, látja a művészetet fésülő-köpenyben, és látja a politikát ingujjban. Az újságíró látja az emberi hiúságok, az emberi önzések, az emberi korlátoltságok minden tégláját, amelyekből a távol állók számára felépül a Történelem monumentális homlokzata. és távolról szép a hegedűszó, de közelről csak a húrok négy drót-szálát látni, és a rövidre vágott körmű, széles kezet, amint a hegedű-vonó vörös és barna pálcáját hintázza fel-le, fel-le...
Az újságírás a hitetlenek felekezete, és az újságírókon átok ül. Az élet impresszionista ecsettel fest, de az újságírók nem tarthatják be az a distanciát, ahonnan nézve a kusza, rendetlen ecsetvonásokból formák alakulnak ki, és harmóniák szövődnek. Az újságíróknak egészen a vászon fölé kell hajolnia, oda, ahonnan nézve kaotikus összevisszaságban ülnek a színfoltok, és olajszag csapja meg az orrot a festék fanyar illatával keverten, akkor is, ha a képkeret négy léce közé virágoskertet zárt a festő.
Jó egynéhányan lettek újságírókká azok közül, akiket Osvát Ernő vezetett át a nagy hídon, a remények és a vágyak szigetéről a beteljesülések partjára. De még a kiábrándulásnak ez az illúzióiból kifosztott kis serege is tartogat legalább egy olyan emléket, amelyet nem kezdett ki semmiféle keserűség: és amely valószínűtlen realitásában, reális valószínűtlenségében, szép tisztaságában elválaszthatatlanul összeszövődik a fiatalság emlékével. Más és más vonalak rajzolják meg a fiatalság emlékképét, más és más színskálája van ennek az emlék-kének minden embernél. De a fiatalság emlék-képének szögletében ott térdel mindannyiunknál, akiknek Osvát Ernő volt kalauzunk a Hídon, egy kis alak, amilyen a donátoré, a németalföldi quattrocentista mesterek oltárképein, akik a szentek mellé odafestették a kép megrendelőjét is, csak éppen kisebb méretekben és a szögletbe rejtve. A fiatalság nagy, szent emlékei mellett térdel az ilyen képeken Osvát Ernő fekete kabátos alakja, beretvált szerzetes-fejével és fényes üvegű pápaszemével. A németalföldi quattrocentista mesterek képein tiszták és mélyek, frissek és üdék a színek, üdébbek és frissebbek, mint sok olyan képen, amelyen tegnap tette meg az utolsó ecsetvonást a festő. Ugyanígy tiszták és mélyek, frissek és üdék a színek a fiatalságról őrzött emlék-képeken: és ilyen színekben él az Osvát Ernővel történt találkozás emléke. Ezt a találkozást követte sok más, sokszor láttuk közelről, sokan megismertük egészen közelről Osvát Ernőt, de Osvát Ernő így is megmaradt annak, akinek látszott, a fiatalság napjaiban, a nagy távolságból, mikor Osvát Ernő még a vágyak és álmok tartományában ült, magas emelvénye, nagy karosszéken, mint az az ember, aki egyszer majd felemelkedik a karosszékről, leszáll hozzánk és felvezet, a fiatalokat is erre a magas emelvényre, a nyilvánosság pódiumára, Osvát Ernő ma is, közelről nézve megmaradt annak, akinek látszott a távolból, a fiatalság elmúlt napjaiban. Akik újságírók lettünk és sok mindent láttunk közelről, azok tudjuk leginkább, milyen ritkán történik meg ez: olyan ritkán, hogy már majdnem csoda. Szerencsétlenség elveszteni a fiatalságot és helyette megkapni az életet, de ezt a szerencsétlenséget nem lehet kikerülni. És a szerencsétlenségben szerencsések voltak azok, akik olyan kéztől vezetve tették meg az utat, amilyen Osvát Ernő baráti, erős, okos keze.