Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
El-elmosolyodom, valahányszor a Nyugat (tehát Osvát Ernő modernség-imádását és hagyomány ellenességét hánytorgatják föl a tájékozatlanok, meg a rosszhiszeműek. Huszonöt éve éppen, hogy Beöthy Zsolt szemináriumában végighallgattam Osvát Ernő egy értekezését. A magyar népköltés problémáit fejtegette "stílus gyakorlatá"-ban, és jól emlékszem, polemika közben is milyen tisztelettel emlegette benne Gyulai Pált. Nem sokkal utóbb (vagy talán előbb?) az Esti Újságban jelent meg egy kis dolgozata, melyet eredetileg a Budapesti Hírlap számára írt. Azzal a kérdéssel foglalkozott benne, hogy mennyire olvassa a mai ember kortárs íróit, mennyire ne. Neki melegedve követelte, hogy a régi nagyok kedvéért el ne hanyagoljuk az élő írókat, kik a magunk életét és benne a magunk sorsát érzékítik meg műveikkel. Az egyetemi útbaigazítás elfogult egyoldalúságára lehetett a válasz a fiatal írónak ez a fölágaskodása.
Az egyetem körüli néhány esztendő volt az ifjú Osvát Ernő csatázó korszaka. A hajnalban nyúló viták, a polemikák, a paradox kijelentések ideje. Akkor hallottam szájából először Ambrus Zoltán nevét. Már akkor olyan nyomatékkal, a netán kibújni készülő ellenkezést rávillámló tekintettel vissza riasztó módon és ugyan akkor akkora szeretettel és gyöngédséggel ejtette ennek a konzervatív világnézetű és ízlésű nagy írónknak nevét, mint azóta is mindig.
A fiatal írók között töltötte akkori életét és közöttük kereste az eljövendő nagyot, de közben milyen furcsa nevű nem fiatalokat fedezett föl vidéki lapokban és folyóiratokban. Jól emlékszem, mennyire elképesztett vele sokunkat, mikor egyszer a legkiválóbb magyar stiliszták (ez volt a kor műszava) között Kanyaró Ferenc nevét említette meg. Csak ő tudott róla, kinek érdeklődése az Erdélyi Múzeum és a kolozsvári Keresztyén Magvető évfolyamait is bebarangolta rejtőzködő tehetségek után. Bennük akadt rá a kitűnő kolozsvári unitárius professzornak, sok nemzedék tudó tanítójának zamatos stílusú történeti és irodalom történeti írásaira. Még messze volt a szerkesztéstől, de eljövendő folyóiratának eljövendő munkatársai közé sorolgatta már akkor ő, a fiatal és modern, a konzervatív érzésű kolozsvári professzort.
Hogy annyi fiatalt segített az irodalomba Osvát! Arról ő nem tehetett, hogy az akkori öregek nemzedékeiben olyan kevés volt az igazi tehetség. Azokat a keveseket nála senki jobban meg nem becsülte. Gyulai Pálnak egyenesen védelmére kelt, azokban a sajtó csatákban, melyekben a "petőfisták" és "kisfaludysták" mezei hadai igyekeztek nagyságát kikezdeni Riedl Frigyest messziről is gyöngéden szerette. jelentőségét huszonöt évvel ezelőtt ő értette meg nem együnkkel. S elfelejthetetlen számunkra, akik tanúi voltunk, az a becéző szeretet, amellyel Riedl első egyetemi előadását beszélte el, azaz hogy leírta, lerajzolta, szinte lekottázta többedmagunknak. Péterfí összegyűjtött munkáinak köteteit megjelenésük napján vette meg és egyhuzamban olvasta el. S Arany János a legnagyobbat jelentette számára már akkor is.
Mennyit próbálkozott és fáradt utóbb szerkesztő-korában, hogy az ő kedves konzervatív öregjeit a maga folyóirataiban megszólaltassa. Nem rajta múlt, hogy öreg Lehr Albertnek mindössze egy magán levele jelent meg a Nyugat-ban és hogy Riedl Frigyes is csak közléstől eltiltott magán levelek erejéig lépett érintkezésbe folyóiratával. Ellenben túlnyomó részt az ő eredménye volt, hogy öreg Halász Imrében ő új és minden hajdaninál hatalmasabb virágzásra bújtotta föl az essay-írót. Ő szerezte meg a Nyugat számára Hornyánszky Aladárnak néhai Schwarc Gyuláról mondott akadémiai emlékbeszédét, az ő meleg invitálására szólalt meg ugyanott a filozófus Pósch Jenő. Az ő minden ellenkezésen győzedelmeskedő szívósságának és rábeszélő erejének köszönhető, hogy az irodalomtól szerényen félrevonult Patthy Károlynak Péterfyre emlékező gyönyörű írása az iskolai Értesítő hozzáférhetetlenségéből a Nyugat nagyobb nyilvánossága elé került és hogy ugyancsak Patthynak remek Peer Gynt fordítása annyi esztendő multán könyv alakban kijöhetett.
Füle és szeme figyelmét semmi megmozdulás, még a leghalkabb sem kerülte el. Mikor szegény Junius (Zilahi Kiss Béla) baráttól, ellenségtől, mindenkitől elhagyott sírja előtt egyetlen hű barátja, Nagy Géza, oly megrendítő szavakkal hívta tetemre az emberi hálátlanságot, Osvát volt az, akinek szavára Nagy Géza (a Nemzeti Múzeum főtisztviselője) elbúcsúztatta barátját a "modern" és antikonzervatív Nyugat-ban.
Az öregek utolsója, akit ő bírt hosszú hallgatás után megint szóra, a méltatlanul és érdemtelenül feledésbe takart Szabó Endre volt. De mi mindent meg nem próbált, hogy az ugyanolyan méltatlanul agyon feledett Kazár Emilt is újabb írásra serkentse!
Az emlékezetben véletlenül felbukkant adatok ezek, a számuk ennél bizonyára jóval nagyobb. S ha a Nyugat évfolyamaiban mennyiségük elvész a fiatalok tömegében, egészen jól elképzelhető Osvát Ernő egy olyan folyóiratnak az élén is, amelybe csupa konzervatív érzésű író dolgoznék. Hogy ez lehetséges, annak egyszerű a magyarázata: Osvát Ernő nem érzi és talán nem is érezte soha azt a megkülönböztetést, amely sokaknak olyan fontos: hogy az író és művész konzervatív, vagy az ellenkezője annak, öreg, vagy fiatal, más szóval: ilyen vagy olyan pártállású. Az ilyen megkülönböztetések őt, a magkeresőt és palánta ápolót, az új magyar irodalom nevelő mesterét, sohasem érdekelték. Miként a nemes humusz a belé hullott magtól, ő sem kérte számon soha senkitől a származását, a fajtáját és meggyőződését, csak a tehetségét kereste meg, azt igyekezett tanáccsal, biztatással vagy kritikával - szíve melegével - kibujtatni a földből, napvilághoz és levegőhöz juttatni, kinyílásra és ragyogásra írni.
Mi, akik csak szeretetünkön át tudjuk látni művét, mi talán nem is látjuk azt igazi mivoltában. Hogy mivel tette ő ezt a világot gazdagabbá, az talán csak az utánunk következő nemzedékek tudják majd megmérni.