Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám

Fenyő Miksa: Emlékezés.

(Felolvastam Osvát Ernő huszonötéves írói jubileumán 1923. május 27.-én)

Úrnőim és uraim! 1900 nyarán lehetett, vagy 1901-ben - a tanárok dolga lesz pontosan megállapítani, hogy mikor - nyolc magyar ifjú aláírásával előfizetési felhívás jelent meg, mely szólt a következő képen:

"Az ősz elején Új Figyelő című havi folyóiratot indítunk, melynek cikkei a tudományos, irodalmi, művészeti és társadalmi élet magasabb rendű jelenségeivel fognak foglalkozni, - s amelynek íróitól a szép érdekén és az igazság közérdekén kívül minden más Érdek idegen. Ebben önérzetesen különbözve másoktól: a rokonérzésű művelt olvasó közönség támogatására számítunk."

Akik aláírták, csupa fiatal ember, legtöbbjük bizonnyal nagyon csodálkozna, ha emlékeztetném őt erre a nekilendülésre: az egyik ma jó nevű fiskális, a másik, aki akkor pszichiáter volt, az esztendők folyamán eltűnt szemem elől, azt sem tudom él-e még, egy kitűnő vidéki orvos aláírása is rajta van a felhíváson, azóta hogy városát a szerbek megszállták, otthagyta az orvosi pályát, szőrme kereskedő lett, egy lapszerkesztő, azután egy nyilván derék érdeklődő emberé, akiről bizony ma már azt sem tudom, ki volt, mifajta volt, egy ifjú jogászé, aki azóta mint színigazgató szerzett nevet magának s végül egy másik jogászé, akinek neve később szintén nem irodalmi munkássága révén vált ismeretessé, hanem úgynevezett s gondolom joggal megvetett közgazdasági munkássága révén, akivel mind a mai napig a legszorosabb, ha nem is a legkellemesebb viszonyt tartottam fenn: tudniillik az aláírások között ott volt az én nevem is. Nyolc bízó, megrémülését titkoló név, megbújva egymás mellett, akik előtt a szépérdekén és az igazság közérdekén kívül minden más érdek idegen és akik ebben önérzetesen különböztek másoktól, egy előfizetési felhívás alatt, melynek dadogó soraiból - s erre hívom fel szíves figyelmüket s ezt méltóztassanak emlékezetükben aláhúzni, mert érdemes erre emlékezni, - melynek dadogó soraiból kinőtt, nagyszerűvé terebélyesedett az új magyar irodalom hársfája. Az aláírók között, alfabetikus sorrendben ott volt Osvát Ernő neve is.

Vajon tudtuk-e azt, hogy mit jelent e név közöttünk, vajon megérzetünk-e valamit akkor az elhivatottságából? Most, hogy így csaknem egy negyedszázad távolságából visszanézve keresem erre a kérdésre a feleletet, csaknem bizonyossággal állíthatom, hogy igenis: akinek szerencse adatott, hogy az ifjúság gyönyörű nyugtalanságával, nemes kíváncsiságával, a magyar irodalom igaz szeretetével jusson az ő közelébe, annak már akkor éreznie kellett, hogy egy egészen különös, csaknem új testamentumian szuggesztív, termékeny szellemnek bűvöletébe került, melynek felszabadító hatása - erre a jelzőre, felszabadító, később még visszatérek, mert gondolom, hivatásának lényegét ezzel közelítem meg a legjobban - tehát akinek felszabadító hatása új és gyönyörű perspektívákat nyit meg a fiatal magyar irodalom számára. Ma már egészen világosan látom, hogy azokat, akik akkor Osvát Ernő mellé álltak, nem a saját hivatásuk szent lélek hajtotta, hanem az a tudat alatti tudat, hogy hozzászegődnek valakihez, akiben a magyar írásról olyan magas rangú ideálok élnek, mint Kazinczy Ferenc óta talán senkiben.

Hát abból az Új Figyelő című folyóiratból, melynek én a magyar irodalom történetben ilyen nagy jelentőséget tulajdonítok, nem is jelent meg egyéb, mint az előfizetési felhívás: az ifjak szépen visszatértek, ki a klinikára, ki a jogi szemináriumba, ki a szerkesztőségi íróasztal mellé s a magyar irodalom maradt abban a tespedtségében, maga elhagyatottságában, megkövültségében, mely az Arany utáni korszakot olyan vigasztalanul unalmassá és magaunttá tette. Mert ilyen volt, higgyék el nekem úrnőim és uraim, lapozzák csak végig a kilencvenes évek folyóiratait, meg fognak győződni róla, hogy egy csomó tehetség, aki nem tud kongeniálisat, tehetségeinek megfelelőt produkálni, csupa derék, sőt kiváló író és semmi irodalom. Azt olvastam akkor - a kilencvenes évek végén - egyik folyóiratunkban - szó szerint idézem, mert nagyon is hozzá tartozik a mai ünnep jelentőségének méltatásához, tehát azt olvastam:

"Sehol több tehetség el nem pusztul, mint Magyarországon. És elpusztulnak, nem munkaközben, nem lázban, nem az energiák halálos tusájában, - elpusztulnak pihenő férfikarral, mielőtt a fejlődés homályútját elhagynák, nyomtalanul és csak kevesektől észrevéve, mintha csak vázlatoknak születtek volna. Magyarország a teremtésnek egy olyan vázlatkönyve: egy gyönyörű, nagy márványhegység, tele reliefekkel, kiugró fejekkel, karokkal, ember részletekkel á la Rodin, melyek nem bírják kiszabadítani törzseiket, a körülmények nyomása és valami zsibbasztó varázslat megkötik őket. És jön az idő és lépései alatt elkopnak a gyönyörű emberarcok...Az irodalom történet az ő csoport emléküket választhatná a maga hátteréül. Mert a mi irodalmunkban olyan sokan vannak, akik csak voltak. Száz kezdetet látunk és száz közül egy egész pályát. Aki nekem nem hiszi, lapozzon a szennyei nagy irodalmi hulla jegyzékében. Ebben a statisztikában éppen elég motívumot talál majd egy elégiára. És milyen tehetségek a mi kezdőink! Milyen középszerűek - általában - a mi íróink! Milyen kevéssé érvényesülnek éppen a legtehetségesebbek! A közöny a nagy vétkes ebben - mondják. igen, de talán nemcsak a környezet közönye, hanem az a másik, az az öngyilkos közöny, mely a temetőknek egy egész passzív arisztokráciát adott minálunk Magyarországon..."

A fiatal Osvát Ernőtől való e sorok. Milyen kísértetiesen mélyre látó, lényeget kihámozó betekintés ez az akkori magyar irodalom lelkületébe, mennyire szívügye - kenyere vize az irodalom annak, aki így látja dolgait s milyen apostoli szellem világítja át, aki ilyen ifjúkorban, bizonnyal egynémely tudással, de mégis tapasztalatok nélkül így tud rámutatni az útra, mely e tehetségeket önmagukhoz vezeti el. Ezt a messze világító szellemet, mely így ismeri fel a maga hivatását, mely másokban így tud hitet kelteni e hivatás iránt, közönyösség vagy lekicsinylés vagy értetlenség vagy az életnek száz komoly megpróbáltatása sem tudta letéríteni a maga hivatásának szeretettel vállalt nyílegyenes útjáról.

Mondom, az Új Figyelő nem jelent meg, de 1902 júniusában Osvát Ernő átvette a Magyar Géniusz szerkesztését, hogy e folyóirat révén megvalósítsa ezeket az ideálokat. Nem szerkesztőségi ideálok voltak azok, Osvát Ernőnél nem arról volt szó, hogy egy úgynevezett jó lapot csináljon, fémjelzett nevekkel, szenzációs "muszáj olvasni" írásokkal, közönség örömét, kiadók örömét. Osvát Ernő lapja az írók lapja volt, annak a célnak szolgálatában, hogy felszabadítsa a tehetségeket márvány megkötöttségükből, hogy a kezdetekből pályák váljanak, a közöny jege megtörjön, hogy a fiatal tehetség érvényesüljön. Abban az ifjonti, bölcs írásban, melyet az imént idéztem s amelynek kibányászását Osvát Ernő, az én jó, szerető, mindent megértő barátom, nekem sohasem fogja megbocsátani, találom még a következő sorokat: "Törekvések, melyek megbecsülik egymást, egyéniségek, kik békében élnek és nem kívánják, hogy mindenki más az ő módjukon legyen boldog vagy inkább boldogtalan: ezek a jövő emberei és törekvése." Ezt az akaratot látta be és avatta élet ideáljává Osvát Ernő s ennek megízlelésére indította meg az ő folyóiratát és gyűjtötte maga köré mindazokat, akikben a magyar irodalom jövőjének szellemét érezte. Mondjak neveket? emlékezzek arra, hogy Osvát Ernő volt az, ki mint a Magyar Géniusz folyóirat szerkesztője, a szerkesztőségi fiók halottas kamrájából előkotorta Kaffka Margit nevét, aki a szegény Cholnoky Viktort az újságírásból visszakényszerítette az irodalomba, aki Színi Gyula, Gellért Oszkár, Jób Dániel, Elek Artúr tehetségére rányitotta szemünket, aki szerető megértéssel fordult Ignotus, Molnár Ferenc, Krúdy Gyula művészete felé s aki az akkor még Nagyváradon Párizsról álmodó Ady Endrének baráti szeretettel nyújtotta kezét. A Magyar Géniusz-nak nem volt sikere. Dacára, hogy az irodalmi célok érdekében egynémely megalkuvástól sem riadtunk vissza s így katonai hirdetések ellenében szívesen hozunk cikkeket a tizenkettes gyalogezred jubileumáról, a custozzai csatáról, a Hadik-huszárokról, sőt egyszer egy fiatal képviselő arcképét és életrajzát is, igaz, hogy Osvát ragaszkodott hozzá, hogy a hirdetési rovatban jöjjön, mondom, mindez hiába: a lapnak vagy egy esztendő, másfél után meg kellett szűnnie: az írók megnősültek, feleségül vették a lap fiatal lány előfizetőit, akik ezentúl természetesen tisztelet példányra tartottak igényt s így a lap, előfizetők nélkül maradva, beszűnt.

Egy év múlva új lap: Figyelő, havi szemle, szerkeszti Osvát Ernő. Ady Endre két gyönyörű versét hozza, harc a nagyúrral és a Gare de L`Esten. Ady Endre egy csapással érvényesül, Bíró Lajos, Révész Béla novelláit, Kosztolányi Dezső, Szilágyi Géza verseit, de mindezeken túl valami fiatal, üde, tengerszagú levegőt, mely új vizek felől áradt a magyar irodalom zárt levegőjű épületébe. Osvát Ernő sarkaiból hasította ki az ablakokat, az ajtókat, úgy hogy mikor egy esztendő múlva ez a folyóirat is megszűnt, már nyomában, szinte közvetlen hatásként kialakult a magyar irodalomban az a friss, bátor, tradíciók nyűgéből felszabadult, önmaga erejére eszmélt szellem, mely néhány esztendő múlva a Nyugat folyóirat révén a magyar irodalomban ellenállhatatlan erővel érvényesült. A Nyugatra természetesen még fokozottabb mértékben áll az, amit az első botorkáló kísérletről, a Magyar Géniuszról mondottam: ez a folyóirat sohasem volt Osvát Ernő kezében öncél, Narcissus tükre az irodalomnak, hanem nemes eszköze a magyar szellem érvényesülésének, az ő törekvéseiben sohasem a közönségről volt szó, hanem mindig az írókról - bocsássák ezt meg neki és nekem is, úrnőim és uraim, hogy ilyen insolensül kimondom, de méltóztassanak elhinni, hogy csak így folyton az írók felé fordulva szolgálhatta önöket is becsületesen, a magyar irodalom nagyszerű értékeihez méltó nemes úrisággal.

Hogy a Nyugat az elmúlt tizenöt esztendő alatt amit jelentett a magyar irodalomban, milyen helyet foglalt el a magyar kultúra kifinomodásában, erről majd szóljon az irodalom történet, én itt ma csak egész meggyőződéssel arról akarok hitet tenni, hogy ennek a mozgalomnak a lelke, a lelkesítője Osvát Ernő volt. Bizonnyal Ady Endre vagy Babits Mihály vagy Ignotus vagy Móricz Zsigmond nélküle is Ady, Babits, Ignotus, Móricz lett volna, de vajon az ő megértő, s újból hangsúlyozom: felszabadító, szeretettel vezető - drága szeretet, melyért nem győzünk neki hálásan köszönetet mondani, - finoman kritizáló, egy-egy kérdőjellel új horizontokat feltáró lénye nélkül, melynek mindenki ellen állhatatlanul, magától értetődöttséggel vetette alá magát, egymásra találtak, egymást kiteljesítették, egymás tüzén hevültek volna-e ezek a szellemek és ránk köszöntött volna-e az a korszak, mely jelentőségben, gazdagságban Vörösmarty, Petőfi, Arany, Jókai korszaka mellé állítható s amelyről én azt a vallomást teszem, amit David Friedrich Strauss, Jézus életének írója, hogy "lehet, hogy Sziriusz nagyobb mint a nap, mégis a nap érleli meg a mi szőlőinket." Az én szőlőimet az Ady, Babits, Ignotus, Móricz korszaka érlelte meg.

De nemcsak eredményeit nézve volt nagyszabású Osvát Ernő oeuvreja, hanem a mód is, ahogy a hivatásának élt s misszióját végezte. Csak apostolok tudnak olyan intenzíven gondolni arra és törődni azzal, aminek érdekében útjukra indultak, csak ők tudnak olyan szerető türelemmel foglalkozni azokkal, kikben ideáljaik megvalósíthatását látják. Az irodalom ügye szívügye, az író ügye szívügye s pedig úgy az írói mint egyéb emberi vonatkozásaiban, de különösen szívügye a kezdő író, a fiatal író, aki előtt a közönyösségnek, a kényelmes tudomásul nem vevésnek sziklahegyei meredeznek, hogy ilyen tehetséges, nagyra hivatott ifjút ismert fel - ahol magyar tehetség az utolsó két évtizedben jelentkezett, ott Osvát varázsvesszője a mélység felé fordult -, hány ilyen ifjút ismert föl és vezetett át szerető bölcsessége súlyos válságokon. És a fiatalságtól nem tágított. Hányszor voltak viták a Nyugatnál, un. Nyugat afférek, melyekben azt próbálták Osváttal megértetni, hogy a Nyugatnak is ki kell békülnie azzal, beleilleszkedni a természet ama rendjébe, hogy megöregszünk, tehát érvényesíteni a maga régi bevált értékeit s hagyni, hogy a fiatalok a maguk erejéből törjenek utat az irodalom vadonjában. Osvát nem tágított s neki volt igaza. Aminthogy mindig igaza volt, mert szeme, szíve, esze biztos volt a tehetségek felismerésében és szeretete vég nélküli a mellettük való kitartásban. Nincs magyar író, ki különb olvasó volna, mint Osvát Ernő: a szó legmagasabb és legnemesebb értelmében filológus, a betűnek, gondolatnak barátja: röntgen szemekkel lát be az írásokba s hozz ki azokból az értékeket, ami bennük van, vagy ami bennük lehet, jövő ígéreteket, pályákat és pálmákat. És lankadás nélkül, mély érdeklődéssel, melyet bátran nevezhetünk zsenialitásnak is, van ma is a magyar irodalom ügye iránt, eggyé forrott ez az ő életével s vallhatja, amit az ötven esztendős Schopenhauer élete művéről mondott: hogy az első betűtől az utolsóig ugyanabból az ötvözetből öntődött, ugyan annak a gondolatnak kifejezője volt. Becsüljük meg azt a nagyszerű kultúrértéket, ami Osvát Ernő személyében revelálódik és nekem pedig engedtessék meg a mai ünnepélyes alkalomból az a gyermekes kérkedés, hogy én benne ezen értéken felül, melynek tekintetében az irodalom történet feladata lesz a maga plakettjét ráírni, hogy én benne mindezeken túl egy drága barátot ünneplek, ami mondom, nem tartozik ide, de amivel én különös büszkeséggel dicsekszek s amiről szeretem, ha önök is tudnak. Ez minden, amit el akartam ma mondani.