Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 11-12. szám
(A költő beszéde az Osvát Ernő ünnepére)
Lám, úgy vonulunk el itt, a Nyugat írói, Osvát Ernő előtt, mint a Vezér előtt a katonák, akiket ő állított hajdan csatasorba...Én két verset hoztam el magammal, nem új verset, hanem régieket, mert úgy számtalan - és többen úgy szántuk, hogy azt a munkánkat mondjuk el előtte, amit ő legelőször hozott világ elé a Nyugatban. Kertésznek kedvesebb az első rügy, mint a kinyílt virág, szőlősgazdának az új bor több öröm, mint a pince megnemesedett kincse, s talán kedves lesz neki is, mint nekünk, visszaidézni az első éveket, a nagy harc éveit, mikor olyan hős bizalommal szálltunk a táborba - az Ő hadserege - és közöttünk még az, aki ma már halottak élén jár...Mi többiek, kik voltunk még akkor? hiszen a rügy nem lomb még: nem vet árnyat és nem zöldell messzire - a gondatlan szem nem is veszi észre, s a rügyező fákat száraznak és csupasznak nézheti. Mit mondhatnánk a fák barátjának kedvesebbet, mint ha emlékeztetjük a rügyekre, melyekben ő már meglátta a jövendő erdőt? Hordjuk hozzá erdőnk zsengéit, amiket ő mentett meg, hogy el ne fagyjanak a közönyben, el ne pusztuljanak a viharban, óh szomorú a magyar erdő zsengéinek sorsa! Mennyi gúnyos szél zúgott körülöttünk, mennyi fagyos lehelet lehelet ránk! A szerkesztő, aki kíméletlen volt a nyeső ollóval, tudott karónak állni kedvenc plántái mellé, tudott védőkerítést vonni köréjük.
Elmondom, hogyan kerültem én az Osvát Ernő gárdájába. A Nyugat első évfolyamában kritika jelent meg arról a híressé vált váradi verskönyvről, ami az én első darabjaimat hozta, messze, havasok alján, búsúltam én akkor. Kiváló költő írta a kritikát, szép és okos cikk volt, de kissé túl szigorú, engem alig méltatott említésre. Havasok alján csüggedtem én akkor. Most jól megérteni, mit tett Osvát Ernő, ahhoz, tudni kell, mi neki az írott szó. Ennek az írónak, aki sohasem ír! lapjában addig még egyetlen szó sem jelent meg tőle, láthatatlan állt mögöttünk kardjával, mint Siegfried a küzdő Gunther mögött, s úgy képzelem, valami súlyos és forró lehetett mindig a kezében A toll, az írás tisztelete, szinte mint egy vallásos tilalom, megnehezítette betűit s megsokszorozta értéküket. S ezért az a szerkesztői jegyzet, amit akkor ehhez a kritikához csatolt, s amelyben, kilépve a láthatatlanságból, engem, fiatal és ismeretlen költőt, különösen és név szerint védelmébe fogott, ez a pár egyszerű és prózai szó a csillag alatt szinte avval a pátosszal hatott, mint mikor a néma megszólal, váratlan és csodamód, hogy valami drága kincset megvédjen. Pár nap és már levelet is kaptam tőle, messze Fogarasba - egy valóságos levelet Osvát Ernőtől! - én persze akkor még nem is tudtam, hogy milyen nagy és ritka dolog ez, jól őrizze, aki kapott tőle! Az én levelem csak egyetlen sor volt: de e sortól kapuk tárultak, Budapest kapui, a szegény vidéki költő előtt. "igen tisztelt Uram! Kérem, küldje el nekem az összes műveit!" - így szólt a pesti szerkesztő levele. Akkor küldtem neki azt a verset, amit elsőnek fogok fölolvasni, nemsokára azután meghívott: menjek föl én magam Budapestre és lépjek föl a Nyugat estéjén, akkor mondtam el először a második darabot. Fiatal sorsom állomásait jelzik ezek a versek, első megjelenésemet Budapest előtt, írásban és szóban: ezt a sorsot Osvát Ernő igazgatta és emelte, nem külső hatalommal, szegény és névtelen maga is, egyedül szeme és szíve erejével, ami a legnagyobb erő a világon. Neki nyújtom át ma e régi verseket.
(ezután a költő az Örök Folyosó és Két Nővér c. verseit olvasta föl.)