Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám · / · Figyelő
Huszonöt-harminc esztendővel előbb visszhangozott Magyarország a nevétől, ma már csak néhány kocsma látogató ismeri! - kezdődik ez az életrajz is, mint annyi sok más írói emlékezet hazánkban.
Rákosi Jenő fedezte fel abban a korszakban, amikor a jeles férfiú a legédesebb magyar álmot, a húszmilliónyi magyarság álmát hordta a szívében és ehhez az álomhoz megfelelő számú írói tehetségekre volt szüksége. A szent férfiú sok rossz kéziratot elolvasott naponta, még több írói-jelöltet fogadott Magyarország minden részéből a Rökk Szilárd-utcában, amelyet még az öregebb emberek bodzafa-utcának emlegetnek egy idő tájt. A "B. H." postája hozta a legtöbb írói próbálkozást, mert Magyarországon minden tollforgató biztosan tudta, hogy az újság atyamestere legtöbbször személyesen böngészi végig a levelek tartalmát, még akkor is, ha az idő már éjfélen is túljár. A főszerkesztő fanatikusan várta naponként az új magyar írói tehetségeket. A mai emberek már nem tudnak így hinni, legfeljebb a "Nyugat" irodájában akadnak még várakozók, reménykedők, szentek és bolondok.
Rákosi Jenő csodálatos életének talán a legmeghatóbb korszaka ez az idő, midőn a hatvanadik éve felé közeledő főszerkesztő páratlan önfeláldozással teszi próbára éjszakánként anélkül is gyenge szeme világát, hogy a vidéki és pesti levelekből kihalásszon egy-két jó sort, amelyet lapjában másnap diadalmasan bemutasson. Igaz, hogy Jókai és Mikszáth, a csillagok más újságok hasábjain ragyogtak, de a B. H.-é volt Herceg Ferenc és Sipulusz, a messzi tájékon népszerű Beniczkyné ideírja regényeit, karácsonykor, húsvétkor a mellékleten megszólal Sebők Zsigmond és ezenkívül a legjobb, derekasabb hírlapírói-kar (minden egytől-egyig Rákosi Jenő édes fiai volnának) rakja össze képességeit, hogy a B. H. legyen mindennap a magyar sajtó vezető-újsága. Ezért is megható, hogy a főszerkesztő éjszakáit azzal tölti, hogy vidéki kéziratokat olvasgat, amelyeknek minőségéről, gyámoltalanságáról csak annak lehet elgondolása, aki valaha egy napig is ült valamely újság szerkesztői asztala mellett.
És milyen óriási diadalnak vélte a Kárpáttól az Adriai tengerig, sőt még nagyobb távolságokba néző magyar szerkesztő, ha a rosszul felportózott, vizes tintával irt, sárga homokkal behintett falusi levelek között néhanapján akadt olyan is, amelynek meghallgatásához szobájába gyűjthette az éjszakai munkatársakat! Még az éjjel folyamán levelet irt az ismeretlen szerzőnek, a nyomdának gondja volt rá, hogy a kézirat idejében ólomba örökítessék, a B. H. tárcáját a főszerkesztő hordta a zsebében, izgalmas napok voltak ezek, mintha valamely új messiás megszületését várnák a Rökk Szilárd-utcájában. - Így fedezte fel Rákosi Jenő annak idején Cipriánt, az egykori kispapot, Kupa Árpádot, a túri asztalos mestert és Kálnay Lászlót, a nyíregyházi köz- és váltó-ügyvédet.
*
Kálnay beszédeket, kis regényeket írt a B. H.-ba, miután Rákosi Jenőtől erre levélbeli felszólítást kapott.
A nyíregyházi ügyvéd már javában elmúlt negyven esztendős, amikor az írói pályára lépett. Addig, míg Rákosi Jenőtől biztatást nem kapott, soha sem jutott eszébe a beszédírás: - eljárogatott a járásbírósági tárgyalásokra, délben a Hársfa vagy az Európa frissen csapolt sörénél mondogatott jóízű, vadas, harsogó anekdotákat, délután gubás, szűrös, perlekedő parasztok szájából szerette volna megtanulni az igazságot, míg estére a sóstói fürdő vagy a Guba-vendéglő asztalánál kereste a víg cimboraságot. Kedvelte a vándor színészetet, leginkább ennek hölgy tagjait, hat-hét gyermeke volt, de kedvét soha sem vesztette el. Már javában szürkült Ferenc József szakálla, de még mindig nem jutott eszébe, hogy van egy pálya a világon, ahol annyi boldogság és boldogtalanság vár rá, mint talán senkire a magyar írók közül.
Valamely anekdotát mondott el egyszer a Bundi-csárdában, amely módfelett megtetszett társaságának, a helybeli vaskereskedőnek, valamint Dálnoki Gaál Gyulának, az első nyugalmazott magyar színésznek, aki valaha "Görgei" címmel színdarabot irt, amelyet a vidéki társulatok a hatvanas érvekben játszottak.
- Szeretném nyomtatásban olvasni az anekdotát, hogy el ne felejtsem, - mondta a gazdag vaskereskedő.
A nyugalmazott színész és drámaíró legyintett a pipája mellől:
- Könnyű a szó, de nehéz a betű. Tudjuk mi azt írók, hogy előadni könnyebb valamit, mint azt leírni.
Az egykori vándorszínész megjegyzése mélyen érintette Kálnay Lászlót. Másnap, amikor amúgy is el volt gyengülve testileg az éjszakai mulatozástól, papirost vett elő és leírta az anekdotát. Postára tette, a tárcacikk megjelent a B. H.-ban, a vaskereskedő leemelte a kalapját Kálnay tudománya előtt, de az öreg színész csak cinikusan mosolygott.
- A pesti lapoknál tartanak olyan fiatal embereket, akik a vidéki levelezők dolgait átírják.
- No majd megmutatom, neked, vén komédiás, hogy írni is tudok.
*
Rákosi Jenő talán még ma is azt hiszi, hogy az ő buzdító leveleire nyílt meg a mesemondó forrás, mely azután évekig ellátta a B. H. és más pesti újságok tárca rovatát, könyveket hozott létre ("Jaj és kacaj", Az arisztokraták" című köteteket). Pedig a váratlan írói buzgalomnak és szokatlan bőségnek nem volt más oka, mint egy penzionált vándorszínész szüntelen csipkelődése, gúnyos magatartása, pöffeszkedő megjegyzése. Írhatott Kálnay László akármilyen sikerült beszédet a pesti hírlapokba, kaphatott elismerő kritikát a legjobb tollforgatóktól, megvehette könyveit a közönség: Dálnoki Gaál Gyulának nem volt egyetlen elismerő szava sem:
- Szép-szép. De hol van mindez a "Görgei" című drámához!
Ez a görbe pipaszár formájú emberke, aki a nyíregyházi kocsmákban a hosszú színészévek után a megtelepedett, szatirikus, lenéző, hitetlenkedő magaviseletével, soha sem enyhülő kritikájával, pöffedt önbizalmával a végletekig felizgatta az ötvenedik éve felé közelgő, egyébként bölcs és higgadt Kálnay Lászlót. Azt mondják, a legtöbb okos embernek van valamely nevetséges gyöngesége. Nos, Kálnay László gyengéje az egykori rém-drámaíró szüntelen gúnyolódása volt. A színész utóbb már félt véleményt nyilvánítani, mert testi inzultustól tartott, elszökdösött a megszokott kocsmákból, városvégi lebujokban húzódott meg csekélyke bora mellett, de Nyíregyháza kis város, Kálnay László a temető melletti csárdákban is feltalálta a színészt, hogy legújabb művét felolvassa neki, amelyet hízelgő, csillag alatti megjegyzéssel aznap közölt valamely pesti újság.
A színész darab ideig hallgatott, amíg ereje bírta. Figyelni látszott az előadásra, bólogatott, helyeselt. De aztán kuncogva nevetni kezdett, mint ez idő tájt az intrikusok a vidéki színpadokon. "Görgei!" - mondta és kiugrott az ajtón.
Kálnay László a következő kocsmáig kergette a komédiást, ahol megbékülve, elölről kezdődött a felolvasás, amíg Gaál Gyula ismét csak elcincogta magát.
*
Idáig úgy hangzik ez az irodalmi visszaemlékezés, mint valami anekdota, amelyet a régi írókról az utánuk jövők feljegyezgetnek. Ámde az emlékeknek bús komoly folytatása is van. - Körülbelül tíz esztendeig irogatott Kálnay László az egykori színész mulattatására. Igen becses, elismert neve volt már a főváros irodalmi köreiben. Ha pestre rándult Eötvös Károly, Mikszáth, Lipcsey Ádám és más korabeli nevezetességek dicsérték barátságukkal. De nem sokáig bírta a pesti elismerést, valami vitte haza Nyíregyházára, hogy az öreg színész bácsi csúfolódását hallgassa. Amíg egyszer a vén komédiás köhögni kezdett és ágynak dőlt. Beteg ágyában Kálnay László többször felkereste legújabb műveivel, a színész nem mert gúnyolódni, mert messzire volt az ajtótól. De egy délután, amikor Kálnay a legnagyobb lelkesedéssel olvasná az új beszédet: a színész csúfolódva felkiáltott: "Görgei!" - A fal felé fordult és meghalt.
*
Kálnay László írói pályája akkor fejeződött be, amikor Dálnoki Gaál Gyulát a morgó-temető akácfái alatt végleg elhelyezték. Az ötvenedik évet betöltött író járogatta azután is darab ideig a nyíregyházi kocsmákat. Talált bámész hallgatóságot is a műveihez, de az epés színész többé nem köhögött a legszebb mondat közepén.
Hallgatott a temetői sírhalom is, ahol Kálnay úr elmélázva üldögélt az őszi délutánokon. Semmi kedve nem volt többé az íráshoz, hogy a csúfolódó vénség elköltözött a kocsma asztal mellől. Ezenkívül ügyvédi irodáját elhanyagolta írói pályafutása alatt, dolgai rosszra fordultak. Más az ő helyében Pestre zónázott volna, hogy valamelyik szerkesztőségben fejezze be életét, de az íráshoz már nem volt kedve, a felvidékre, valahová Máramarosba tette az ügyvédi irodát. Húsz esztendő múlt el, anélkül, hogy írt volna, anélkül, hogy hírt adott volna magáról, amíg a világháború után következő megszállás ismét Pestre űzte felvidéki hazájából.
*
Hol szoktak az ilyen elfelejtett, régi világbeli emberek feltűnni? Sehol máshol, mint Budának legrégibb utcáin, az úgynevezett Tabánba, ahol kiskocsmák szivárványos ablakai mögött annyi szomorú, csalódott ember üldögél, akik már Pest ifjonti életére többé nem kíváncsiak. Itt mutatkozik Kálnay László, az elfelejtett, nagysikerű magyar író több mint húsz esztendő után, amikor művei a pesti lapok hasábjairól eltűnnek. Itt baktat a kis, girbe-görbe utcákon töpörödött alakja, az idevaló kocsmákban harsog fel régi erejű hangja. az ódon falak hallgatják régi idők hőstetteit és a pajkos anekdotákat, amelyek valamikor oly nagysikert értek el a nőknél és férfiaknál. Egyénisége, alig elkomorult, napsugaras kedve, pajzán szava, művészi előadása nyugalomba vonult, öreg budai polgárokat mulattatnak. Az ódon kis kocsmákban ünneplik az öreget, aki sohasem kereste életében az ünnepeltetést. De a feltűnés most már megélhetéséhez szükséges. És ha egy tavaszi éjszakán valahol a ráctemplom környékén találkozna egy álomból, ködből, képzelődésből való alakkal, az egykori vén komédiás kisértett-alakjával: talán még a tollat is felvenné a régi jókedvvel...