Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám · / · Figyelő
Ezerkilencszáztizennégyben, a Munkácsy-szobor pályázatán tűnt föl először Bokros Dezső. Pályaterve alaposan elütött minden más pályázótól, kik ülve vagy állva, de ruhásan ábrázolták Munkácsit. Bokros volt az egyetlen, aki aktra mintázta a mester fejét. Az ötlet furcsának hatott (sokan nevettek rajta), de magával a szoborral számolnia kellett annak, aki jól megnézte. Az ismeretlen nevű szobrász heves plasztikai erővel és aránybeli, meg mozdulatbeli túlzással mintázta meg ruhátlan férfi alakját. Egész elképzelésében Michelangelo kései stílusának hatása érzett meg, s a fiatal művész ezzel elárulta lelkének azt a titkát, hogy a szobor alkotás legmagasabb rendű feladatai vonzzák és hogy odatörekszik pályáján, ahova csak a legnagyobbak jutottak el.
Különböző kiállításokon láthattuk utóbb Bokros művészi alakulásának újabb szakaszait. Egyre teljesebben kibontakozott belőle rajzoló tehetsége. Ez azonban szintén szobrászi törekvéseinek szolgálatában működött: az emberi alak részletformáit jelezgette, vagy dolgozta ki többnyire egyoldalúan, de mindig megragadó előadással. Ugyan akkor szobrászi munkáival is a plasztikai művészet problémáit igyekezett a maga számára és a maga módján megoldani. Itt azonban bizonytalanság jelei mutatkoztak. Míg tulajdonképpeni plasztikai képességei állandó fejlődést mutattak, forma alakító ereje egyre plasztikusabb és mintázó előadása egyre megvesztegetőbb lett, szerkezeti részükben szobrai ingadozók voltak. A tömeg egyensúlyozásának kérdései nem foglalkoztatták Bokrost, nem is oldotta meg őket. Szobor alakjai ha álltak, ha ültek vagy egyéb nyugvó-helyzetet foglaltak el, nem keltették az egyensúly-biztosságnak megnyugtató érzését, amelyet a művésznek a szobor alkotásba zárt egyensúly tudatossága szokott kisugározni. Ízesen megmintázott, plasztikai tekintetben teljesen kész és igen egyéni hatású munkái ezen a fontos ponton még megérleletlenek voltak. Félő volt, hogy a fiatal művész meg fog inogni, mint az olyan épületek, amelyeknek falait gyönge alapra rakták.
A baj - a gyönge alap - számos magyar szobrász nemzedéknek volt végzete. Az okát röviden úgy határozhatjuk meg, hogy a szobrászi stúdiumra itthon sem megfelelő iskola nem készítette elő az ifjúságot, sem helyes hagyomány nem igazította útba. A két állami iskola közül, amelyben a szobrászi mesterséget tanították, a Mintarajz iskola (a mai képzőművészeti Főiskola) egyáltalán nem tett számot, mert ott mindig is igen jelentéktelen emberek foglalkoztak a plasztikai művészet tanításával s mert a szobrászat ott mindig elhanyagolt stúdium volt. Kedvezőbb volt a helyzet az Iparművészeti Iskolában. Jelentősebb szobrászi egyéniség ugyan ott sem foglalkozott az ifjúsággal, de legalább akadtak időnként tanárok, kik maguk is a mesterségben nevelkedve, érzéket mutattak az anyagszerűség követelményei iránt. Ebből az iskolából sok értékes tehetségünk került ki. Nem egy-egy nagy szobrász válhatott volna, ha fejlődése helyes irányt vesz, tudatos jeles művészek műhelyében, vagy egyszerűen az egészséges hagyomány ösztönző hatása alatt. Itthon azonban legjelesebb és legünnepeltebb szobrászaink is tudattalanul pusztították jobb sorsra méltó tehetségüket abban a stílus zavarban, amely a tizenkilencedik század második felét jellemzi s amelynek oka nagyrészt az volt, hogy Európa szobrászai elszoktak attól, hogy a szobrász művészet eredendő anyagaiban, a fában, kőben, bronzban képzeljék el koncepcióikat. Menekülésnek megmaradt volna ifjaink számára a külföld. De ott sem volt jobb a helyzet, s aki közülük mégis elvetődött idegenbe, valójában csak azt tanulta híresebb mestertől, amit itthon kevésbé nevestől.
Bokros Dezső az Iparművészeti Iskolában tanulta meg a mintázást. Utána egy évet Párizsban tölthetett, s amit ott látott, az örök lobogásra szította föl ambícióját. Arra azonban, hogy mit legyen cselekendő mint szobrász, hogy mit felejtsen el abból, amit az iskolában tanult és mit tanuljon meg hozzá, ott sem kapott útbaigazítást. Az útját keresgélő szobrásznak Rodin Párizsa nem szerencsés tanulóhelye. Eljövendő nagy terveihez az alapot Párizs sem adta meg neki. Az olyan tépelődő természetű művésznek, mint Bokrosnak, ki eredményeit mindig másokéval hasonlítja össze és a legnagyobbak alkotásaihoz méri, észre kellett vennie, hogy a nagy célt csak kerülgeti, de igazán közelebb nem jut hozzá. A nehéz vívódásnak esztendei következtek erre a megismerésre. Mindaz, amit tud és amit kivívott: az elismerés és siker, ízét veszti számára. Semminek érzi azt azon megmérve, amire törekszik. És nem látja maga előtt az utat. A háború esztendei elmúlnak s a reménytelen béke évei sem hoznak megbékélést. itthon a szobrászokba különösen megnehezül a helyzete, s Bokros fölkerekedik és Németországba megy. Berlin múzeumaiban az egyiptomi művészet emlékei ragadják meg. De még mélyebben meghatják a primitív népek dadogó művészetének példái. Az a folyamat megy végbe benne, mely a tizenkilencedik század második felében nem egy kultúrától megcsömörlött művészben, az ősi ember állapot, a kezdetleges ember tevékenysége felé kel benne vágyódás, kifelé kívánkozás a korából, a menekülés, ösztöne attól, amit megtanult és amit tud. Úgy érzi, hogy amit tanítóitól és addigi példaképeiből megtanulni nem tudott - a szobor csinálás lényeges tudnivalóit - megmutatják neki Új Guinea és Polynesia ősemberei. Azoknak sem voltak tanítóik, de volt páratlan értékű sugallójuk: az anyag, melyet elképzelésihez kellett alakítaniuk. A fa és a kő, mely mindegyik csak a maga belső törvényei szerint enged a faragó késnek és vésőnek. Aki azoknak a törvényeknek akár ösztönösen, akár tudatosan engedelmeskedik, aki úgy faragja a fát, amint ahogy annak rostszerkezete a kését igazítja és úgy faragja a követ, hogy ráhagyja magát a belső erőre, amely tömegét görcsösen összemarkolja, az arra az útra lépett, amely a szobrászat stílusának fölismeréséhez vezet.
Ezzel a nagy fölfedezéssel tért meg Németországból Bokros. Az új iránya felé vivő átmenet mutatójának elhozta Berlinben készített litográfiáit, a szenvedő és átkozódó Jób kétségbeesését elemi szenvedéllyel ábrázoló elképzelésit. az idegenben gyűjtött tanulságok feldolgozásába itthon fog. Megkísérli, hogy egyszerű és kezdetleges legyen, holott eredetileg bonyolult és kifinomultság után vágyódó egyéniség. Belső ellentmondás ez, amelyet hogy megoldani sikerül-e majd, a jövő fogja megmutatni. Legújabb munkáin mindazt kerüli, ami régebbi műveit olyan vonzóvá tette: lemond a mintázás bravúrjáról, a részletformák plasztikai játszatásáról, a fény-árnyék ellentéteinek érvényesítéséről. E helyett a szoboralkotás szerkezeti feladataihoz igyekszik közelebb jutni. A ruhátlan emberi alakot a megállt mozdulat különféle helyzeteiben állítja lábaira vagy fordítja kezeire. Megkísérli a kettős emberi alak egységbe szerkesztését, a szobor tervezésnek ezt a talán legnehezebb feladatát. Egyik csoportját a térdeplő nő és az álló férfi alakját igyekszik egységes kompozícióba foglalni. Mindezekhez az ősi problémákhoz ugyan egyebütt is megtalálhatta volna a tanító-mintát, nem kellett volna érte primitív érzésű emberek együgyű művészetéhez fordulnia. De a mai bonyolult idegéletű embert az ellentét erejével vonzza a primitívség. S elvégre a lényegest abban is megtalálhatja az, ki a mellékestől el tud vonatkozni. Bokrost egyenlőre még az is izgatja, ami esetleges benne. Azért olyan szükségtelenül bálványszerűek újabb szobrai. Csak a főformákat alakítja ki rajtuk, azokat is szertelenül megtulzott arányúaknak. Szobrai ettől olyan szándékosan esetlen hatásúak. Az ellentmondást, amely bonyolult lelkisége és az egyszerű lelkű emberek művészete között van, előbb-utóbb meg kell éreznie s akkor majd leszámol vele. Akkor majd nem tesz erőszakot önmagán és nem kényszeríti aszkézisre lelki életének inkább fényűzésre kívánkozó gazdagságát.
A fiatal művész az átmenet nehéz és fájdalmas időszakát éli most. Lelkének teljes erejével egyszerűségre, őszinteségre, áhítatra törekszik. Szobor kompozícióinál is meghatóbban éreztetik lelkének ezt a küzdelmes óráját önmagáról készített mellszobrai. Azokon is eltöröl mindent, ami tetszetősnek hathatna, azokon is puritán egyszerűségű az előadása, de abban, ahogy a fej részleteit nagy domború felületekké foglalja össze, ahogyan bizonyos részeket nyomatékossá tesz, ahogy a szem nyílását, a száj vonalát, az orr tömegét elhelyezi és egymásnak alárendeli, már megérzik az eljövendő stílusnak lehelete. A stílusé, amely a mindennek számára elérhető lehetőségek között egyéniséget jelent, vagyis kiváltságos helyet és olyan ismertetőjeleket, amelyek mindenki mástól megkülönböztetik.