Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám · / · Figyelő
(Bemutató előadás az Írók Színházában)
Kertész István, akit legutóbbi bemutató előadásán színpadi szerzővé avatott az Írók Színháza, egyike azoknak a csendes szavú íróknak, akik egy-egy kis írásukban nagyon sokat árulnak el magukról. Kertész novellista és a novella keretein belül mondja el mindazt, ami egy-egy töredéke gondolat világának, egy-egy bepillantása a jelenségeknek, szándékoknak, megmozdulásoknak, arcoknak, jellemeknek és csodálatoknak abba az eleven szövevényébe, amelynek a kiteljesítése és érzékelhető testesítése - a művész legszentebb hitvallása és legigazabb, legfájóbb és leggyönyörűségesebb feladata. A novella keret inkább mondható igénytelennek, mint szűknek, mert hiszen amint a földi dolgok értékét nem térbeli kiterjedésük szabja meg, épp úgy a novella lélegzete messzebb mutat el a szívbe, az agy tekervényeibe és ott több sejtet bodrozhat fel gazdagabb érzés ébresztéssel, az igaznak nagyobb meggyőződtetésével, mint valami vaskos könyv vagy az élet egy gerezdjének a színpad deszkáin való feltalálása.
Kertész István a novella-műfajnak azok közé a művelői közé tartozik, akik a novella kis terjedelmében röviden, kevés szóval sokat tudnak belefoglalni abból, ami az igazi művész szemlélődésének a tárgya. Kétségkívül jelentékeny időszak az író életében az, amikor kilép az igénytelen keretekből és kiszélesíti, szétbontja a kis terjedelmeket. Amikor novella után darabot ír. Kertész a Fecskék-kel hagyta maga mögött a novellát és darabjának a főhibája: a terjengősség, a mondatokkal való gazdálkodás hiánya, épp abban található, hogy a novella író, aki hangulatokat lehel, kis eseményeket mond el, néhány mondattal jellemeket formál, még nem szokott hozzá a nagy mértekéhez, még nem tudta lefaragni és helyükre állítani a nagy tömböket, szeme még nem tudott első pillanatra nagy távolságokat lemérni. De a szem idővel hozzászokik a nagy mértekhez és a kéz a biztos látás nyomán harmóniát és egységet fog teremteni a nagyvonalak koncepciójában.
Kertész István első kilépése, a Fecskék nagy ígéret erre. Biztos ura alakjainak, akikből kiérzik írójuk végtelen szeretete: parasztok, akiknek egy-egy arcrebbenését, igaz megmoccanását, meztelen vágyát, ellesett hangsúlyát novelláiban is kedvvel rögzítette meg. Csapongó, szenvedő és vígadó fecskeélet a tarnóczi parasztok élete. Fészket raknak, szeretnek, barázkodnak, elröppennek, jók, ártalmatlanok, apró küszködők, akik mégis csak visszaszállnak minden kaland, vágy, csüggedés, seb és gyógyulás után a meleg, ócska fészekben, ahol mégis csak jó, béke, barát minden. Vágyaik a paraszti furfang és becsületesség hamisítatlan hangjaiban vetítődnek ki. A házastársak szeretete elszárad, az asszony kirepül a fészekből és a férfi is repülni szeretne, de nem tud. Új asszony, pénz, Amerika, más élet kóvályognak a fejében, de a rög letapasztja a lábát. Körülötte emberek épp úgy mint ő, terveznek, tesznek-vesznek, rosszban sántikálnak és számolgatnak. Minden tervezgetést keresztülhúz az asszony, aki visszatér az urához. Itt vége a darabnak, de úgy érezzük, hogy a meddő tervek és meghiúsult szándékok után ezek a fecske-emberek továbbra is találnak majd ezer okot arra, hogy az, ami van, ne legyen jó, hogy a holnap más legyen, mint a ma és hogy végül ismét megelégedjenek mindennel úgy ahogy van.
Az Írók Színháza nagy buzgalommal, játéktudással és szerencsével sietett az író segítségére. Az előadás fő erősségei voltak: K. Harmos Ilona, Pataki József, Vágóné Margit, Doktor János és Sugár Károly. A rendezésért dicséret jár Siklóssy Pálnak.