Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám
Ne haragudj rám, te kis párizsi lány, nem akartalak bántani. Még most is, ha esténként egyedül ülök a szobámban és Párizsra gondolok - pedig mennyit gondolok! - látom szomorú kis arcodat, szemrehányó tekintetedet, sírásra görbülő szádat, s látom, ahogy reménytelen, alázatos mozdulattal felém nyújtod a nyomorúságos aranyat...
Akkor Angliában éltem, egy diákévet töltöttem Oxfordban és félig gyerek voltam még, mindössze húsz éves. Ez az egyetlen mentségem. Párizs nagyon közel volt, néhány száz mérföldnyire, s nem tudom, hogyan, de csodálatos, csábító moraja áthallatszott a La Manche csatornán. Pókert játszottam diáktársaimmal, gazdag lordok gyermekeivel, szenvedéllyel, sóváran játszottam, hogy nyerjek s a pénzemen megvásárolhassam magamnak néhány hétre álmaim kedvesét: Párizst. És a szerencse kedvezett, a karácsonyi szünidőre együtt volt a pénz.
Előbb Londonba utaztam frakkot csináltatni. Ehhez csak a londoni szabók értenek. Postamunka volt: négy nap alatt elkészült a frakk. Hízelegve, lágyan simult hozzám, mint a lányok teste, akik először ölelnek asszonyi szenvedéllyel, hajlékonyság, báj volt minden vonalában, határtalan könnyedség és elegancia. Tökéletes volt. S a fehér selyemmellény tompa, halk fényével úgy futotta körül a ragyogó ingmellet, mint szelíd havas rétek a jéggé fagyott tavat. méltó volt Párizshoz! Úgy vettem magamra, mint vértezetét a lovag, aki hódító útra készül.
A boulevardon álltam, londoni frakkomban, cilinderrel a fejemen. Mulatóhelyről jöttem. Sűrűn hulltak a hópelyhek s ahogy a vakító fénybe jutottak, bohókásan ugrálni kezdtek és felnevetett kis hó szemük, mintha megcsiklandozta volna őket a villanyfény. Milyen hangulatos volt az utca: a havas kocsiúton hangtalanul suhantak a gépkocsik pirosított ajkú, hermelinbundás utasukkal, a járdán pedig egymásba fogódzott lányok siettek lehajtott fejjel, egy-egy pajkos, kihívó pillantást vetve kis kalapjuk alóla a szembejövő férfiakra. Hangosan kacagtak. Ott álltam a boulevard forgatagában, nevető szemmel, könnyű, elbűvölt lélekkel, fülemben a "Folies-Bergére" visszacsengő zsivajával és zsebemben a pénzzel, melyet pókeren nyertem. Mellényem selyem zsebe arannyal volt tele, szép, karcsú francia arannyal, - királynak éreztem magam. Vártam a kalandot.
Vékony kis teremtés jött felém. Gyerek termete volt, de kecses és mosolyt keltő minden mozdulata, ahogy óvatosan lépdelt, magasra szedve lábait, hogy be ne piszkolja magát az utca sarával. Finom, kíváncsi francia orr tette kedvessé az arcát, mely fehérebb volt a hónál. Mintha mindenen csodálkozna, érdeklődő, tágra nyílt szemmel nézett maga köré, mint a csecsemők, ha a mennyezetet nézik. Tizennyolc éves sem lehetett. Bámulva, szinte áhítatosan nézett végig rajtam, leplezetlen nyíltsággal. A cilinderen és a kabátom alól kilátszó fehér csokornyakkendő megtette hatását. Én is szemügyre vette: kifogástalan félcipő, melyen hiányzott egy gomb, vékony harisnya, egyszerű kék ruha könnyű kis nyári kabáttal, úgyhogy össze kellett húznia könyökét, hogy hideg át ne járja. Ó, hogy fázhatott szegényke! Apró játék kalapja volt, felcsapott oldalát élénk vörös toll díszítette. Az ember elmosolyodott, ha látta. Mikor elment mellettem, elbiggyesztette ajkát, mely körül haszontalan mosoly gúnyolódott, meglassította lépteit és zsebre dugta kezét, nyilván, hogy ne lássam a szakadt kesztyűkből kikandikáló ujjakat. Vonzott természetes bájával, utána mentem.
- Bocsánat, kisasszony...Borzasztó éhes vagyok, és utálok magamban vacsorázni.
- Őszintén sajnálom, uram, - felelte nevettető komolysággal.
- Nem segíthetne rajtam?
A válasz elmaradt, némán lépdelt mellettem. De egy perc múlva:
- Hová megyünk?
Mikor egy előkelő vendéglő nevét mondtam, elfelejtette lyukas kesztyűit, kihúzta kezét a kabátból és tapsolt örömében.
- Pompás lesz! Még ma úgy se vacsoráztam.
Éjjel egy óra volt...
- Tudtam, szerencsém lesz, - mondta aztán: - reggel kéményseprővel találkoztam.
A pincér hajlongva fogadott.
- Még van egy külön szobánk, - s már mutatta is az utat.
Lopva a lányra néztem. Nyomát sem láttam arcán a meglepetésnek, természetesnek vette.
Mikor levetettem kabátomat és meglátta rajtam a londoni szabó remekét, meglepetten felkiáltott:
- Ó, de gyönyörű!
De a saját kabátját alig engedte levenni: szégyellte szegényes batiszt-blúzát.
Ahogy kiválasztottam a vacsorát, sugárzott a boldogságtól, s amikor a pezsgőt is megrendeltem, öröme nem ismert határt.
- Kétszer ittam életemben, - jelentette ki komolyan.
Most az ismerkedésre került a sor.
- Le fog nézni, - mondta és ijedten tekintett rám. - Tanonc lány vagyok egy kalap üzletben. Bizony nem vagyok úri hölgy.
Zavartan húzogatta ujjait.
- Zizettenek hívnak.
Kis szünet.
- Ugye nem haragszik?
Hogy mire értette, nem tudom.
- És ön?...Mi a neve?
- János.
- Ó, a Jánosok mind kedvesek, - mondta meggyőződéssel.
- Ugye, idegen?
- Igen, Oxfordból jöttem.
- Micsoda város az? Hol van?
- Angliában.
- Ön angol? - nem tudta leplezni csalódását.
- Nem, magyar vagyok. Csak tanulni jöttem Oxfordba, mint diák.
Rögtön kiderült az arca.
- A magyarok!...- kiáltotta lelkesen, s álmodó tekintettel nézett a távolba, mint a szenvedélyes vadász, ha egzotikus tájakat említenek előtte és már látja képzeletében a tigrist és oroszlánt. - Ismertem egy magyart, ide járt hozzánk a Sorbonne-ra. Sokat mesélt nekem: Nagy birtokok, puszták, lovak...és szép lányok, ugye? - tette hozzá.
Nevettem.
Mohón evett, minden szégyen nélkül, áradozó szavakkal dicsérte az ételeket és tele szájjal nevetett. A pezsgőt sem vette mg, mennyei élvezettel szürcsölte, versenyt ivott velem.
Megfogtam a kezét, nem húzta el. Sőt amikor átkaroltam derekát, ő maga nyújtotta csókra a száját. S nem is tudom hogyan, egyszerre csak az ölemben ült, olyan természetesen, mintha nem is tudott volna más helyet elképzelni magának.
Már jóbarátok voltunk, tegeztük egymást. A szesz alaposan a fejünkbe szállt.
- Most kikutatom a zsebeidet, - mondta kacagva, - meglátom, milyen titkokat rejtegetsz! - s két apró keze már ott turkált kabátom zsebében. Diadalmas mozdulattal húzta ki tárcámat. Minden rekeszét átvizsgálta.
- Egy fénykép! - kiáltotta boldogan és diadalmasan lobogtatta a feje fölött. - A szerelmesed?
- Az anyám lánykori fényképe.
- Milyen szép, - mondta komolyan, és hosszan, eltűnődve nézte a képet. Fülemhez hajolt: - Olyan kedves az arca, mint a tied, - súgta halkan és megcsókolt.
A tárcámmal már végzett, a többi zsebemre került a sor. Mámoros voltam, hátradőltem a székben és csukott szemmel tűrtem, hogy végig motozzon.
- Ah!
A meglepett hangra felpillantottam. Egy aranyat tartott kezében.
- Vissza a helyedre! - parancsolta gyerekes bájjal.
De megfogtam kezét.
- Nézd, Zizette, - mondtam, - tartsd meg emlékül ezt a sárga érmet.
Nem volt megsértve, de még habozott. Keze tanácstalanul állt a levegőben.
- Vegyél rajta virágot magadnak és gondold, hogy én küldtem.
Végigsimította a hajamat. Hosszan a szemébe nézett, egy könnycseppet láttam végigfutni arcán.
- Kedves vagy, - mondta meghatottan.
Felszökött az ölemből, elszaladta táskájáért és a belső rekeszbe zárta az aranyat.
Hajnalra járt az idő. Fizetni kellett. A pincér átnyújtja a számlát s én a mellény zsebembe nyúlok, hogy kihalásszak belőle néhány aranyat. Egyet sem találok. Édesen keresgélek, összes zsebeimet átkutatom: az aranyak nincsenek sehol! Zizettere nézek, nyugodtan ül a helyén és a körmét piszkálja. Egy szót se szólok. A pincér már türelmetlen mozdulatot tesz. A tárcám után nyúlok, ott is van pénzem, néhány papírbankó, ha ugyan...Idegesen nyitom ki a tárcámat, Istenem, mi lenne...? De rögtön fellélegzem: a pénz a helyén van. Megszámlálom: megvan mind. Csak az aranyak hiányoznak. Fizetek, megvárom, míg kimegy a pincér, aztán felállok, az ajtóhoz lépek, bezárom és lehúzom a kulcsot. Zizette csodálkozva nézi, mit csinálok. Fenyegető arccal állok meg előtte.
- Hallod-e, - mondom - innen ki nem mész, míg vissza nem adod az aranyaimat.
- Mit beszélsz? - kiáltja rémülten, elpirul, szeme könnybe lábad, ajka remegni kezd.
- Ne tettesd magadat. Az aranyakat akarom, amiket kivettél a zsebemből.
- Az aranyakat? - Már kicsordultak a könnyei és szepegett mint a gyerek.
- Nézd, én elhiszem neked, hogy tréfából tetted, - mondtam ravaszkodva, abban a hitben, így könnyebben célt érek. - De most aztán elég volt a tréfából. Az aranyak itt voltak a mellény zsebemben. Azonnal add vissza őket.
Rettegést olvastam ki tekintetéből, látszott rajta, hogy fél tőlem. Komédiának vettem. Csak ő csenhette el az aranyokat! Most összeszedte magát:
- A zsebedben csak egyetlen arany volt, az, amit nekem adtál. Erre megesküszöm! De ezt is visszaadom, nesze...
és már nyújtotta felém a pénzt. Durván téptem ki kezéből
- Nézd meg a többi zsebedben, talán oda tetted őket, - tanácsolta félénk, elcsukló hangon. Gúnyosan néztem rá.
- Légy nyugodt, mindent átkutattam.
Tanácstalanul, egész testében remegve állt előttem.
- Látod? az ajtó kulcsa itt van a zsebemben, - folytattam növekvő dühvel. - Mégegyszer megmondom neked, figyelj rám: Addig ki nem teszed innen a lábadat, míg elő nem keríted a pénzt.
Zokogni kezdett.
- Istenem, Istenem, mit tegyek! - jajveszékelt panaszosan.
Hirtelen ötlete támadt:
- Talán kiestek a zsebedből és széjjel gurultak.
Levette magát a földre. Négykézláb mászott, a szalon minden zugát átkutatta, a székek alatt keresgélt, eltolta az asztalt és a pamlagot, benézett a függönyök mögé. Csupa igyekezet volt. Gúnyos tekintettel követtem mozdulatait, tudtam, biztosan tudtam, hogy nem lesz eredménye a kutatásnak. Ez is csak komédia volt. Ő lopta el a pénzt! Minden jóság és irgalom kihalt a lelkemből.
- Én ráérek, - mondtam fagyosan, leeresztve vetettem lábamat és cigarettára gyújtottam. Gondolkoztam, mit tegyek. Hallottam már ilyenről. Rosszhírű nők elcsalják magukkal a hiszékeny fiatalembereket és kifosztják őket. Tehát igaz? Bosszantott hogy lépre mentem, bántotta a hiúságomat. Mihez kezdjek? Megmotozzam, botrányt csapjak vagy rendőrt hívjak? Egyiket se mertem. Egy idegennek vigyázni kell, könnyen rajtaveszthet. De fenyegetésnek jó lesz.
Véget ért a keresés. Zizette lihegve, meggyötört arccal állt előttem.
- Sehol se találom...
- Gondoltam, - mondtam tehetetlen dühömben. - De ha azt hitted rólam, hogy egy jámbor idegen vagyok, egy tapasztalatlan kisfiú, úgy keservesen csalódtál. Emberedre akadtál, kedvesem. ha tüstént elő nem adod a pénzt, olyan lármát csapok, hogy megemlegeted és rendőrt hívok!
De hiába. A lány keservesen zokogott, kezét tördelte és rimánkodott:
- Csak ezt ne!...Az istenért, irgalmazz ne tegyél tönkre. Honnan vegyem? - De egy gondolata támadhatott hirtelen, mert abbahagyta a sírást, kutató szemmel tekintett rám és különös hangsúllyal mondta: - Éppen engem kellett kiválasztanod, egy szegény kis midinettet? Találhattál volna ezer gazdagabbat, akinek ékszerei is vannak.
Nem értettem.
- Mit fenyegetsz ?
- De mit csináljak, mikor nekem csak néhány nyomorúságos frankom van? Nesze, itt a táskám, vigyél el mindent.
Undorral dobtam vissza a táskát.
- Kell a fenének a te pénzed, a magam pénzét akarom, - ordítottam a fiatalok hirtelen brutalitásával, így akarva bosszút állni csúf vereségemért. - Alávaló szajha vagy, közönséges tolvaj! Légy boldog a pénzemmel! De most aztán hordd el magad, lódulj innen, de gyorsan!
Felzártam a lakatot és felrántottam az ajtót:
- Takarodj!
Zizette lehajtott fejjel, zokogva tűnt el a sötét folyosón.
Felizgatva, mérgelődve mentem haza. Így hát már néhány nap múlva búcsúzhattam Párizstól, a saját bárgyúságom és gyöngeségem folytán. Sírni tudtam volna. Kegyetlenül szégyelltem magam. Nem vagyok férfi! Sokáig nem tudtam aludni. Aljas kis boszorkány, mennyi közvetlenség és báj volt benne, ravaszul játszotta szerepét, alaposan rászedett.
Másnap bánatosan, leverten bolyongtam a párizsi utcákon, nem tudtam semminek se örülni, minduntalan szembe jutott éjszakai kalandom és ajkamba haraptam. Estére jegyet vettem a "Variétés"-ban, egy bohózatot adtak, talán ez felvidít. Megint frakkot öltöttem, de már nem voltam olyan büszke rá, mint máskor. Bágyadtan, lehangoltan ültem be a színházba. De kit tud ellenállni a párizsi komédiásoknak? - (ó, te bűbájos, nagyszentű, Eve Lavalliére és ti kedves színészek: le Brasseur, Guy, Dearly és Prince, milyen hálásan gondolok vissza rátok!) - a kedvetlenek csökönyösségével fojtottam vissza a nevetést, - hagyjatok békén, én rosszkedvű akarok maradni, - de nem bírtam sokáig, elnevettem magam, az általános derültség magával ragadott, és tíz perc után már szívből kacagtam. S előbbi rossz kedvem ellenhatása képen elragadott a jókedv, szinte rázott a nevetés. De mi ez? Felneszeltem: a zsebemben felcsörrent valami, - a mellényzsebemben. Gyorsan belenyúltam: semmi! Ostoba agyrém, még mindig az átkozott aranyakra gondolok. Most aztán már elég volt! És megint átadtam magam a bohózat kedves humorának, mosolyogva néztem a színészek mókáit és felnevettem. Már megint! A zsebembe nyúlok: megint semmi! De ahogy kinyújtom keresgélő ujjaimat, az egyik ujjam lecsúszik mélyen a bélésbe. A mellényzseb bélése nem volt bevarrva, csak össze volt fércelve. Londoni szabók, posta munka!...S a bélés titokzatos mélységéből két összeszorított ujjal már húzom is ki az egyik aranyat, utána a többit. De most aztán végleg elment a kedvem a nevetéstől. Felálltam, otthagytam a bohózatot.
Maró szégyen könnyek szöktek a szemébe, hallatlan önvád gyötört.
Minden egyes szavamra és minden egyes szavára emlékeztem. Mindent megértettem. Tehetetlen vergődését, rémületét...saját keserves garasait ajánlotta fel nekem. Hogy is mondta? "Éppen engem kellett kiválasztanod, egy szegény kis midinettet, Találhattál volna ezer gazdagabbat, akinek ékszerei is vannak." Értem, igen értem. Azt hitte rólam szegény kis teremtés, hogy én akarom kirabolni, én csaltam magammal, hogy mindenéből kifosszam...
Undorító érzés volt. Émelyegtem tőle. Gyűlöltem magam. Hitvány gazember vagyok, durva, hígfejű betyár! És hajnalig futkostam a boule vardokon, vad láztól űzve, halvány reménységgel a szívemben, hogy megtalálom Zizettemet és kezét csókolva, bocsánatot kérek tőle. Lába elé szórva minden aranyamat...De a párizsi boulevardok végtelenek, s annyi olyan kislány szalad rajtuk, mint Zizette. Mindegyik kalapja alá néztem, fürkészve arcvonásait, - hiába! pedig hányszor hittem, hogy ő az! De talán, ha ráakadnék, akkor is elfutna előlem, félne tőlem...
Másnap hirdetést tettem a lapokba:
Zizette. - Az a gonosz fiatalember, akivel szerdán éjjel a ...vendéglőben egy különszobában vacsoráztál, bocsánatot szeretne kérni tőled, hogy igazságtalanul megbántott.
Jelentkezz mielőbb! B. J. Grand Hotel.
De nem jelentkezett senki. És a következő éjszakákon is hiába bolyongtam a boulevardokon. Egy nyomozó irodába is felmentem: minden pénzemet felajánlottam, ha előkerítik Zizettet. Eredménytelenül. Sorra benyitottam a kalap üzletekbe: "Nincs véletlenül alkalmazásban önöknél egy Zizette nevű tanonclány?"
Zizette, drága kis Zizettem! Te szerencsétlen kis tanonclány, ki szorgalmas ujjakkal készíted a kalapokat, Párizs kedves tündére, te igénytelen, hívő papnője a szerelemnek, hogy megkínoztalak! Bemocskoltalak nem fogsz többé hinni az emberekben. És elfogadtam tőled az aranyat, a hitvány aranyat, amit én magam adtam neked, hogy egyszer életedben virágot vehess magadnak és azt hihessed róla, hogy szerelmes lovagod küldte, mint a várkisasszonynak. Visszavettem tőled. Pedig minden mozdulatod, mosolyod és szavad külön egy-egy aranyat érdemelt, s elvihetted volna minden pénzemet, jogod lett volna hozzá. Meg tudnál-e nekem bocsátani?