Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám · / · Babits Mihály: Könyvről-könyvre
E gyönyörű cím, s egy milyen rokonszenves előszó vezeti be a könyvet, mely, egyéb érdemei mellett, egyik legkiválóbb művészünk fejlődésén át szemléleti a modern magyar versfordítás fejlődését. Tóth árpád műfordításait két csoportba lehetne osztani. A régiekben nincsen terv és elv, az önmagában gyönyörködő művészet céltalan virágról-virágra röpködései ezek. A fordítás inkább csak ürügy a versre, az idegen mű visszaadása nem cél, csak alkalom egy komplikált és egyéni művészet, s egy tökéletes mesterségi virtuozitás foglalkoztatására és csillogtatására. Mind, akik verseket fordítottunk magyarra az utolsó húsz évben, ezzel kezdtük: szabad portyázás volt ez az európai költészet birodalmában, mielőtt a rendszeres hódító hadára megindult. (Ilyen az éppen Pávatollak című kötetem is, avval a különbséggel, hogy Tóth Árpád inkább a formával és tónusokkal kísérletezik - én éppen azokban voltam szigorú s inkább a vers filológiai részét tekintettem olykor szabad prédának.) Ezek magunk számára készített darabok voltak, műhely tanulmányok, s Tóthnál még inkább a virtuóz otthoni hegedű gyakorlata. Ifjú erőknek kedves volt e munka, megadva az alkotás kielégülését, mélyebb kínjai nélkül. S akkor Tóth sem az "örök" virágokat kereste, hanem azokat amik az ő kertjébe illettek: azokat a verseket, amik magyarul Tóth Árpád-féle verseket adhattak. Így jutott Albert Samainhez. Samain nem oly jelentékeny költője a francia nyelvnek, mint Tóth a magyarnak: mégis rokon vele, s egy Samain-vers, a Tóth Árpád technikájával magyarra fordítva, olyan mintha Tóth Árpád valamely könyvéből vágták volna ki (van is ilyen a Hajnali Szerenádban.)
A technika, mellyel Tóth Árpád a francia alexandrin lejtését vissza adni igyekszik, legtanulságosabban különbözteti meg egymástól fordításainak két csoportját. A régibb csoportban (amellett hogy a hím- és nőrímek váltakozást sem őrzi szigorúan), mint ő maga mondja, még "nibelungizál": azaz helyenként egy fölösleges szótagot iktat az alexandrin két félsor közé. Ez nemcsak sajátságos szabad és változatos lejtést a versnek, mert hiszen ez a "nibelungizált" sor éppen az a forma, melyet a költő eredeti versiben szinte úgy lefoglalt magának, mint Kisfaludy a Himfy-sort. E Tóth Árpád-vers nem merev, kemény és klasszikus, hanem lágy, olvadó s tónusában erősen egyéni. Ezért - (bár bizonnyal van rá mentség oly művek átültetésénél, melyek a francia lexandrinnak is még meg nem merevült, vagy ár feloldódni kezdő korából származnak), - mégis a műfordítónak oly korszakát jellemzik, melyben fontosabb volt előtte a saját versének szépsége és szíve szerint-valósága, mint az eredeti tónusának pontos visszaadása.
Az új korszak ott kezdődik, mikor tudatos céllal az "örök virágok", a magas költészet átültetését tűzi ki. Tisztelet a nagy költők s szenvedélyes szeretet az "igazi nagy irodalom" iránt nem engedhette, hogy olymódon fordítsa Miltont is és Baudelaire, ahogyan pl. Samaint fordította, akivel szemben bizonyos fölényt érezhetett. Nem csak a verselés kedvéért fordítgat többé, az idegen műalkotást akarja meghódítani s lelkiismerete szigorú elveket szab: a tökéletes formahűség s hangulati szigorúság elvét. Ez újabb darabok szinte iskolai mintaképei lehetnek a szerény és áhitatos fordításnak: mégis, nem kell hinni, hogy a fordító egyénisége bennük kevésbé érvényesül. A versek kiválasztását nem véletlen kormányozza többé, még kevésbé a fordítás sikerét. A fordítás elve szigorú és kemény, mégis: a fordító oly remekekhez vonzódik s olyanok átültetése is sikerült neki leginkább, amelyeknek keménység és szigorúság helyett inkább olvadás, báj, képek és színek ömlő bősége, áradó melankólia s a kompozíció bizonyos elomló hanyagsága a jellemző vonásaik. Milton - az Allegro és Penseroso Miltonja - vagy a színező és árnyalatos Keats közelebb áll hozzá pl. Goethénél, s épp Miltonnal és Keats-szel (hozzávéve még a Shelley halhatatlan ódáját "a Nyugati Szélhez" adott oly kincset, mely a magyar műfordítás legfelső tezauruszába helyezendő.
Kiütközik a fordító egyénisége a módszerben is, mely egyenesen ezekhez a versekhez predesztinálja. Ez a módszer a színek és árnyalatok módszere. Tóth nem faragja egyetlen sziklából sorait, hanem színes szavakból rakja össze, s művészetében van valami finom, mozaikszerű. Szereti az enjambement-t, mint Keats, s a jelzők ötvözését mint Milton. Verse, mondom, nem egy darab, kemény és határozott sorok csatarendje, hanem, szó a szóhoz, édesen illeszkedik és elomlik. Inkább méla mint erőteljes, s otthon érzi magát a bágyadt angol hímrímek között. Így avval amit ad, függ össze az is, amit nem ad vissza. Kitűnő önfegyelmezésre képes, s virtuozitása szinte a lehetetlent győzi: mégis, ahol eredetije valami puritán keménységű sort hoz, valami nyomatékos egyszerűséget, ott a fordítás nem lesz annyira aequivalens, mint a dúshímzésű, s gyakran sokkal nehezebben utánfesthető brokátok másolásánál. Így virtuóz módon fordítja le a Gautier szinte lefordíthatatlannak tetsző versét a "Művészetről", de az egyik legpregnánsabb sorát: Le buste Survit "ŕ la cité (A várost Túléli a szobor) valósággal elejti - így fordítja: A Márvány-arc él a rom között - nem azért mintha technikailag nem tudta volna megoldani, hanem mert nem a praegnans nyomatékosság a fontos neki. (Ellenben megmenti az árnyalatot: hogy pl. a buste csak márvány arc, nem teljes szobor.) Mindig kedvesebb neki az árnyalat az egyszerű és könnyű megoldásnál, sohasem fogadja el a kínálkozót. A Poe Hollójánál is elveti az egyszerű és hagyományos "Sohasem" refrént, hogy a hangharmóniának jobban megfelelő, de értelmileg a szövegbe sokszor csak kissé erőltetve illeszkedő "Sohamár"-ral helyettesítse. Általában fordító művészete nem azokban a darabokban aratja legnagyobb diadalait, melyekben így egy-egy pregnáns szavon, vagy az egész kompozíció egyszerű lendületén múlik a hatás, hanem azokban, ahol minden titok a részletekben és árnyalatokban rejlik.
De ezek - ismétlem - a Shelley ódája a Nyugati Szélhez (a világlírának bizonnyal egyik legcsodálatosabb alkotása), a Keatsé a Görög Vázához, a többi Keats is, és a Miltonok - mindig a legklasszikusabb magyar műfordítások közé fognak sorakozni. Mégis abból a - nem tudok jobb szót rá - irodalom pedagógiai látószögből, ahova ezeket a cikkeket állítani szeretném, talán még fontosabb az egyes darabok sikerénél a Tóth-féle fordítások ez újabb csoportjában egyrészt az a szigorú, tanulmányos hűség, formai és tartalmi szempontból egyaránt, az a semmit kicsibe nem vevő gondosság, az az elvszerűség és fegyelem, melyből sok kitűnőnek ismert műfordítónk tanulhatna, másrészt a versek kiválasztása. Ahogyan szegény, s mindig kissé napról-napra tengő, irodalmunkat az igaz, magas Poézis örök kútfejéhez vezeti, meg nem riadva nehézségektől, meg nem alkudva a léha ízléssel, meg nem zavarva a részvétlenség által.
Ily gondos példaadóra, ily kérlelhetetlen vezetőre: igazán szükség van.