Nyugat · / · 1923 · / · 1923. 10. szám
A főpróbán, melyen csaknem kizárólag írók, művészek, újságírók voltak jelen, az általánosan kialakult vélemény, amely ellen alig merült fel ellentmondása, az volt, hogy a Sári bíró nem vesztett friss hamvából tizenkét év alatt. Egy szem por sem tapadt rá. Sokan, kitűnő ítéletű író-emberek osztoztak velem abban az érzésben, hogy most jobban tetszik, mint annak idején, mikor a Nemzeti Színházban bemutatták.
Változatlan íze van, mint a jó bornak, de nem került bele az a fonnyadt fanyarság, amely a régi jó boroknak tulajdonsága szokott lenni. Az alakjai most is élnek, megvannak a maguk dimenziói, a szavak most is eleven beszéd és a történetük most is valóságos, emberi élet. Formában pedig a darab csaknem tökéletes, mindenestre fölülmúl mindent, amit magyar színpadon magyar írótól másfél évtized óta láttunk. Minden részlete organikus, emberi karakterek és emberi viszonyok súrlódásából áll elő a cselekménye, a dolgok természetes rendje szerint, drámailag, vagyis a maga értékének megfeszülő feszültségben, a néző szeme előtt fejlik ki minden jelenet és hiánytalanul, teljes indokoltságában tárul ki előttünk minden alak. A bölcs megértés és szeretet derűje - az igazi vígjátéki hangulat - lebeg folyton az alakok és jelenetek fölött, - ez az egyetlen, amiben az író megmutatja önmagát is, valahol, a színpadon történő dolgok hátterében. Ezzel a csendes mosollyal lépett annak idején Móricz Zsigmond az irodalomba, - azóta bizony ritkán jelenik meg arcán.
Az első eset, amikor a falusi magyar népélet színpadi ábrázolását egy író az irodalom magasabb rendű eszközeivel kísérelte meg. A népszínmű - itt hiábavaló minden jóindulatú önámítás - igényei szerint irodalmilag alacsonyabb rendű forma volt, a priori lemondott a pszichológiai lélek ábrázolás, a reális társadalmi rajz és az organikus cselekvény értékeiről és a maga merőben dekoratív formaképzésével valami közép utat keresett az operett és a dráma között. Az új nép-életi színműre való első kísérlet Móricz előtt, Gárdonyi vígjátéka. A bor, inkább csak átmenet, néhány egészen primitív vonásra redukálja a lélekrajzot, elmélyedés nélkül, a nép élet értékelésében nagyjában a régi népszínművek színvonalán mozog, a falu életére nem nyújt perspektívát, egész cselekménye egy paraszt udvar szűk kerítése között szorul össze. Mócicz Zsigmond vitte először színpadra, a valóságos, élő magyar falut, pontosabban szólva: megmutatta az életet, amint a magyar faluban tükröződik. A ő darabjában látjuk először magyar színpadon, hogy a falusi nép élet nem valami egzotikus specialitás, hanem egyszerűen az egyetemes, lényegében mindenütt egyforma emberi életnek egy különös körülmények közötti variánsa. Az ősi emberi motívumok dolgoznak itt is és meghatározzák az emberek cselekvését és jellemét. Anyagi érdek, családi érdek, becsvágy, szerelem, öregek súrlódása a helyüket elfoglalni készülő fiatalokkal, az asszony és a férfi soha meg nem szűnő vitatkozása az uralom fölött, - ezek azok az alap problémák, melyekből az élet mindig és mindenütt szövődik és ezeknek egy speciális példáját látjuk a Sári bíró-ban. Mint minden nagy íróban, Móriczban is ős-témákhoz való visszatérés a lényeg, az életnek elfogulatlan, magvában való megragadása, a dolgoknak a természetes, primitív ösztönökre való visszavezetése. Az emberi gőg és vagyon különbség mindenütt teremt osztály különbségeket, a hiúság és az anyagi érdekek kielégítésére dolgozik a hatalmi vágy, - ezek körül forog minden közélet, akár a világ nagy politikai küzdelmeiről van szó, akár egy eldugott kis falu kicsinyes életéről. Ezekkel a széles vonalú érdek-komplikációkkal mindig súrlódásba kerül a fiatalság, amely tőlük függetlenül akarja elérni a maga korának megfelelő külön céljait, első sorban szerelmi vágyának kielégülését. Ha valaki ezt a súrlódást bármily körben művész-szemmel meglátja, ebből dráma keletkezik: tragédia vagy vígjáték, aszerint, ahogy a művész éppen véletlenül nézi. Erre kell figyelni. A Montecchi és Capulet családi harcból, amely politikai eredetű, keletkezett Rómeó és Júlia tragédiája és a Sári bíróék és a pengő Kovácsék politikai harcából keletkezik a Sári bíró komédiája. Ugyan annak az örök témának két heterogén környezetben való változata, ahogy két művész két különböző szempontból nézte. Ha így nézem, Móricz az első, aki a magyar nép élet színpadi ábrázolását kiemelte a színpadi rekvizitumok valószerűtlenségéből az egyetemes emberi és ezzel a tulajdonképpeni drámai színvonalra. Az ő motívumai és a belőlük fejlődő pszichológiai és erkölcsi komplikációk mutatis-mutandis érvényesek volnának az élet bármely más körében is, amit igazán nem lehetne elmondani a népszínművekről.
Ez pedig annyit jelent, hogy a Sári bíró nem tovább fejlesztése a népszínműnek, hanem egyszerűen a vígjáték őstermészetének alkalmazása egy a falusi nép életéből vett témára. Móricznak, hogy ezt a darabját megírhassa, félre kellett dobni mindent, ami népszínmű és visszamenni a falu valóságos életéhez egyrészt, a vígjáték moliérei formájához másrészt, s a kettőnek össze öntéséből alakítani valami újat. Neki az emberi karaktereket társadalmi és családi helyzetükből kellett kinöveszteni és ezeknek a karaktereknek az összeütközéséből szervesen kifejleszteni a maga drámáját. És ebben érte el a legnagyobbat: minden karaktere a maga saját talajából van kinövesztve, ennek megfelelőleg organikusan van kifejlesztve egész cselekménye s egy azon organizmusba van beleoltva minden jelenete. Akármelyik pontján állítjuk meg tanulság tételre a cselekményt, mindegyikből megkapjuk az egészet. Vegyük például a második felvonás végét. Itt a bíró összeszövetkezik a szerelmes fiatalokkal a felesége ellen. A jelenetben benne van a vígjáték minden motívuma: az öreg bíróné ambíciója, a bíró jólelkű bölcsessége, amely megérti és segíti a fiatalok jogát. Mindezt pedig összefoglalja egy képbe a zárójelenet: mikor fiával és ennek szerelmesével együtt énekli az ő rá magára csinált gúny nótát. A bíró karakter képe itt teljesen hiánytalanul kifejlik a néző szeme láttára: vígjáték karakter, amelyből folyik a tónusa az egész darabnak.
Néhány alakját a Sári bíró-nak külön ki kell emelni, mint Móricz invenciójának legérdekesebb eredményei közül valókat. Gedi, a paraszt poéta, a szegény, becsület nélkül való, rendes munkára alkalmatlan legény, a paraszt-életbe beszorult művészi tehetség tragikomikus figurája, akinek példája örökre példázza a művész sorát a művészet nélkül való társadalomban. Ez az alak nyilván ősidők óta él a magyar faluban: már Arany János is próbálta megrajzolni Kósza Gyurka-töredékében, Ady pedig a Hortobágy poétája versét formálta róla. Varnyú Gábor, a falubeli szegénység kortese, a kín némileg érezhető a Falu rossza Gonosz Pistájának formája, de mennyivel mélyebben az életbe beleágyazott és pszichológiailag is mennyire erőteljesebben motivált alak! Bizonyos tekintetben parallel alak vele Hajdús sógor, a paraszt-arisztokrácia szószólója, szintén erős falusi profilú figura, a szavából egy zárt kaszt szelleme szól, mikor a szegénység követelései ellen dohog a legelő-felosztás dolgában. Ezen a paraszt koponyán Magyarország háború előtti gondolkodás módja dereng keresztül.
A dialógus különös zamatáról, reális falusi ízéről is kellene szólni, arról az életszerűségről, amely minden szavából és fordulatából szinte kicsordul. Ezt azonban érezni kell, mint a jó italt, minden magyarázat fölösleges vagy zavaró volna. Aki jó füllel figyeli a vígjáték első jelenetét, mikor a gazdák a drágaságról beszélnek, azt egyszerre megkapja a falú levegője és attól fogva úgy benne él, hogy észre se veszi többé. Csak egyre akarok figyelmeztetni, mert nagyon jellemző dolog: mennyire más minden ember beszéde a darabban, karaktere és társadalmi helyzete szerint, milyen más hangot és szavakat használ például Varnyú, mint a jómódú gazdák, Gedi, mint a vele egyivású Jóska gyerek. Mindenkinek a beszédében benne van az egész világa.
Színpadon előadni azért nehéz ezt a vígjátékot, mert egész új stílust kell hozzá találni a magyar paraszt-alakok ábrázolására. Van egy népszínműi játék-tradíciónk, mely szinte kész sablonokat kínál a színészeknek. Ettől teljesen és tökéletesen meg kell szabadulniuk ebben a darabban, ami nem könnyű dolog. Az ősformához, a paraszt-alakok életstílusához kell vissza menniük, amire azonban nem minden színésznek van megfelelő tapasztalata. A Belvárosi Színház előadásának már az is jelentékeny kvalitása, hogy el tudott szakadni minden népszínműi megszokástól és nagyjában meg tudta közelíteni a darabnak új stílusát. Nagy és eredményes munkát végzett ebben Hegedűs Tibor, a rendező, akinek, úgy tudom, erőteljes segítségére volt a szerző is. De nagy munkát végeztek a színészek is. Somlay Artúr, aki ezt a szerepet annak idején már a Nemzeti Színházban is játszotta, szokatlan gondossággal dolgozta ki alakítását, az öreg bíró karakterképét minden vonalában pontosan kihozta. A költő elképzelése, azt hiszem, tökéletesen megtalálta színpadi egyenértékét ebben az alakításban. Ugyanezt lehet mondani Rákosi Szidiről is, akinek karakterizáló képessége még kevés szerepében mutatta meg magát olyan sokoldalúan, - csak éppen a bíróné alakjának szeretetre méltóságát nem éreztük eléggé hangsúlyozva. B. Dajbukát Ilona, anélkül, hogy a legcsekélyebb mondvacsinált parasztosság lett volna benne, természetesen, jó női és színésznői ösztönnel formálta ki a szerelmes, de ha kell, erélyesen pattogó parasztlányt, Sári bíróné fiatal ellenképét. Különösen ki kell emelni Fülöp Sándort, aki Gedi alakjában veszedelmes terrénumot jár meg biztos egyensúlyozással, pontosan azon a vonalon marad, amelyen egy lépéssel túl már ízetlen bohózatba került volna és kiesett volna a darab stílusából. Aki sejteni tudja a veszedelem nagyságát, az tudja méltányolni ennek az eddig csak operettekben foglalkoztatott színészének a teljesítményét. Egy egészen fiatal, új színész, Hoykó Pál a szerelmes fiatal parasztlegény alakjában mutat igen figyelemre méltó képességeket. T. Oláh Böske, Bera Paula, Papp Margit, Boross Endre, Mály Gerő, Békéssy, Szeghő, Zilahy, Bánky, Szőke, Keleti mind megannyi jó falusi karakter-ábrázolást nyújtanak. Az egész előadás egy sereg tehetséges művész-ember becsületes munkájának igen jó eredménye, látható szeretettel és örömmel mozognak a rájuk nézve szokatlan levegőben és kiváló sikerrel küzdöttek le nem közönséges nehézségeket. Örömmel láttuk, hogy a színészek szívesen és sikerrel tudnák beledolgozni magukat a magyar paraszt-genreba, ha az írók többször adnának nekik erre alkalmat.
Nem lehet itt szó nélkül hagyni az előadás előzményeit. Mindenki tudja, mért nem a Nemzeti Színház vállalta a Sári bíró felújításának kötelességét és miért kellett a mégis csak másféle feladatok megoldására berendezkedett Belvárosi Színháznak erre a feladatra vállalkoznia. A politika, amely nálunk újra meg újra rombolólag avatkozik bel a művészet dolgaiba, itt is közbelépett és meg akarta fosztani a legnagyobb élő magyar prózaírót színpadi szólásjogától, a közönséget az utóbbi negyed században termett legkitűnőbb magyar vígjátéktól és a legízesebb magyar drámai művek egyikétől. A politika ádáz kurjongatásába belevegyült a Móricz Zsigmond zsenijének óriási fölényét elviselni nem tudó fél tehetségek lármája, intrikusok jónak látták az alkalmat arra is, hogy kiárasszák dühüket Hevesi Sándor nemezi-színházi igazgatása ellen, - és a magyar kultúra hivatalos mandarinjai leintették a Sári bíró színre hozatalát abban a színházban, amelynek ez kötelessége lett volna. Nem egyéb ez, mint újabb és lázító bizonysága annak az előttünk rég ismert ténynek, hogy a magyar írónak csak addig engednek szólás szabadságot, amíg ezzel az uralkodó politikai klikkek érdekeit támogatja s mivel erre éppen a legjobb magyar elmék nem hajlandók, a legjobb magyar elmék formálisan hatósági üldözés tárgyai. Ha nem tudnak belekapaszkodni a művükbe, belekapaszkodnak a személyükbe, abba a viselkedésbe, melyet egyik vagy másik időpontban tanúsítottak, még ha ez a viselkedés százszor becsületesebb, a magyarság sorsát lelkiismeretesebben szívén hordozó volt is, mint azoké, akik ítélnek fölötte. Az obskurantizmus győzött ebben az esetben is a magát illetéktelen hatalmi eszközeivel az alkotó szellemi munkás fölött. De csak odáig győzött, ameddig bürokratikus hatalmi köre terjed, az élet minden lépésével rácáfol.
A Sári bíró mégis színpadra jutott újra és a közönség lelkesen fogadta az írót és művét egyaránt. Az obskurantizmusé a hivatalos hatalom, amellyel megtisztítja a maga intézményeit a tehetség fertőzettől. A művész függetlenül a hivatalos hatalomtól, a maga tehetségének eleven erejével birtokába veszi a lelkeket és vezeti őket a maga csodálatos fuvola szavával a szépségek birodalmába.